A látható láthatatlan

„A jó vers olyan, mint egy jó orgazmus – mondhatnók, mert nyersen őszinték és autentikusak Varga Melinda költeményei.” – A Sem a férfiban, sem a tájban kötetről Böszörményi Zoltán írt esszét.

„A szerelem állandó kételkedés,

egyféle betegség, függőséget okoz.”

Varga Melinda versvilágában a szűnni nem akaró kétely, a nyugtalanság állapota uralkodik. Új kötetében a címadó vers záró sorai is erre utalnak: „Sem a férfiban, sem a tájban nyugalmat immár nem találok”. Ha a szerelemben, a tudatra kivetített tájban nincs nyugalom, a nyers őszinteségben még kevésbé valósulhat meg.

Negyedik verskötetében Varga Melinda több szinten ad hangot érzelmi válsághangulatainak. Már az elsőben, a 6van9-ben is ezt a különlegesen nyers, néha az illendőség határán egyensúlyozó tematikát, a testiség és a szexus grafikus ábrázolásmódját választotta mondanivalójának képi, nyelvi eszközéül. Azonban itt ez nem öncélú póz, fitogtató hivalkodás, hanem a költőben lejátszódó dráma díszletelemei, melyekkel nagyobb hangsúlyt ad kilátástalanságának, a csalódásnak, a gyötrelemnek, az elvesztett illúzióknak, végső soron társtalanságának a zajos társadalomban. Az út egy újabb, reményt keltő lelki kapcsolat felé a friss csalódáson át vezet, s mindig a testiség izgatott, nyugtalan állapotában ér véget. Az üldözöttek ámokfutásával szédül a férfiak és a nők karjaiba. Varga Melinda korábbi köteteinek – Kék tempó, Űrezüst – versanyagát vizsgálva hatványozottan jelenik meg ez az érzésvilág, erősebb kontúrt kap az én vergődése az én hálójában. A szexuális cselekvés harsány, gúnyos nevetéssé, önmarcangoló, lelket felforgató kép- és verssorokká alakul. „A szerelemben nincs nyugalom, mert az, amit elértünk, csak egy újabb kiindulópont ahhoz, hogy még többre vágyódjunk.” – írja Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című opuszában, mintegy választ adva arra, miért kell szenvednie a költőnek. Miközben az élet hóbelevancait cipeli, miért kell szükségszerűen visszapillantania, leltárt készítenie, átvilágítania saját múltját és jelenét. Immár akaratlanul vetődik fel a kérdés, hogy az előbb említett folyamatok segítségével eljut-e az író a remélt katarzishoz. Megtisztul-e a test és a lélek? Eljut-e egy olyan nyugalmi, egyensúlyi állapotba, amelyben meg lehet pihenni, erőt gyűjteni egy újabb megmérettetéshez? A kötet szövegei nem adnak erre egyértelmű választ. Talán igen. Hiszen minden lépésnyi idő közelebb viszi a költőt egyfajta megoldáshoz, végkifejlethez, a könnyen lélegző, minden létgondtól megszabadult emberhez.

Varga Melinda legújabb kötete négy ciklusra tagolódik: Bomlik a nyugalom, Szent Mihály útján a tél, Aritmia a mindenségről, Állatszív. Témáiban a mostani kötet gazdagabb, mélyebb, súlyosabb, mint az előzőek. Izgalmasabb, néhol derűsebb, játékosabb, sűrűbbek benne a költői képek, ritmusa, a sorok zeneisége fülbemászó.

Pillérversek erősítik a kötet belső regisztereit, aláhúzzák, kidomborítják a gondolati, képi struktúrákat, összegeznek és tovább fokozzák a drámai feszültséget. A versbeszéd tárgya a város, a szerelem, a magány, az idő, az Isten, a vágy, a táj, az elvesztett kutya. A pillérversek szintézisei az egész köteten végigvonuló szorongásos hangulatnak. Ilyenek az augusztusi lázlevél, szombat, délutáni napló, domb menti város közepén, monostori rózsák, honvágy, furcsa szimfónia, hálavers című költemények.  Témájuk a szubjektív én analízise, a démonok és angyalok segítségével készülő leltár: „Gyakran szöktél meg otthonról, / éjszaka, az ablakon át, mint valami sunyi macska, / férfiak karjába hulltál tizenévesen, / hogy megcibált lényedet valakiben feloldd. / Naponta eljátszottad a vagányt.” (furcsa szimfónia). Ugyanitt a gyerekkor emlékei elevenednek meg, őszinteségükkel mossák tisztára a valóság ablaküvegét: „Titkon azt reméled, még egyszer olyan tiszta lehetsz, / mint tízévesen, amikor a pap megáldott, / apáca szerettél volna lenni, csak később költő. / A templomi csöndbe menekültél, a fenyvesek sűrűjébe, / az álmok megmenthetik az embert, akkor még elhitted”. A vers záró része rezignáltságba hajlik, a jelen tájait járja be újra. Drámaisága a lemondás, a melankólia kikötőjében veti ki horgonyát: „Nem gondolsz férfiakra, nőkre sem, / nem szépíted bőröd hónapokon át, / lábujjhegyen sétálsz át a nappalokon, / mintha húsvéti hímes tojások lennének, /… az éjszakát fekete gyöngysorba fűzöd, /… hurcolod magad után / ezt a furcsa szimfóniát.”  

A valós világból kitekintve a honvágy című vers a bevett, a megszokott, a rituális élet közönyét hozza az olvasó fókuszába. Az asszonyok, a férfiak „nem beszélnek a létről / nem járnak színházba / és nem olvasnak / verseket sem / az esték szénaszagúak és egyszerűek / a szerelemesek korán házasodnak / a nők szeme köré gyorsan / sáncot szántanak a redők”. A költő nem találja helyét ebben a világban, nosztalgiával, mint idegen tekint vissza múltjára, mely kényelmetlen emlékeket ébreszt benne: „a kamaszlázadás magányát is / kitörlöd végleg / a szeretőkét akik / megtanítottak hazudni a vágyról / az apádét aki mindig valami mást akart belőled / akinek sose tudtál igazán megfelelni”.

A pillérversek hangulatát, ezek diskurzusát az egyedüllét egzisztenciális élménye íratja a költővel. A magány érzete végighullámzik a kötet versein, pulzál, lüktet, nyugtalanító helyzetjelentést ad: „a percek pergő ritmusa / mint vízimalom / puha lisztté őrli a magányt /… érzelempokróc a tudat / nem rokona a valóságnak” (a pillanat vállán).

„A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra –, és nincs senki, senki… Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet Isten”, idézi a költő Hamvas Bélát. Ezzel vezeti be olvasóját a „kulcsra zárt egyedüllét” magánzárkájába: „elhiteti magával, nincs egyedül. nincs egyedül. nincs egyedül.”; „bebeszéli magának, a társasági magány jobb”; „több baráttal nem próbálkozik, már nincs kedve kikönyörögni / magát a magányból”. Olyan tömény a magány Varga Melinda verseiben, olyan sűrűn járja át a verssorok szívét és lebeg felettük elmúlhatatlan szomorúsággal, hogy le kell tenni a könyvet, s várni, amíg megszűnik a lelket megviselő érzés.

A fentiek értelmében az olvasó okkal teszi fel a kérdést, miért magányos a költő, ha a városok hullámzásában él, férfi és lányszeretőket tart, mi okozza a mérhetetlen szenvedést? „Ne higgy / a szerelemben, / félrekacsint / minden tekintet, / ringasd a lelked / sokszínű gyönyörben, / bőröd csak így lesz / üde dunna, / hajnalonta átölel / egy lány és egy férfi, / s a toll mellett / cigaretta és édes / fekete vár.” (tanács másnapos reggelekre). Miért ez a kínzó egyedüllét, ha a kötet erotikus verseiben a költő a prüdériát levetkőzve minduntalan kitárulkozik, kitakarja a testet, az érzést, a nemi aktust? Igaz, teszi mindezt a vágy, az álom felidézésével: „azt álmodtam, ajkam phalloszod körül táncoltatom, / őrült ritmust írt merev férfiasságodra a szám, / közben mellemet cirógattad, mézízű patak fakadt / belőlem, s elmerült az ujjad benne, / majd te is egészen.” (testem hajlatából illatod kivirágzott), vagy: „mint tüzelő nősténymacska vágyom utánad / megőrjít a képzet ha összekulcsolt / combjaink lüktetését s szerelmed / forrófehér folyójának ízét a számban / csak egy pillanatra felidézem” (mint tüzelő nősténymacska).  Magával ragad a szeretkezés grafikus ábrázolása, egyszerű szavak emelik a cselekvést a tudat központjába, a beteljesülés pedig a legmagasabb hőfokra izzítja az érzést. Hiszen a jó vers olyan, mint egy jó orgazmus – mondhatnók, mert nyersen őszinték és autentikusak ezek a verssorok. A Babits Mihály szerkesztette Erato és Faludy György Test és lélek című fordításkötetek szövegeit juttatják eszünkbe.

A szerelem derűvel, vidám színekkel ragyogja be a költői tájat. Megjelenik a mediterrán vidék az olajfákkal: „Hallod, hogy dübörgünk át azon a tájon? / Nyomunkban caplatnak az olajfák, / előttünk vöröses sziklatömbök nyúlnak a látóhatárba, / ódon városok kútjaiban megmártózik a történelem.” (képzelt este mediterrán tájjal). Párizsban a Szent Mihály útján, a Sacré-Coeurnél, a Saint-Germain-des-Prés-n, a Café de Flore teraszán időzik, ahol a múlt és a jelen, az öröm és a vágyakozás kapui nyílnak egymásba.

„varrok neked egy óriáslepedőt

szeretkezésekből és napmeleg reggelekből,

hallgatag vízpartot hosszú sétákkal hímzek a közepére,

élénk fonállal horgolom rá ujjaim mintáját”

A takaró című versben szólal meg így a költő. De itt is csak a képzelet rakosgatja játékelemeit egymásra, míg beteljesül a látomás:

„az idő, ami mozdulatot mozdulattól elválaszt, képzelt idő.

olyan, mint a tenger sósan cuppanó ajka: hűvös és sikoltó,

s mennyi márványhideg óra ring tajtékzó vállán, míg

újra nem látlak.”

Varga Melinda ihletetten választ mottókat Sziveri János, Somlyó György, Weöres Sándor, Hamvas Béla, Nemes Nagy Ágnes, Paul Verlaine szövegeiből a versciklusok és versek elé. A himnusz a vágyról például Somlyó György-idézettel kezdődik: „Van-e, ami a távolságot kiszorítsa, / mint összetapadt bőrünk közül a levegőt, / a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?” (Psalmus Eroticus)

„Amikor nem szeretkezünk,

van időnk mélázni a létezésen.”

– vezet be a költő a létállapotba. De a kognitív tér hirtelen hangulatot, idődimenziót vált:

„Készülődik, költözik a térről a nyár,

mint valami fesztiválozó, sátrat bont a többnapos

buli után, és csak a műanyag poharak árnyéka,

sár a bakancs recéi között, egy fülbemászó dallam marad utána.”

Annyira váratlan ez a kép, hogy akaratlanul is csata utáni vászonfestmény nyújtotta élménnyel képzettársítjuk. A következő versszakban a város utcái elevenednek meg, de ez is csak látomás: íves, illékony, beég az olvasó emlékezetébe:

„Ebben a városban van néhány különbejáratú utca,

titkos tizenkilencedik századi kapukkal, amelyeket

csak én látok, a többi járókelő számára ismeretlen.

Fürgén siklik, kanyarog át rajtuk illatod,

Majd vállad, mellkasod, erős combod és izmos feneked íve.”

A felfokozott vágy hedonista erővel építkezik egy másik versben, a függőségben, ahol az indulat, a testiség keres pillanatnyi menedéket: „mozdulat / amit megcsonkítasz / tapintás / amikor a bőrödre / ragad / de lefokozod / hogy ne nőjön nagyra / az őrület-torzó/ szembogárban lakó / apró parazsak / amint elszenesednek / ha távolodóban tőled / de a sarokról / még visszanéz rád / füledbe csimpaszkodik / visszhangzik / nevetése / élvezet közben / lefokozott üvöltés / amikor beletépnél a húsba / de csak simogatod / lágyan kedvesen a bőrt”.

Kolozsvár, a hargitai táj viszont korántsem visszhangozza az előbbi érzés- és élményvilágot. Sötét, lehangoló képekben követi a költő az idő múlását, szalad vissza otthonához, a vershez, mely „járható ösvény / Isten kapujához / túlélőcsomag a valósághoz” (vers mint istenkapu).  A gondolat fekete tussal rajzolja a városképet: „romos gyárkémények / lelakott külvárosok fölé / raksz takaros fészket szeretkezésekből / madárrá változol / szelek sörényéhez simulsz” (életöröm). Most csak a fenti néhány sort ragadtuk ki ebből a hullámzó kedélyű költeményből, amelyben a várakozás, a képzelgés, a táj, a vágy, a szorongás váratlan fordulatot vesz: „elképzeled mialatt simogat / lenyalja lánykelyhek / mézétől ragadó ujjaid / s bár édesebb bort / nőcsóknál ritkán kóstol ajkad / erős phallosza nélkül / gyermeteg játék sikolyod”.

Ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, ismerjük a testünket, semmi sem idegen tőlünk, mi emberi, birtokoljuk szexualitásunkat, a fenti sorok természetesen hatnak, a kéj és a gyönyör örömével ajándékoznak meg. Fiatal nő fogalmazta meg e sorokat, azzal a meggyőződéssel vezet bennünket univerzumába, hogy úgy fogadjuk el őt, ahogyan megmutatkozik nekünk. A kötetben számtalan példát találunk erre. Viszont azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Varga Melinda verseibe kódolt testiség kevés kivétellel a kilátástalanságba, a magány szürke, fülledt, nyomasztó világába vezet.

A székely vidék nyugodt, hóprémes tájai a gyerekkort idézik, ahol „rorátéra harangoznak, / görnyedt hátú nénik, / kezükben mécsesekkel / Isten asztalához sietnek” (igekötő lesz minden indulatból), s az aktuális világ, az ablaküvegen átszűrődő televíziókészülékek fénylenek, „az épp aktuális / bombariadóról adnak hírt / félelempárnás égből / Isten ezüstmandzsettája kivillan / vak bolygók üvegszeme Ő”. A transzcendentális az egyedüli erő, mely pozitív befolyással lehet a sors alakulására „pedig rég tudod hogy / semmi sem állandó” (fehér pirulák), és azt is, hogy az álom és a valóság közötti rés legtöbbször kimutathatatlan, a márvány éjszakából „csend követ /  csillagos kendővel / köti be a szemem / az álom és a valóság / páncélja ilyenkor / a legpuhább” (félálom). A szavaknak mítoszuk van, moraillat száll, légies, képlékeny az idő, mert „a vers / is egy járható ösvény / Isten kapujához / túlélőcsomag a valósághoz / általa a pillanat lehet / egy egész emberöltő / és az emberöltő egy pillanat” (a vers mint istenkapu).

Mintha a költő a Heszperiszek kertjébe látogatna, de nem az aranyalmákat kereső Héraklésszel találkozik, hanem az idővel, melynek „emberöltőnyi” szemantikája a pillanat szikrájában vész el. Az idő paradigmájában a lét értelme fogalmazódik meg, s magasodik a galaxisok fölé. De arra a bizonyos csúcsra nem jut fel. Az időtér hullámai elnyelik az emberi létet, s ezzel együtt a költő érzései is a semmibe hullanak.

Megfogalmazásában, játékosságában kissé kosztolányis a lia című vers; a mély A, zsiráfnyakú I, dalos kedvű L pedig Arthur Rimbaud Magánhangzók szonettjének első sorára emlékeztetnek: „Szurok Á! hó É! rőt I! zöld U! kék O!...” (Tóth Árpád fordítása), továbbá Charles Baudelaire elhíresült Kapcsolatok soraira: „Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, / oboá-édesek, zöldek, mint a szavannák, /– s  mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok…” (Szabó Lőrinc fordítása).Két versben is megtaláljuk a betűk, érzetek szimbolikáját. Az egyik a bomlik a nyugalom: „folyékony betűket keresek hozzád / nyúlánk I-ket, lágy M-eket / sikkes T-ket és szigorú C-ket”. A másik az előbb említett lia. Hadd álljon most itt ennek teljes szövege: „Átsimul a fülüregen /  a mély A, majd rátapad / a zsiráfnyakú I is, / s végül dalos kedvű L / babonáz meg. // Lia, / Perzsia selyme, / vaj-orchidea. // Ha nyelved átkanyarog / a nyak szorosán, / a hajlatok völgye / forró ólommal telik meg, / felégeti a csontok és / izmok logikus rendszerét, / elolvasztja a tüdőt, / kicsipkézi a májat, / a szív fáradtbarna / lüktetés lesz. / Bőröd a Szahara, / eltévednék benne, / nem szomjazva / többé hímoázist.”

A nem női versben Varga Melinda női verslogikája, úgy véljük, célt tévesztett. Hiába tiltakozik a költő, nincs „női vers”, két nő szeretkezéséről férfi „a férfi versben” (szerintünk) képtelen ilyen szenzuálisan, lenyűgözően és szenvedélyesen írni úgy, hogy a sorok belső kommunikációja, szemantikája, összefüggésrendszere esztétikai örömet (is) szerezzen. Attól, hogy: „Ebben a versben nem álmodnak / színes tintákkal, / itt minden fekete tollal írt, szigorú realitás, / kimért, kiszámítható, képzavarmentes, / és mellőzi a rózsaszín mázt.” – nem lesz a vers sem női, sem férfi vers, egyrészt azért, mert a színes tinták Kosztolányit juttatják eszünkbe, a fekete toll nem biztos, hogy fekete színnel ír, a kimértségnek, kiszámíthatóságnak, képzavarmentességnek nincs nemi előjele, másrészt a rózsaszín máz jelenléte vagy hiánya a szimbolika szintjén sem mérvadó. Ha viszont a költő azt akarta kinyilvánítani, hogy nincs női és férfi vers, csak vers van, a konklúzió igaz. (Ám ha Kaffka Margit, Nemes Nagy Ágnes, Hervay Gizella, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Balla Zsófia vagy Vesztergom Andrea költészetére gondolunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül női identitásuk jelenlétét műveikben.) A vers záró sorai: „Ebben a versben, amit most építesz magadnak, / megtanulod, miként maradj látható láthatatlan” – szubliminális, metafizikai üzenetükkel égetik magukat emlékezetünkbe.

Varga Melinda kötetének záró ciklusában, az Állatszívben megrázó, drámai erővel idézi fel kedvenc kutyájának elvesztését. „Belém mar a felismerés: te már egy másik szaladás része vagy, / olyan kutyafuttatón trappolsz, / ahová embereket nem engednek be, / álmomban is csak kívülről figyelhetlek, / innen, a kerítésen túli létből. / Az állandó örömbe költöztél be, amely csontmintás, labdáktól / színes, csirkecomboktól és húsízű kekszektől illatos.” Ugyanakkor saját életét, magányát, sóvárgását komor szavakkal ábrázolja: „Kora reggel végigsétálsz a külvárosi kisutcákon, / ahol az angyalszemű kutyáddal is néhány hónappal ezelőtt, / megszagolod a villanyoszlopokat és a kerítéseket, / amikor senki sem lát. / Égettolaj-szagú a város. / Vajon ez az otthonod, ahol nem várnak rád, / senki sem fog dalba, és a kutyád is elhagyott?” (tintakék)

A Sem a férfiban, sem a tájban verstereit „hirtelen haragú esők csipkézik”, a „rezignált szemlélődésben” a „testtől független örömökben” mélyül el az olvasó. A kimerevített pillanatban „selyme a kéknek / az idő bokájára / kötött szalag”. Ehhez a kékhez igazodik Szentes Zágon borítója is. Színes grafikája híven tükrözi a kötet szimbolikáját és hangulatát.

Izgalmas kirándulást ígér Varga Melinda új kötete. Megfogható megfoghatatlan bujkál a verssorok között, mintha a költő Szilágyi Domokos szavaival azt mondaná: „Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan.”

Böszörményi Zoltán

Varga Melinda: Sem a férfiban, sem a tájban. Kalligram–Irodalmi Jelen Könyvek, 2017