„A magyar kultúra: mi magunk vagyunk”
A magyar kultúra napját ünnepelte a Magyar Írószövetség és a Magyar Napló Kiadó egy különleges kiadvánnyal: „az antológiák antológiájában” felvonul új századelőnk szerzőinek színe-java. Az esten ízelítőt kaphattunk A századelő versei/novellái/esszéi című kötetekből, a szerkesztők pedig a válogatás szempontjairól, a munka szépségeiről és nehézségeiről meséltek.
Erkel Palotása nyitotta a jeles nap ünnepi estjét a Petőfi Irodalmi Múzeumban, melyet az Operaház művészei adtak elő hangszereiken. Szinte biztosan számtalan más kulturális intézményben hallgathatták meg hozzánk hasonlóan ezen az estén a Hymnust, Kölcsey Ferenc főművét, melynek születése napját ünnepeljük január 22-én. „195 éve élnek velünk és éltetnek bennünket e gondolatok” – fogalmazott az est műsorvezetője, Csűrös Csilla, a Magyar Rádió munkatársa. Hűvösvölgyi Ildikó színművész előadásából az a bizakodó hang áradt, amely annyi „zivataros századon” át megtartotta a magyarságot. Ezt hangsúlyozta dr. Török Petra is, a múzeum főigazgató-helyettese, aki a Hymnus kéziratos példányát őrző nemzeti könyvtár munkáját méltatta, s ehhez mérve értékelte saját intézményük munkáját. A Petőfi Irodalmi Múzeum is gyűjt, restaurál, megőriz, feldolgoz, és hozzáférhetővé teszi a nagyközönség számára a magyar nyelv és irodalom kincseit; ezt példázzák az elmúlt év sikerei, a látogatók nagy száma, az óriási érdeklődés az évfordulós megemlékezéseken – hangsúlyozta a főigazgató-helyettes. De a hagyatékok feldolgozása nem lenne teljes, ha nem egészítené ki a gyűjteményt a jelenkor irodalmi értékeinek megőrzése – ennek jelentős példája az ünnep alkalmából bemutatandó antológia három vaskos kötete is. „Mi ezek között a falak között mindennap megünnepelhetjük a kultúrát” – fogalmazott dr. Török Petra, s alátámasztásul, hogy milyen fénypontjai vannak ennek az ünnepnek, felolvasta a látogatók vendégkönyvéből a pápai református kollégiumból érkezett diákcsoport bejegyzését, akik többek között azt írták a lapokra: az élmény felélesztette nemzeti identitásukat és büszkeségüket a nemzet nagy költőit illetően, akik a mai napig bearanyozzák a kultúránkat.
Hűvösvölgyi Ildikó, Kossuth-díjas színművész
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke beszédében a kultúra szó latin eredetére hívta fel a figyelmet: a ’colere’ azt jelenti, földet művelni. De vajon miféle úton-módon vált szellemi tartalommá a mezőgazdasági munka, hogyan lett kapából, ásóból, kaszából toll, ecset vagy kottapapír? Valójában ezek az eszközök szorosan összetartoznak – mutatott rá Szentmártoni –, hiszen az egyik testünk, a másik szellemünk táplálékhoz jutását szolgálja. Történetünk tragikus szakaszaiban nem mindig volt nyilvánvaló, hogy a földművelés és a szellem embere ugyanazt művelik. Pedig épp ez túlélésünk záloga: ha e kettő egymás közelében él és dolgozik. Hogy ez utópia volna? Lehet, de ebben van a megtartó erő. A valaha egységes világképek ideje lejárt, mégis van valami, ami nélkül rég nem lennénk itt, és ez a magyar kultúra, amely összekovácsol bennünket ezer esztendő óta – hangsúlyozta az Írószövetség elnöke. Generációk adták tovább évszázadokon át, ami magyarrá tesz bennünket: őseink beláthatatlan serege alkotja a magyar kultúrát, s ezért nem lehetünk elég hálásak nekik. A magyar kultúra: mi magunk vagyunk.
Szentmártoni János
A századelőt megszépítette, megnemesítette az idő – tért rá az Írószövetség elnöke az esten bemutatandó antológiák jelentőségére –, de ideje hozzáfognunk a mi századelőnk megnemesítéséhez. A ma irodalma ötven-száz év múlva utódainknak tájékozódási ponttá válhat. E válogatások jóval többek, mint tisztán irodalom: történelmi, szociológiai, antropológiai lenyomatai a 21. század elejének. Forrásukat, Az év versei, Az év novellái és Az év esszéi antológiákat Oláh János, a Magyar Napló két éve elhunyt főszerkesztője indította útjukra tizenhat éve. „Az ő emlékének ajánljuk ezt az irodalomtörténeti jelentőségű trilógiát” – fogalmazott Szentmártoni. Az Írószövetség elnöke maga is egy költői képpel zárta szavait: ezen a napon egy nagy közös tábortüzet ülünk körbe, amelynek a fénye remélhetőleg beragyogja majd az új kezdeményezést is, miszerint február 18-a legyen a magyar próza napja.
Megtelt a PIM mindkét terme (Fotó: Király Farkas)
Dr. Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a Magyar Napló folyóirat főszerkesztője és a Kölcsey Társaság elnöke az 1994-ben elindított hagyományról beszélt, nevezetesen a magyar kultúra napján évről évre átadandó Kölcsey-emlékplakett múltjáról és jelenéről. Az elnök felsorolta azokat a jeles művészeket, akik már átvehették e kitüntetést – a legutóbbi díjazott a vasárnap kitüntetett Szörényi Levente dalszerző, zeneművész. Jánosi Zoltán a nagy nevek között mégis egy mindezidáig névtelen személy munkásságáról emlékezett meg. A hetvenes években egy koszorúzáson, amelyet Szatmárcsekén tartottak Kölcsey sírjánál, a munkáját megszakítva felmagasodott a bokrok és fűcsomók közül, sarlójával a kezében egy idős ember, aki az ünnepi beszédeket hallván így szólt: „Nem úgy volt az” – s elmondta, ő mit tud az irodalmi legendákról, hogyan ismeri azokat. Majd teljesen hibátlanul elszavalta a Hymnust. Séra Gáspár, e hat elemit végzett temetőcsősz és napszámos mélyebb igazságot tudott nemzetről és hazáról, mint az akkori politikacsinálók és tudományos iskolák – mutatott rá Jánosi Zoltán, hozzátéve: „A Kölcsey-plakettet ezért lélekben mindig átadom neki is és a szatmári parasztemberek nagyszerű szellemiségének.”
Dr. Jánosi Zoltán
A Magyar Napló Kiadó azt kívánta megvalósítani, ami Séra Gáspárnak fontos volt: az értékőrzést – folytatta Jánosi. A kötetek a tisztábban látás akaratát közvetítik három műfaji tartományban. A 2002 és 2017 között megjelent antológiákból merítve anyagukat négyszáz szerzőt vonultatnak fel, legnagyobb részük ma is élő alkotó, közülük nem kevés határon túli. Ha összegezni kellene a válogatások üzenetét, „az antológiák szerzőivel együtt megpróbáltuk elmondani a Hymnust, hibátlanul – fogalmazta meg a Magyar Napló főszerkesztője, majd Kölcsey szavaival ajánlotta a műveket: „Mit akartok? Isten a milliomokat nem azért szorítá vizek és bércek közt közös határba, hogy e temérdek erőt egyenként széledezve mindennapi, nyomorult gondok emésszék fel…”
A beszédek után Vathy Zsuzsa, Vasadi Péter, Lator László, Oláh János, Orbán Ottó, Gergely Ágnes, Nagy Gáspár és Albert Gábor műveit hallgathattuk meg az antológiákból Hűvösvölgyi Ildikó és Lux Ádám színművészek előadásában. Ambrus LajosA táj, ahol élek című esszéjét olvasta fel, melyben urbanitás és népiség különbözőségeire és közös gyökerére világít rá, eljutva a Kemenesaljáig és Berzsenyi költészetéig, mely rendkívüli példája annak, hogyan tudott valaki épp a tájból fakasztani olyan mélységes fájdalmat és szépséget, amely a költészetében megjelenik.
Lux Ádám és Hűvösvölgyi Ildikó
Az est második részében Csűrös Csilla a szerkesztőkkel beszélgetett, elsőként arról, mi adta e munka kereteit. Zsille Gábor, A századelő költészete című kötet válogatója úgy fogalmazott: egyfajta szabadegyetem volt számára a tizenhat kötet végigolvasása, amelyet elődei – Szentmártoni János, Nagy Gábor és Csontos János – után az utóbbi három évben szerkesztett ő maga. Bíró Gergely, A századelő novellái szerkesztője arról beszélt: épp amiatt, hogy meg kellett szabniuk a válogatás kereteit, döntöttek úgy, hogy a már megjelent antológiák jelentik a forrást. Vagyis az Oláh János kijelölte ösvényt követték a „válogatások válogatásában” is. Mórocz Gábor, aki az esszéket gyűjtötte egy kötetbe, elmondta: Az év esszéi sorozat 2003-tól jelent meg, tíz kötete látott napvilágot, utána sajnos megszűnt. Ezért most A századelő esszéiben sok új tanulmányt is olvashatunk.
Csűrös Csilla, Mórocz Gábor, Zsille Gábor és Bíró Gergely
Vajon a 21. század irodalmában is tükröződik-e az azt megelőző korszak töredezettsége, szétesettsége? – kérdezte Csűrös Csilla. Zsille Gábor úgy reagált: lehetetlen egy mondatban megragadni, milyen az új évezred irodalma, hiszen az nagyon sokszínű és mozaikos. A versválogatás koncepciója szerint a lehető legteljesebb képet kívánta nyújtani a magyar költészetről. Igyekeztek minden szerzőt hasonló arányban reprezentálni, de vannak kiemelkedő életművek, mint például a versével is megidézett Lator Lászlóé. Bíró Gergely hozzáfűzte: a novellák esetében elsősorban azt tartották szem előtt, hogy a művek a 20. századi ember sorsának megtöretettségén keresztül beszéljenek a mögöttünk lévő évtizedekről. Számos írónál jelenik meg témaként az ötvenes évek kora, az ötvenhatos forradalom, a rendszerváltás, a nyolcvanas évek Erdélye és más elcsatolt területek történelme vagy a délszláv háború. A szerkesztő hangsúlyozta azt is: a 85 prózistából 22 határon túli. Mórocz Gábor az esszé műfajáról beszélt, amelyet nagyon nehéz rendszerezni, definiálni. A jó esszé szubjektív, mégsem parttalan; az esszéista benne áll saját korában, de húsz-harminc év múlva is érvényes a mondanivalója. Olyan írásokat igyekeztek munkatársaival összeválogatni, amelyek egyszerre hatnak értelemre és érzelemre, és nagy részük a magyar sorskérdéseket boncolgatja. Mi több, a közép-európai sorskérdéseket, lásd például Zsille Gábor, Kovács István vagy Kiss Gy. Csaba esszéit.
Mórocz Gábor és Zsille Gábor
A nemzedékiség kérdéséről egyöntetűen nyilatkoztak a szerkesztők: kiegyenlítettek az életkori arányok, a 22 évestől a 90 évesig, s ez jót tett a válogatásnak. Zsille Gábor szerint a legfontosabb üzenete ezeknek az antológiáknak, hogy figyeljünk egymásra, olvassuk egymást. Bíró Gergely szerint a fiatalok természetesebben ütik meg a fesztelenebb, kendőzetlenebb hangot, Mórocz Gábor ehhez fontosnak tartotta hozzátenni: mennyire tovább él a klasszikus esszéisták szelleme – Németh Lászlóé, Bibóé, Hamvasé, Illyésé. Az ő hevületük nélkül nem létezik esszé, ahogy önismeret nélkül sem – beleértve a személyes és nemzeti önismeretet. S végül a búcsúkérdésre, miszerint az irodalomban tapasztalható főcsapások mentén hol helyezi el magát az antológia, szintén egyöntetűen feleltek a válogató-szerkesztők: vitathatatlan, hogy létezik megosztottság, de az antológiákkal ennek a felszámolására törekedtek. Ahogy Zsille Gábor fogalmazott: nincs baloldali és jobboldali vers, csak jó és rossz vers; a válogatásnál csakis szakmai szempontokat érvényesítettek. Bíró Gergely azt emelte ki: nem az volt a feltétel a novelláknál, hogy nemzeti sorskérdéseket taglaljanak, hanem a hiteles lélektaniságuk, szóljanak bár mai, hétköznapi témákról. Mórocz Gábor úgy összegezte az esszék üzenetét: a hagyomány mellett a szociális érzékenység legalább olyan fontos szellemi összetevőjük.
Fotó: Király Farkas
A magyar kultúra napját zenével zártuk, legalábbis ezen az estén, hiszen az ünnepségsorozatok az ország számos pontján, számos intézményében folytatódnak még.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
