Frideczky Katalin: Rekviem
Olyan árván üldögélt ott, a konyha sarkában, hogy megesett rajta a szívem.
A könnyem is kifolyt volna, ha rég el nem apadt volna.
Frissen mosott, szép szőke haja megcsillant a lámpafényben.
Szelíden, megadóan nézett maga elé.
Már csak ez a kis terület maradt a látószögében: a konyha sarka.
Lassú és hosszú visszavonulás vezetett idáig.
Nem volt ez mindig így.
Felsejlik egy mese a fiúról, aki tág horizontok mezejéről indult.
Szilaj sztyeppék lovasa ő.
Beláthatatlan távolságok szabad gyermeke.
Elindult egy hajnalon, hogy meghódítsa a Földet.
Poros, unalmas falujából felkerekedett, hogy világot lásson, s magát a világnak megmutassa.
Isten feltarisznyázta tehetséggel.
Az anyja már zordabb útravalóval látta el: Ugyan, hová mész te? Ahogy mentél, úgy is fogsz visszajönni!
Nem sejtetted akkor, hogy bizony még a hamvaid is idegen országban fognak elporladni.
Tizenhét éves voltál akkor.
A poros szülőfalut hideg, szürke város váltotta föl, hogy tehetséged lisztjéből kelesztett kenyeret süssön.
A meleg cipóval indultál tovább, mindig csak Nyugat felé.
Nagy Péter szépséges városa fogadott, ahol asztalhoz ülhettél végre.
Ott kaptál meg mindent, ami egész életedre kitartott. Tudást, bizalmat, mesterséget, nagy elődök örökségét.
Ott találkoztál a lánnyal, aki erről az óriásföldről Lilliputba elvezetett.
Izgalmas, színes világ volt ez.
Apró, nyüzsgő, eleven, zajos.
Szeretted volna kiismerni, elmerülni benne, otthonra lelni végre.
De hát túl nagynak bizonyultál.
El sem láttak a fejedig, melyet derengő sugárkéve övezett.
Csak poros cipődet látták meg.
– Ki ez a fickó, és mit akar itt? Láthatná, hogy piciny földünk minket sem tart el.
Egész nap lótunk-futunk, hogy valamire jussunk! Még elveszi a kenyerünket, jaj!
Pedig, ha dologra fogták volna, ha hatalmas erejét, szolgálatait elfogadták volna!...
Egy kis szeretet… nem sok. Annyi kellett volna neki cserébe.
Ehelyett kipányvázták, fektében, míg aludt, hasmánt.
Szeme a poros földre szegeződött, és azontúl csak álmában tekintett föl az égre.
Álmodni jó volt.
Álomhozó italokat ivott, amik elszakították ettől a földtől.
Egyre távolabb taszigálta őt minden, és mindenki.
Még a családja is.
Nem szerették az ébren álmodót.
Mert bizony az ébren álmodónak járása tétova, léptei nem igazodnak a józanokéihoz.
Nyelve nem forog, nem találja a szavakat, melyen ember megszólítható.
Csak Istennel vagy Ördöggel társalog immár.
Befelé, némán.
Elszakadt ágytól-asztaltól, munkától, jogtól.
Csak a konyha sarka maradt meg neki.
De a haját, azt szépen megmosta.
Megcsillant rajta a lámpafény.
Olyan árván üldögélt ott, hogy megesett rajta a szívem.
Talán egy simogatás a szép szőke hajon… talán egy néma ölelés…
Gondolatban elindult felé egy tétova kéz.
Az is csak megállt, félúton a levegőben.
Nem jutott el az érintésig.
És most már nem is jut el soha.
Kapcsolódó anyag: „Minden velem történik” – Beszélgetés Frideczky Katalinnal
