Távoli beszélgetés Nádasdy Ádámmal, az Irodalmi Jelen Nagydíjasával, a májusi hónap alkotójával az Isteni Színjátékról, Shakespeare-fordításairól, főbb költészeti toposzairól és a Bánk bán 2019-ben megjelenő mai magyar fordításáról.

 

– Az interjúra készülve több könyvét újraolvastam, többek között a legutóbbi, Nyírj a hajamba című verseskötetét. A címadó vers alábbi sorai ezúttal is elgondolkodtattak: „nyírj a hajamba, majd ha visszajöttél, / átlósan széles sávot, hogy ne tudjak / feltűnés nélkül újra elvegyülni”. Azt olvastam, vágyott arra, feltűnés nélkül elvonuljon valahová, könyvtárszobák csendjébe, de sokkal mozgékonyabb, izgágább alkat, nem kutató típus. Összefüggésben van a kötet címadó verse a vágyaink és a valódi életünk közötti konfliktussal, lehet-e mozgatórugója a versírásnak?

– Igen. Az ember vágyik valamire, és aztán visszatekint az életére, látja, hogy egészen másképp élt – ő alakította így? a sors? – és nem bánja, pedig alig hasonlít arra, amire titkon vágyott.

– A kötet a hetvenedik születésnapjára jelent meg tavaly a Magvető Kiadónál, az emlékezés, a hiány, a magány, az istenhit, az elmúlás, a szerelem visszatérő témák. Aki sose olvasott Nádasdy Ádámot, megismerheti a főbb költészeti toposzokat, amelyre építi a verseit, de kiemelhetném a megszemélyesítéseket, plasztikus, már-már filmszerű versképeket és a verszárlatok sajátosságát, az erős sűrítést is. Volt összegző szándék Önben, lezárásra törekvés, amikor ezt a kötetet publikálta?

– Tulajdonképpen nem, de hát elég öreg vagyok, s ilyenkor nyilván inkább visszafelé néz az ember, mint előre…

– Egy-egy nagyobb munkája után hiányérzet, üresség hatja át a hétköznapjait, beköltözik a gondolatokba, nem hagyja nyugodni, a szakításhoz hasonlítja ezt az lelkiállapotot. Versre, verseskötetekre is vonatkozik ez, vagy inkább a műfordításokra, Dante Isteni színjátékára, amelyen nyolc évig dolgozott?

– A versekre kevéssé, mert azokat folyamatosan írom (ritkán és keveset, de mégiscsak folyamatosan), valójában a köteteim nem lezárt egészek, nincsenek megszerkesztve, hanem a (gyakorlatilag időrendbe) szedett verseket közlik, és amikor le kell adni a kéziratot, leadom, és akkortól a születő versek a következő kötetbe mennek. Lehet, hogy egész életemben egyetlen nagy kötet részleteit adtam ki: nem is fejezeteit, hanem részleteit, mint a 16 oldalas nyomdai ívek egy regényhez képest. Egy Dante nagyságú munka után más: akkor inkább megkönnyebbülést érzek.

– Legfontosabb témái a szerelem és az Isten, a költészet. A szerelem és adott esetben hitélet is hasonló eksztatikus, felfokozott érzelmi állapot. Mit gondol Ön erről?

– Érdekes, hogy azt mondja, hogy a költészet fontos témám. Szerintem alig szoktam a költészetről írni. Ha festő volnék, festenék sok önarcképet, de olyat soha, amin ecsettel és palettával vagyok látható. A műhely nem téma. Abban igaza van, hogy a szerelem és a hit rokon dolgok: lehetnek csöndesek és szívósak, avagy fellobbanóak és eksztatikusak.

– Néha lejegyez egy-egy versötletet, képet, sort, és bedobja egy dobozba, gyakran ebből a dobozból kezdősorok, verselemek bújnak elő. A legutóbbi kötetében van olyan vers, amelynek a kezdősora, fontos pillére ebből a dobozból származik?

– Igen, például a Görnyedten kifelé című vers kezdősora: Ezt csinálja mindig, ezt csinálja.

Ez évek óta lapult a dobozban, dühömben írtam, mert a férjem fölmérgesített, akkor rögtön el is szégyelltem magam, hogy csipcsup dolgokon fölkapom a vizet. Várni kellett, míg vers lehet belőle, kellő távolságtartással, ne fröcsögjön belőle az epe.

– Oravecz Imréről tudom, kézzel írja a regényeit, csak utána gépeli be, más író számítógéppel ír. Ezek a jegyzetek kézzel készülnek – és a versek? Van ennek jelentősége a munkafolyamatban?

– A verseket manapság leginkább gépbe írom. Van jelentősége, mert kinyomtatom, és akkor szigorúbb szemmel tudok ránézni, mintha már ki is adtam volna a kezemből. Sokszor javítok bele, újra kinyomtatom, aztán megint és megint.

– A Gallér című versében írja:

„Mint kutyán a tölcsérszerű gallér, / a fehér, ormótlan műanyag, / amit az állatorvos kényszerít rá, / hogy ne tudja a sebeit nyalogatni: / olyan nekem a munka. Csakhogy én / a magam állatorvosa vagyok, / én döntöm el, vannak-e sebeim / és kell-e őket nyalogatni.”

Amikor munkáról beszél, a versírást érti alatta? A költészet öngyógyító hatással is bír, a szellemi munka frissen tartja a pszichét, a traumákra, rossz napokra lehet gyógyír?

– Nemcsak a versírást értem, sőt többnyire mást. Sokat dolgozom, világéletemben szerettem dolgozni, általában többet vállaltam, mint kellett volna (ez még most is így van). A munka nagy vitamin, jót tesz az embernek.

– Az Önismereti slágerrel, úgy érzem, szándékosan utalni szeretne az Isteni Színjátékra. „Lenn a pokol mélyén sülve, nagy üstökökben ülve / fecsegnek a kárhozottak, ahogy kárhozottak szoktak” – olvasható a vers kezdősorában. Jól érzékelem az átjárást, vagy inkább modern istenes versként olvassa az olvasó, ne lássa bele Dantét?

– De, nyugodtan lássa bele! Valóban, bele van szőve a Hét Főbűn, vagy maibb kifejezéssel a Hét Fő Jellemhiba. És követem Dantét annyiban, hogy a legsúlyosabb a kevélység (maibb szóval: önteltség), amikor magunkat többre tartjuk másoknál – indokoltan vagy indokolatlanul, az mindegy is. De ez a vers kicsit játék is, mert magyaros versmértékben van, felező nyolcasban, mondjuk Petőfi modorában. Örülök, ha modern istenesként olvassa, szerintem van Isten, érdemes rá gyakran gondolni.

– A biblikus utalás a hét főbűnnel kapcsolatban társadalomkritika is, mind a hét közül a kevélység a legkártékonyabb a mai emberre nézve?

– Hogy társadalom- vagy emberkritika-e, nem tudom. Persze mind a kettő. De az emberek jobban érdekelnek, mint a társadalom. Pláne a mai Magyarországon.

– Dante szerint a legnagyobb bűn, amelyet ember elkövethet, az árulás, a gyilkosságnál is rosszabbnak tartja, Ön erről mit gondol, egyetért Dantéval?

– Igen, az árulás a legcsúnyább bűn, mert a bizalmát – a szeretetét, a lelkét – öli meg a másiknak. Mintha embertársam csókra nyújtaná a száját, és én beléharapnék.

– A Pokol – amely külön zsebkönyvformában megjelent a Magvető Kiadó gondozásában –egyfajta tankönyv is a keresztény műveltségről, mitológiáról Dante szerint. Ma is betölthet ilyen szerepet? Úgy gondolom, a különkiadás is jelzésértékű, a lábjegyzetek ugyancsak.

– A kis piros Pokol azért jelent meg, mert az sokhelyütt (talán mindenütt?) iskolai tananyag, s így igyekszünk hozzáférhetővé tenni. Amit a keresztény műveltségről mond, igaz: az Isteni Színjáték (én mindkét szót nagybetűvel írom!) lexikonszerűen tartalmaz rengeteg dolgot az ókori mitológiából, a zsidó Ószövetségből és a keresztény Újszövetségből, plusz a keresztény hittan tételeit, személyiségeit. Ezeket öröm volt precízen (s mégis röviden!) megmagyarázni. Ki volt Szent Pál? Lábjegyzet: „Hittérítő és egyházszervező.”

– Az eredeti szöveget fordítja, csak később veti össze más fordításokkal. Van, amikor azzal szembesül, a régi fordítás jobb megoldásokat alkalmazott, Dante esetében volt-e ilyen, melyik volt a legproblematikusabb rész?

– Persze, hogy volt. Szász Károly, Zigány Árpád, Babits Mihály, Radó Antal fordításai sok jó megoldást tartalmaznak. Az én hangom mégis annyira különbözik tőlük (már csak az eltelt idő miatt is, hiszen a felsoroltak mind száz éve vagy régebben készültek), hogy bár néha elismerően bólintottam, az nemigen merült föl, hogy megoldásaikat beillesszem a szövegbe. Ezt már csak kevélységből se tenném. Baranyi Ferenc és Simon Gyula fordítása az én munkám befejezése után jelent meg.

– Prózában próbálkozott, miért vetette el az ötletet, a verses forma tömörebb, sűrűbb, ennek okán hatásosabb?

– Az Isteni Színjáték első egy-két énekét megcsináltam prózában, de végül fontosabbnak éreztem, hogy a szöveg hosszát Dante szabja meg: ha ő egy sort szentel valaminek, akkor az nálam is legyen annyi (azaz 10 vagy 11 szótag). Ennek a műnek fontos eleme a kiporciózottság. A próza máshogy lélegzik.

– Amikor az Isteni Színjátékot fordította, a versírás háttérbe szorult, a fordítás ezek szerint elvesz a költőből, nem serkenti a verset, vagy ez csak Dante esetében volt így?

– Mindig így van, hiszen többnyire verses szövegeket fordítok (Goldoni, Shakespeare, Dante).

– Polgári családban nőtt fel, vallásos neveltetést kapott, emlékszik az első imára, az első meghitt vallásos élményére kisfiúként, s mennyiben határozta meg a későbbi istenes verseit a családi környezet, a hit gyakorlásának hagyománya, a katolikus neveltetés?

– Anyai nagyanyám vezette a háztartást. Ő vallásos volt, de nem ájtatos. Mindent betartott: pénteken nem volt hús, minden vasárnap templomba mentünk (a szüleim nem jöttek, csak a nagyszülők meg a két bátyám), ministráltunk is, a plébános teára jött a nagymamához. De hitről sosem volt szó: a katolikus vallás egy életkeret volt, egy modus vivendi. Apám, aki nem járt templomba (de egyházi gimnáziumban végzett) többet mondott a hitről meg az Istenről, mint a nagymama ünnepi vagy böjti étlapjai, kedves rítusai. Az egyházzal szemben apám nagyon kritikus volt, Mindszentyt keményen elutasította, de azt sose mondta, hogy ne volna Isten, vagy hogy a vallás egy elavult hülyeség. Első ima? „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. De a tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám.”

– Egy interjúban beszél arról, hogy az Istennel való kapcsolatot a tömjénillat, az orgonaszó jelentette, kifejtené ezt is, kérem, igen költői, kíváncsi vagyok, miért érezte így, esetleg van olyan vers, amellyel erre utal?

– Nem ezek jelentették, de megkönnyítik a kapcsolatfelvételt. Mert kiragadnak a mindennapokból. A templom olyan, mint a színház: jó esetben az ember kint hagy sok mellékes, fölösleges kacatot. Van például az Éjféli mise című versem, az arról szól, hogy utána vissza kell menni a valóságba (történetesen egyedül).

– Tizenöt és huszonnyolc éves kora között, ha jól tudom, nem járt templomba, választ várt az Istentől arra, miért teremtette Önt „másnak”. Kamaszkorában, 18-19 évesen már verselt, az identitáskeresés miatt, vagy mert nem érezte elég jónak korai műveit, maradt abba az írás, esetleg prózaibb oka van, a nyelvészet jobban érdekelte?

– A nyelvészet mindig nagyon érdekelt, örömmel űztem ezt a szakmát, közben mindig szerettem volna verset írni és magamat ezen keresztül megmutatni. De épp ettől tartott vissza, hogy hamar világossá vált: a férfiakhoz vonzódom, s bár megnősültem és gyerekeim születtek, nem voltam boldog. Évek kellettek, hogy fölvállaljam, hogyan (és kivel) szeretnék élni, s akkor megindultak a versek.

– A nagyon korai verseit nem mutatta meg senkinek, megvannak, őrzi őket, beválogatná esetleg egy Nádasdy Ádám-összesbe?

– Megvannak, de nem válogatnám be. Nem elég jók.

– 1979-ben, huszonkilenc évesen kezd újra írni. A Szépirodalmi Kiadó hogyan fogadta a férfi-múzsák ihlette verseit, amelyek az első kötetében olvashatók, hisz akkoriban tabunak számított a homoerotikus szerelem, holott az antikvitás óta létező dologról beszélünk…

– A szerkesztő, Márványi Judit persze észrevette ezt, és ezzel együtt támogatta, de a kiadó sokáig vacillált, kiadták egy nagyhatalmú harmadik lektornak (később elárulták: Pándi Pálnak), aki végül zöld utat adott. Megjegyzem, eléggé diszkrét volt ezekben a homoszexualitás. De ott volt.

– Több kortárs költő válogatáskötetek összeállításakor átírja a korábbi verseket, Ön viszont nem, miért?

– Vissza kéne helyezkedni az akkori helyzetbe, nem jó. Inkább írok újat.

– Édesapja színházigazgató, rendező volt, az ötvenes években vitte színre a III. Richárdot, az előadást kisfiú korában látta, milyen impresszió maradt meg erről az előadásról?

– Csak rémület, ahogy Tőkés Anna bejött, és átkozódott mint vén királyné.

– Shakespeare „családi barátnak” számított, az egyetemen mégis elidegenedett tőle, kegyelem-kettest is kapott egy vizsgán belőle, aztán Hair című musical világán keresztül szerette újra meg, Shakespeare-drámákat fordított le színházak számára megrendelésre. Később ezek kötetben is megjelentek, bizonyára mindennek köze van a koragyerekkori színházi élményekhez, és arra is roppant kíváncsi vagyok, a könnyűzenével hogyan fonódik össze a nagy klasszikusunk…

– Hát talán úgy, hogy Shakespeare-t mindennel össze lehet fonni, mert annyira sokoldalú, rugalmas és képlékeny. Ezért van olyan tartós sikere. A Hair eredeti változatában van egy szép dal, mely Hamlet egyik monológjára íródott: „What a piece of work is man.” „Micsoda remekmű az ember.”

– A Szentivánéji álom volt az első dráma, amelyet lefordított, és máig a legkedvesebb is, azért, mert az első ilyen munkája, vagy pedig Oberon, a tündérkirály figurájára utaló versek miatt, amelyek a fordítás előtt születtek?

– Mindkettőre „igen” a válaszom.

– Befolyásolja fordítás közben, melyik karakterekkel szimpatizál, kinek ad igazat? Oberonra haragudhatunk is akár…

– Nem, ezt igyekszem elhárítani. Ellenszenves szereplőnek is járnak szép szövegek, például a Hamletben a gonosz Claudius király nagyon szépen szónokol. Csak éppen hazudik.

– Műfordítóként szokott kutatómunkát végezni, hisz Shakespeare is sok helyről informálódott, utazók történeteiből, de még ponyvákból is?

– Nem nevezném kutatómunkának. Beszerzek komoly angol kiadásokat, ahol sok magyarázó jegyzet van, ezeket elolvasom, összehasonlítom, okulok belőlük, követem útmutatásukat.

– Mit gondol, a Hamlet, a Rómeó és Júlia, A velencei kalmár, a Lear király vagy a IV. Henrik  az aktuálisabb, és miért?

– Erre nem tudok válaszolni: a színreviteltől függ. Mindegyiket lehet aktualizálni, de nem muszáj. A legjobb bennük az emberi kapcsolatok ábrázolása. Hűség, árulás, szerelem, lenézés, kiszolgáltatottság, önfeláldozás – ezek már a régi görögöknél is ugyanolyanok.

– Konzervatív ízlésű a színház tekintetében, de a modern színház néha egészen elképesztő dolgokat művel, a dráma szövege sem hangzik el mindig teljes egészében. Mely Shakespeare-előadás volt ilyen szempontból a legmeghökkentőbb, amely kellemes vagy kellemetlen meglepetésként érte?

– Alföldi Róbert Lear király-rendezése a pesti Radnótiban: kicsiny színpadon, egy nagy családi asztal körül dől fokozatosan romba a világ. Mai ruhákban, mai szöveggel játszottak (az én fordításomban).

– Az újrafordítások célja Shakespeare esetében és nemcsak az, hogy a néző ne tartalmi szegmensen gondolkodjon, hanem tudja követni a sodró történetet. A fordítás ezek szerint nem olyan tartós, mint az eredeti, a nyelv alakul, formálódik, ha túl kosztümös, avíttas, szükség van az újra. Nemcsak a fordítót, a nyelvészt is kérdezem: elképzelhető, hogy ötven-száz év múlva beépül a színházi-irodalmi nyelvbe az internetes argó, a rövidítések, az utcai nyelv, és sok darabot újra kell majd fordítani, esetleg virtuális színházak, mozik, kávéházak lesznek csak?

– A jövőt én se látom, de az nyilvánvaló, hogy ötven-száz év múlva indokolt lehet új fordításokat csinálni – eddig is így történt, miért lenne másképp ezután? A Hamletet lefordította Kazinczy 1790-ben, újrafordította Vajda Péter 1839-ben, újrafordította Arany János 1867-ben, és így tovább.

– Katona József Bánk bánjának mai magyar fordításán dolgozik, az Előjáték, avagy a Prológus nemrég jelent meg az Irodalmi Jelenen. A „hagyományőrzőbb” magyartanárok valószínűleg felszisszenek kicsit, de úgy érzem, sok érettségire készülő diák fog örülni a 2019-ben megjelenő könyvnek, közérthető, nem régies a szöveg, rádöbbenünk, mennyire aktuális és szép mű, kulcsot kapunk hozzá, a megértést segíti elő. Ez volt a cél?

– Pontosan. Kíváncsian bajlódom a szöveggel, és izgalmas dolgokat fedezek föl benne. Nagyon nehéz Katona szövege, annak is szánta. A hagyományőrző magyartanárok bíráló megjegyzéseit pedig izgatottan várom.

– Színpadi változata is lesz, ez is felkérésre készül?

– Nem, ez csak könyv lesz.

– Miért vetette el a verses formát, s döntött a próza mellett?

– A verses forma – még a rímtelen is, mint Katonáé – sok kompromisszumot kíván, kihagyást, betoldást. Rájöttem, érdekesebb, ha pontosan azt írom, amit (szerintem!) az eredeti mond: erre a próza alkalmasabb.

– Illyés Gyula „átigazításához” hogyan viszonyul?

– Érdeklődéssel nézegetem, de számomra nincs jelentősége. Ő a darabot változtatta meg, a szöveget kevéssé – az én célom éppen az ellenkezője.

– Van más magyar drámairodalmi szöveg, amellyel kapcsolatban el tudna képzelni hasonlót?

– Nincs.

– A díjátadóval egybekötött Irodalmi Jelen-esten helyet kapnak a kortárs versekhez, prózákhoz kötődő képzőművészeti és zenei munkák is, a Nyírj a hajamba című kötetben olvasható néhány képzőművészeti alkotáshoz kapcsolódó vers is (A múlt falán a rések, A vászon hűvösében). Sokoldalú alkotó, zongorázni tanult fiatalkorában, érdekli a képzőművészet, a színház. A kortárs szépirodalom mennyire nyitott társművészetek irányába, hogy látja, van átjárás a különféle művészeti ágak között?

– Hm, erről keveset tudok. Én régimódi lírikus vagyok: örülök, ha olykor kapcsolódhatok más műhöz, vagy azok hozzám, de ezt nem tekintem célnak vagy programnak.

Varga Melinda