Irodalmi Jelen

„Ő volt a rejtélyes állat – te meg a rejtélyes ember”

2018. május. 11. - 09:26

Hosszú hallgatás után újra verseskötettel jelentkezett Wirth Imre. Nemzedéki élmény olvasata is lehet a – már címében sem szokványos – Ő volt a rejtélyes állat. A szerzőt egyik legrégibb barátja, Kemény István kérdezgette a Nyitott Műhelyben.

Wirth Imre nemcsak szakmailag kiemelkedő irodalomtörténésze, írója-költője korosztályának, de nagyon sokan kedvelik őt emberileg is, mint az este folyamán meg is említette Kemény István. Jól látszott ez a Nyitott Műhelyben tolongó tömegből: barátok, írók, kollégák a Petőfi Irodalmi Múzeumból, ami Wirth munkahelye néhány éve, olvasók, kutyák-macskák – mondhatnák (ami félig-meddig igaz, mert kutyavendége ezúttal is volt a Műhelynek). Hogy a szerzőnek milyen fontosak az állatok, szintén előkerült a beszélgetésben, de már az új verseskötet címe is sejteti az érdeklődési kört. „Ha ő volt a rejtélyes állat, te vagy a rejtélyes ember” – nyitotta Kemény István egy bon mot-val a beszélgetést Wirth versei kapcsán.

Wirthet sokan elsősorban irodalomtörténészként ismerik – az ELTE BTK egykori hallgatója és az Irodalomtörténeti Intézet PhD-ösztöndíjasaként indult, 1995 és ’96 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen oktatott, ezután az ELTE Bölcsészkarának tanársegéde volt. 2002 óta szabadúszó, három éve a PIM munkatársa. A regényműfaj történetétől a mai magyar irodalom háború előtti előzményein át Nádas Péter életművéig számos korszakkal és területtel foglalkozik, Nádas-kismonográfiája 1996-ban jelent meg.

A beszélgetésen most mégis a költő állt a középpontban, s a versekhez jól meg is alapozta a hangulatot Záhonyi Enikő, aki sanzonokat énekelt az est folyamán. „Ami volt, az elmúlt már…” szólt az első dal, és nem sokkal később Kemény István is a múltba röppent vissza kérdéseivel. Előtte még felolvasott néhány mondatot a Történetek az eszkimóháborúból című, korai Wirth-regényből, például: „Az ébredés a hol tükörképe lesz, a kutya lefetyel a vízből”. A szöveg költőiségéről árulkodott valamennyi idézet, és a szerző egyetértett Keménnyel abban, hogy már ebben a regényben is megbújt számos vers. Az új kötetből is elhangzott néhány szöveg, például „A Zeppelin utolsó útján esküvő volt” kezdetű, amely balladisztikus hangulatával és hullámzásával még Aranyt is megidézte. Bár a kötetből kimaradt, de Kemény megkérte barátját, olvassa fel a Borghesről szóló versét is. Ez, mint Wirth elmondta, azért maradt ki a válogatásból, mert ahogy alakult a kötet szerkezete, lassan kirajzolódott egy én-történet, és nem érezte beleillőnek.

Ekkor ugrottunk vissza múltba, a beszélgetők barátságának kezdetéhez, aminél Kemény István jól hallhatóan szívesen időzött, többször megígérve, hogy most már tényleg elszakad azoktól a bizonyos kezdeti versektől. E költeményeket, elsőként a zeppelines verset több mint harminc éve, óbudai otthonában mutatta meg neki először Imre, akkor még magabiztosan kijelentve, hogy rengeteg hasonló fogja követni. Mint felidézték, az ELTE-n, Tarnay Andor szemináriumán ismerték meg egymást, ahol Imre firkálgatott valamit egy papírra, és István kedvesen javítási javaslatot tett. „Én ezen halálosan megsértődtem” – emlékezett vissza mosolyogva Wirth, de azt már komolyan tette hozzá: sokakkal közös generációs tapasztalata volt, hogy „melletted költőnek lenni – nézett Keményre – nem volt egyszerű. Talán ezért is volt a menekülés a próza felé.” De a legelső lépések, a pillanat, amikor először látták kinyomtatva egy művüket (Kemény másodszor) az egyetemi lap Toll című irodalmi mellékletében, máig feledhetetlen. Egész más volt a súlya, a hatása akkor egy ilyen megjelenésnek, mint ma – töprengett hangosan Wirth Imre.

Az új kötetben számos klasszikus megidéződik Adytól Kosztolányin át Pilinszkyig – hívta fel a figyelmet Kemény –, már csak azzal a gesztussal is, hogy a nyitóvers az elején „adysan” elkülönül a ciklus többi darabjától. Szintén végigvonul a válogatáson a történelmi tematika, például a Martinovics-versben is, melyet meg is hallgathattunk.

„Az a feketeruhás pap, Martinovics elsírta magát. / Ő tudta egyedül, hogy milyen semmiségért hull porba fejük. / Mondani akart búcsúzóul még valamit, de száját befogva / lökdösték a vérpad felé” – szól a húsba vágóan őszinte vers, amely kapcsán Kemény rá is kérdezett: miért éppen Martinovics? Wirth Imre úgy válaszolt: Tar Sándor sorsán keresztül jutott el a magyar vértanúhoz, aki egy szörnyű sorscsapás áldozata lett: „…aki Magyarország helyén nem talált / akkor semmit, ami a képzeleten kívül megragadta volna a lelkét, / egy komor pillanatában, a kétségbeesés / ördögnek járó percében beszervezte a bécsi titkosrendőrség.” Valójában nem volt Martinovics-összeesküvés – magyarázta a költő –, semmi nem volt, csupán ürügy, hogy lefejezzék a magyar értelmiség jelentős részét. Ez köszönt vissza számára Tar Sándor kettészakadt, folytathatatlan életében, az árulás és a hazaszeretet bonyolult viszonya.

A történelmi blokkban a Martinovics-vers mellett egy a római birodalomtól a középkoron át a máig ívelő, kétezer évet átfogó verses tabló is szerepel, nemkülönben „A versailles-i Kis-Trianon kastély fölé / varjakkal érkezett meg az őszi vasárnap” kezdetű szöveg, mely a trianoni személyzet szemszögéből festi le a döbbenetes képet a vasárnapi idillről, amikor még „A hétfő messzi vidék. / Szivarvéget dobnak az ég vizébe”. E történelmi versek mind magjai voltak egy régi regénykezdeménynek – osztotta meg a közönséggel a költő –, amely „egy félresikerült Édes Anna-parafrázis lett volna”. A Martinovics-regény a mai napig foglalkoztatja, és ha Kemény István felcsillanó érdeklődése hatni fog Wirthre, bízhatunk benne, hogy meg is írja.

A költői példaképeket említve kimagasodott Paul Celan, akit Lator László fordításában ismert meg, de meghatározó volt számára Oravecz Imre egy korai tanulmánya a költőről, annak is egy mondata, mellyel Oravecz valójában megjósolta a romániai német költő tragikus öngyilkosságát: „Költészete hihetetlen sebességgel közelít önnön középpontja felé.” „Később tudatosult bennem – folytatta Wirth –, az, hogy kerülöm a címadást, és az első két sort emelem ki, Celan hatása.”

A beszélgetésben újra és újra előjött Wirth ’94-es regénye, a Történetek az eszkimóháborúról, melynek a következő évben már német kiadása is megjelent. Mint elmesélte, az egyetemi finnugrisztika szemináriumon hallott róla, milyen nagy túlélő nép a lapp, akiket egyre és egyre jobban északra szorítottak. Ennek kapcsán fogant meg benne a regény, melynek hőse, egy amerikai egyetemista fiú ráébred arra, hogy ő eszkimó, és önmaga és a múlt megismerésének vágyától hajtva hozzákezd egy történet kibogozáshoz. Wirth elmondta: a rendszerváltás lenyomata a könyv, vízió a saját nemzedékükről, akik majd közvetíteni tudnak Kelet és Nyugat között, hiszen a múltban nőttek fel, de már az újat képviselik. „Közös élményünk ez” – erősítette meg Kemény István, felhíva a figyelmet, hogy Wirth verseskönyvéről is jelent meg olyan vélemény, hogy a nemzedéki olvasat lehetőségét is magában hordozza.

Búcsúzóul az otthontalanság kulcsszavát járták körül a beszélgetők, hiszen ez is árad a versekből. Wirth a Szombat folyóiratban publikált nemrég egy tanulmányt a témában, tudtuk meg. Nála a nevével kezdődik az otthontalanság-érzés, vallotta meg, hiszen magyarul nem jelent semmit, amikor Erdélybe megy, mégannyira sem. Mégis: a nyelvben talált igazi otthonra. Ami pedig bizakodásra ad okot olvasónak és neki is: Az Eszkimóháború… után úgy érezte, nincs folytatás. Most, a verseskötet megjelenése után távolról sem kerítette hatalmába ez a szorongás. S hogy a közönség is hozzájáruljon az alkotói félelem elűzéséhez, valaki vidáman bekiabálta a műsor végén: „Hosszabbítást!” Aki esetleg nem tudja: Wirth 2008-ig a Magyar Íróválogatott remek focistája volt.