„mintha nem volna teste”

Nádasdy Ádámról, -tól, -nak

Ahány költő, úgy tűnik, annyi életpályamodell. Van, aki már az óvodában verset farag, mást az iskolában ragad el a poézis szelleme (én például tizenkét évesen kezdtem vonalas füzetbe rigmusokat, később versnek nevezhető szövegeket eszkábálni); sőt nevezhető a versírás afféle pubertáskori elváltozásnak is, ami majdnem mindenkivel megtörténik, csak aztán a felnőttkorba lépve a legtöbben abbahagyják, vagyis kinövik – aki nem, az minősül költőnek. Ez az általános felfogás. De például Vasadi Péter már 46 éves volt, amikor az első kötete megjelent, és élete alkonyára elért mindent, amit egy költőnek el lehet ma érnie Magyarországon, és az talán nem kevés. Magyarország végső soron mindig meg tudta becsülni a költőit, ha megerőltette magát. Nádasdy Ádám elmondása szerint 29 éves korától versel – egész pontosan: a kamaszkor nála is termett költeményeket, de ő, valódi hangját nem találva még, s mert „furcsa”, szégyellt érzései és gyakorló katolikus hite közt vívódott, tíz évig szüneteltette ebbéli tevékenységét. Mondván, nagyon sokat kell várni, nagyon nagy dolgoknak kell megtörténniük, megoldódniuk ahhoz, hogy az ő nyelve is megoldódjon, hogy meg merjen szólalni.

Pályája formálódását hitbéli meghatározottságaihoz hasonlóan predesztinálta szexuális irányultsága, pontosabban melegségének megélése, kibontakozása is. Beszélhetünk ilyen kibontakozásról; Nádasdy, mint oly sok homoszexuális férfi, „hagyományos” családban kezdte felnőtt életét, megnősült, gyerekeket nemzett, igazi lényére pedig rácsavarta a szelepsapkát. Amikor túl nagy lett bent a nyomás, a sapka leröpült, és előtört alóla egy izgalmas, újszerű, Margócsy István szavaival élve par excellence szerelmi költészet. Férfitől szól férfiakhoz, férfiakról. Ez egyébként – amellett, hogy sokszor ki sem derül, hiszen a magyar nem különböztet meg nyelvtani nemeket – csak nekünk szokatlan kissé; Shakespeare világában például, mind a színpadon, mind az életben, azonos neműekhez vonzódni és ezt mondjuk színpadi műben meg is örökíteni nem számított botrányosnak vagy polgárpukkasztónak. (Nádasdy sem kimondottan botránykeltési célból versel persze férfiszerelemről, de az élet egyéb szféráiban sem áll távol tőle a késztetés pukkasztani a polgárt.) A Velencei kalmárban például van Portia, az okos nő, aki mindenkinél okosabb, de hozzámegy egy jelentéktelen nyikhajhoz, mert nőként mit csináljon. Még így is örül, pedig a cipősarkáig sem ér fel az az ember. Antonio, a homoszexuális velencei kalmár szerelmes ugyanabba a fiúba, aki tőle pumpálja ki a pénzt, hogy elvehesse Portiát. S hogy a történeti példálózásban továbbmenjünk, mind tanultuk az iskolában, hogy az antikvitás egyenesen fiatal fiúk szeretését és elcsábítását tartotta természetesnek és helyénvalónak, az ókori görög, latin poéták szerelmes versei jórészt homoerotikus vonzalmat örökítenek meg, és Szapphó Leszbiához fűződő szerelme is egészen modern fogadtatásra talált nemcsak a kései utókorban, hanem már saját korában is. Talán úgy tűnik, túl nagy feneket kerítek Nádasdy homoszexualitásának, de számos beszélgetésből, interjúból kiderül, ő maga tartja fontosnak, hogy beszélve legyen róla, és általában a melegségről; sőt a rossz kritika, a viszolygás kifejezése is sokkal jobb az elhallgatásnál. Személyiségének, habitusának meghatározó komponense, hogy a fiúkat szereti (szigorúan egyszerre csak egyet), ez munkásságának, művészi megnyilatkozásainak közege és részben mozgatórugója – ily módon sohasem a magánügye. „A melegség nem magánügy. (…) Mitől lesz magánügy, ha minden kollégám tudja rólam, és még az újságba is megírom az ezzel kapcsolatos élményeimet? Jó, ez vicces hasonlat, de ugyanez vonatkozik arra is, hogy valaki nős vagy nőtlen. Ez nem magánügy, ugye, érti? Közügy, azért van róla dokumentum, azért kell bemenni az önkormányzathoz bejegyeztetni.” Látszólag – csak látszólag! – ezzel ellentmondásban Nádasdy konzervatívnak vallja magát, egy polgári konzervatív család tisztességes leszármazottjának. „Rendes fiú vagyok, professzor az egyetemen, teszem a dolgomat. Emellett valóban botcsinálta prófétaként nyilatkozom valamiről, amit adott nekem az élet. Közben azt gondolom, hogy ez nem valami vicces dolog. Sokan azt hiszik, hogy a melegség egyfajta szórakozás. (…) Maximálisan egyetértek például David Cameron angol miniszterelnökkel. Ő azt mondta, azért támogatja a melegházasságot, mert konzervatív. Konzervatív elv, hogy valaki kötelezze el magát tartósan, állapodjon meg, vállaljon hosszú távú felelősséget.” A szexuális orientációt olyannyira nem száműzi a négy fal közé, hogy néhány éve esszékötetet is megjelentetett A vastagbőrű mimóza címmel, amely melegekről, a melegségről szóló írásokat gyűjt egybe. A pozitív végkifejlet, az optimizmus, a derű az egész kötetre jellemző; az írások többsége korábban tárcaként jelent meg különféle folyóiratokban, s a szerző szándéka szerint „ez a kötet végül is egy ismeretterjesztő etológia-könyv lett a melegekről: megtudhatjuk belőle, milyenek ezek a lények, mivel táplálkoznak és mit csinálnak napközben és éjszaka”.

Rátérve verseire: ezek annyira személyesek, annyira behúznak minket a költő személyes világába, hogy fel sem tűnik rajtuk a másság, egyáltalán, semmiféle elidegenítő effektus nem zavarja a műélvezetet, az események velünk is megtörténhetnének:

Hogy féltem tőled! Hogy kívántalak –
de ily hamar? A nyár még el se múlt;
én ősszel szoktam új szerelmet kapni,
mikor már nincs meleg, s én újra dúlt
vagyok, komoly szerelmek érdekelnek,
szívfájdítók, betölthetetlenek,
egy jó arasszal magasabbak nálam,
koncertre járnak, s a mellük kerek.
Reggel, meg délelőtt kívánom őket,
s ebéd után még egy kis ideig,
később velem nem foglalkoznak úgyse:
van életük, vannak szeretteik.

(…)

Előled eltakartam. Képeket
bőven mutattam, folyton mulatságos
szavakba bújtam, udvaroltam is,
de nem mutattam, merről húz a város,
a petyhüdtbőrű lápokkal határos,
a mesés partú Alexandria;
és persze papnak léhalelkű volnék,
angolnak kopt, görögnek francia –
hát így tűnődtem, izzadságtól csúszós
öledbe bújva, végre csendesen,
jobb is, hogy mész, előttem még az éjjel –
tarkód fölött a túlpartot lesem.

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.

(…)

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.

(…)

Sőt, mint azt másoknál is láttuk már, Isten és a szeretett kedves figurája sem különül el mindig élesen egymástól – ahogy Cseh Tamásnál sem teljesen világos, kihez szól, amikor azt énekli: „Százféle változatban te vagy velem, és mindig te segítesz.” Kedvelt fogása ez a költői szövegek készítőinek.

Nádasdy azon költők közé tartozik, akik keveset írnak. A bőr és a napszakok című, Nádasdy Ádám majdnem minden verse 1976–1995 alcímű kötete közel húsz év verstermését nyújtja elénk – 130 oldalon. 2017-es, legújabb verskötete, a Nyírj a hajamba is lassabb alkotói ritmusra enged következtetni (bár utóbbi elkészültét jelentősen fékezte az időközben alakuló Dante-fordítás is). Mindez számomra roppant szimpatikus. Egy költő ne legyen szószátyár, ne öntse rám a verseit hordószám, ne fojtson bele a művészetébe, hanem legyen visszafogott, mértékletes és önkritikus. Olyan, mint Nádasdy Ádám. Tiszteljen meg azzal, hogy művészete legjavát adja. Várjam, hogy megjelenjen már a kötete. És az a kötet ne legyen hosszabb száz oldalnál (gyűjteményes kötetnél persze, szintén önmérsékletet tanúsítva, megengedhető a terjedelmi többlet), viszont legyen egyenletes a színvonal, mégpedig egyenletesen magas. A bőr és a napszakokat voltaképpen bárhol ütöm fel, valami jót találok, valamit, ami aznapra nekem elég is (lenne, ha volna idő ilyesmire, elidőzni). Nem tudom, ír-e Nádasdy rossz verseket is, és kihagyja őket a köteteiből, vagy ez minden, amit látok, és valójában tökéletesen mindegy is – ez viszont tényleg a magánügye. Nekem elég, hogy amit megmutat magából, az érvényes és színvonalas. Feltételezem egyébként, hogy rosszvers-írás helyett Shakespeare-t fordít éppen, vagyis nincs ideje ilyesmire. 

Nádasdy Ádám nyelvészprofesszor, angol–olasz szakos egyetemi tanár. Szakterülete az angol nyelvészet – különösen a fonológia –, illetve a nyelvtörténet és germanisztika, valamint a magyar hangtan: dolgozószobája polcain számolatlanul sorakoznak a nyelvészeti könyvek, szótárak. Közelmúltjának nagyszabású irodalmi projektje Dante Isteni színjátékának újrafordítása volt. A Dante-polcon angol, német és francia fordítások is helyet kaptak, mert „hasznos látni, hogy más nyelveken hogyan értelmeztek bizonyos dolgokat”. Az első komolyan jegyzetelt, Szász Károly-féle magyar fordítás mellett megtaláljuk természetesen Babits Mihályét is. Fried István tanár úr világirodalom-előadásait lelkesen látogattam húsz éve a szegedi egyetemen, s ezek egyikén hangzott el, hogy Babits félrefordította kicsit Dantét, mivel a Pokol első énekéből „az igaz utat nem lelém” sor valójában úgy hangzik: „letértem az igaz útról”. (Ez egyébként nem Babits, hanem Arany János költői leleménye.) Nádasdy fordítása érzésem szerint egy árnyalattal szöveghűbb: „Életünk útjának feléhez érve / sötét erdőben találtam magam, / mert elvétettem a helyes utat.” A Divina Commediát „modern, rímtelen, drámai jambusban” remake-elte nyolc év munkájával (ebbe szüneteket iktatott, amikor mással foglalkozott, s ez egy hasonlóan nagy ívű munka esetén beleillik a megvalósítási tervbe). Ahogy előszavában írja, vállalkozásának célja, „hogy hűen tolmácsoljam a Színjáték mondanivalóját, gazdagságát, sokféleségét, a fantasztikumtól a száraz tudományos vitákig”. Míg a Shakespeare-fordításoknál egyértelmű, hogy drámai műnemben kalandozunk, az Isteni színjáték műneme líra, epika és dráma határmezsgyéjén mozog. Nádasdy epikus műként kezdte olvasni, de végül a dramatikus megközelítés nyert: a mai kor és különösen a fiatalok inkább vevők a drámára, mint a lírai műfajokra – verseskötetet egyre kevesebben vásárolnak, míg a színházak teltházzal üzemelnek estéről estére.

„Érdekes, hogy az olasz kiadások mind lábjegyzetesek, persze van olyan, amelyik inkább csak a nyelvet lábjegyzeteli. Ezek főleg az iskolai kiadások. Nagy szeretettel használom őket, mert néha nagyon egyszerű dolgokat is elmagyaráznak, ami a nevesebb kiadóknak derogál. Nem akarják megalázni az olvasót azzal, hogy elmagyarázzák, engem meg csak alázzanak meg, mert nagyon szeretnék biztosra menni, hogy mi van ott. A komolyabb lábjegyzetek persze szépen adnak egy kultúrtörténeti hátteret. Én a lábjegyzeteket elsősorban összegereblyézem a többi kiadásokból.” Mindez ellenére mégis megőrizte és híven tükrözi a mű a lírai koncepciót: bár a tercina rímelését Nádasdy feladta a szöveghűséggel egyidejű közérthetőség kedvéért, a sorszerkezetet betartotta; továbbá van a verses műnek egy szépen hömpölygő gondolatritmusa, ami lírai alkotásként olvastatja a Színjátékot. Összegezve: Dante az élő olasz irodalmi nyelv egyik megteremtője, Nádasdy pedig képes élővé tenni Dante nyelvét magyarul.

Shakespeare-fordításai éppoly jelentősek, mint a Commedia „újrahonosítása”. A ravasz Shakespeare William művei a romantikával terjedtek át Európába, a nagyobb városok német színházainak jóvoltából pedig az 1800-as évek elején Kelet-Európába is eljutottak. A magyar Shakespeare-fordítások mindazonáltal több helyütt is pontatlanok, túlcizelláltak, feldúsítottak, Arany Jánostól Szabó Lőrincig a magyar nyelvre koncentráltak a műfordítók, és nem Shakespeare nyelvére. A nyelvújítást követően be kellett bizonyítani a világnak, hogy a magyar nyelv is van olyan színes, hajlékony és változatos eszköztárú, mint bármely európai nyelv. Így aztán legnagyobb költőink és műfordítóink kicsit túlléptek a kereteken, ma úgy fogalmaznánk, hogy felturbózták az alapot. Arany, Vörösmarty, a nyugatosok és utódaik pedig annyira széles szókinccsel, ékesszóló körülírásokkal fordították a műveket, hogy az olvasók ezeket az „átírt” változatokat vélték eredetinek.

Nádasdy Ádám az ELTE angol szakán tanulta a Shakespeare-alapokat, első fordítását pedig 1994-ben a Szentivánéji álomból készítette a Katona József Színház számára, a rendező Gothár Péter felkérésére. A színházak a mai napig számítanak a Nádasdy-fordításokra, ha Shakespeare-t tűznek műsorra, ő pedig készséggel és nagy alkotókedvvel tesz eleget a felkéréseknek. Az újrafordításokat az irodalomtudomány új felfedezései mellett az is indokolta, hogy Arany János és Vörösmarty Mihály fordításai számos olyan fordulatot tartalmaznak, amelyek a mai fiatalok számára már nem érthetők. Nádasdy szerint Shakespeare egyik nagy találmánya, hogy ügyesen vegyítette a magas rangúakat a plebs képviselőivel. „Soha korábban nem írt még senki olyan történeteket, melyek egyik jelenetében királyok és grófok jelennek meg, a másik pillanatban meg disznószaros csizmájú parasztok jönnek be, és közönségesen viselkednek.” Shakespeare-nél nem találunk trágár kifejezéseket, de malac jellegű célzásokat bőségesen. Nádasdy a fordításokban azért használ trágár szavakat, mert Shakespeare sok szereplőjét dialektusban beszélteti, ami magyarra nehezen átültethető. A fordító feladata a színházi alkotófolyamatban például az, hogy feltárja a rendező számára a szövegben rejlő újdonságokat. Igyekszik ott lenni a fordításai alapján készült Shakespeare-előadásokon, ilyenkor leginkább a közönség reakcióit figyeli. „Hogy vajon visszafogják-e a lélegzetüket akkor, amikor én, úgy gondolom, valami nagyon hatásosat írtam, és ott röhögnek-e a vicceken, ahol én gondolom. Aztán ha nem, akkor a szöveg vagy az előadás-e a hibás.” A Hamletet, a Lear királyt, a Szentivánéji álmot, a Vihart, továbbá a Rómeó és Júliát is rendszeresen játsszák vagy játszották a magyarországi színtársulatok, vizsgálódni van tehát bőven alkalom. Nádasdy Ádám egyáltalán nem bánja, hogy Shakespeare- és Dante- (újra)tolmácsolásai miatt sokan pimasznak hiszik, sőt éppen az a célja, hogy kicsit fel- és megpiszkálja az olvasó-nézőt a klasszikus művek interpretációjával. A fordítás során valamennyire a szereplők iránti személyes szimpátia vagy ellenszenv is „átjön”; bár az inkább Nádasdy drámán kívüli, személyes véleménye, hogy például Júlia egészen abszurd, ostoba módon viselkedett. Hiszen, ha bevallja otthon, hogy férjhez ment, kap esetleg két pofont, de nem kell meghalnia Rómeóval együtt. Rómeó, ne feledjük, jó házból való úrifiú volt, Lőrinc pap tán hozzá sem adja Júliát, ha nincs így. Viszont mégiscsak egy tizenöt éves tinilánnyal van dolgunk: ha jóval hamarabb férjhez is mentek akkoriban a lányok, intellektuális fejlődésük nem feltétlen követte társadalmi és biológiai fejlettségüket. Nádasdy nem törekszik korhűségre; az a szöveg, ami a maga idejében leképezte az adott kor társadalmi és személyközi viszonyait, ma korszerűsítés nélkül archaizálónak, sőt anakronisztikusnak tűnne. A hitelesség feltétele a beágyazottság visszaadása is. Shakespeare mai nyelven szól hitelesen.

A Nyírj a hajamba kötet a nagyobb ívű vers-életmű tükrében mutatja magát árnyaltabban. A szerző otthonos témájában, a szerelmi vonulatban továbbra is remekelni képes, de a figyelemfelkeltőbb versek azok, amelyek elütnek e tematikától, például amikor hangsúlyossá válik az öregedés és az elmúlás tapasztalata, vagy amikor itt-ott közéleti hangok is megszólalnak. Bevallottan alanyi indíttatású költészetének sajátja valamifajta objektivitás is, ebből fakadnak az önreflexív, önironikus, eltávolító, frivol képek és képzettársítások. A Géher István emlékére született Majd csak nagyon sokára alábbi négy sora lehetne kulcsstrófája is a kötetnek:

Az élet legyen lassú és finom.
Ugyanott mindig, mindig ugyanazt.
Zátony. Utolsó pillér egy folyóban.
Majd csak nagyon sokára süllyed el.

Most kell a csízió, az eltökélt varázs,
a láthatatlan, hálós, objektív tanács,
korlátozatlanul kell most a hőtömeg,
görbítsen hátakat, pörköljön szőröket,
kémia kell ide, világos képletekkel,
vegyérték és kötés, most nem a lényegem kell
(azt majd utólag, egy párás-hófoltos este),
mintha nem volna szám, mintha nem volna teste.

E költemény azért is különösen kedves számomra, mert szembeötlő párhuzamot fedezek fel saját, szintén korábbi, Kémia című versemmel, amiben ilyesmiket írok:

Az én kémiám a ziháló testi kényszer
– hajnalban még övé leszek vagy kétszer –,
a kémia zárt osztályi steril kényelem,
a kémia az én lüktető szégyenem.

Az irodalom(értelmezés) sokszor az efféle találkozásokból születik, feltételezve és követve egy magasabb szintű tudatosságot, amely vezérli az írót az útján. Kegyelemteljes szabadságunkban időnként letérünk róla, majd megint visszatalálunk a kijárt csapásra, széles kocsinyomba, vagy épp járatlan utakon bóklászunk, tüskés bokrok közt, kételkedvén, hogy valóban a mi utunkat járjuk, mert, mondjuk, a telefon digitális iránytűjén sem arra van Észak, amerre felettünk a Sarkcsillag. S amíg bolyongunk, addig is találkozgatunk egymással, és néha örömzenélünk egyet közösen.