Időtlenség a vagonban

Valaki belép

Valaki belép az első ajtón,
kinyitja a második ablakot,
majd átsétál az utolsó szobába.
Történetesen éppen ott lángolok,
hiába lóbálja a záporeső a lábát,
perceken belül hamuvá égek,
szerteszórnak a megjátszott alázatok
vagy a magasztos felsőbbrendűségek.

Belépsz, mert tudod, odáig vagyok
sőt vissza is a határpontokért.
Olyankor jössz, amikor nem kért
tőled senki semmit, hazatérhetnél,
házam és lázam csak demarkációs sáv
lényeg és látomás között. Huzatos tavaszi szél
mond itt ellent folyton önmagának.

Letéptek szomorú kertemből
egy csokor fehér halált,
ráhelyeztem fekete kövedre.

Kripták szanaszét

Valahol a kócos fák között,
ahol az ágak kiemelnek
a járda szigorából,
téged is felmentenek
az érvényes formák,
a négyzetméterek –
nem leszel közel, se távol.

Nem bólogatsz a rendszerekre,
elsétálsz mellettük
szenvtelenül.
Velünk meg hogyan tovább?
Jóváhagyjuk csendben,
hullamereven
az örök aszályt,
csüngünk a zsinegen.

Vádoljuk az ég mesterét,
vagy éppen bókol nekünk
a rendszabály – az ósdi ellentét.
Vakondtúrások, rókalyuk,
rejtett, levegőtlen
kripták szanaszét.

Késői járat

(hatvanegyként közlekedem)

Berobog a késői járat,
felszállok. Majdnem minden vagonban
időtlenség ül vagy röpköd, mint a huzat.
A gőzmozdony recseg és ropog,
várom a közelgő hidegfrontot
azon a bordó kárpiton, éppen ott,
ahol egy hajlott korú helyszám
foszforeszkál a szétvágott ülésen.

Se villám, se kanalam, se késem,
elhelyezkedem, mint iskolapadban,
nyakamban rozsdás kulcscsomó.
Átutalnak lepecsételve, zárt tudatokban
őriznek, mint aki vétket lakmározott,
és hirdeti az egyértelműséget.
Zsírpapírt halászok elő, többé-kevésbé
meghatódottan. Felmutatom a sorvasztó böjtöt,
majd megtöröm, mintha szentség volna,
vagy sült ürücomb. – Valaki mindig megterít,
míg rövid imát mondok, védőbeszédet.

Tágul az álom, a fogalom, a védőügyédeket
rendre felhúzzák. Ilyen az ügymenet.
Tisztátalan  játszma. Szegény
mondatfoszlányom végén már ott a pont.