Panelhavaj

Egy barna Barkas dohogott a Klinikák metrólejárata előtt, körülötte pár fiatal, bőr oldaltáskával, hangosan vitatkoztak valamin. Talán medikusok, a fül-orr-gégéről vagy a neurológiáról. Elment a furgon mellett, és befordult a Szigony utcába. A sarokról utána szólt egy cigány asszony, hogy rózsát nem akar-e. Nem akart. Szeretett volna már túl lenni rajta. Odaérni a buliba. Erősen meresztette a szemét a szeptemberi szürkületben a Szigony kocsma felé. A budaiak tartózkodásával közeledett. Nem is annyira félelmet érzett, a szorongásnál erősebb volt a gyanú, hogy valami biztosan történni fog. Atlétatrikós cigány férfi ült a bejáratban, egyik kezében sör, másikban zsebrádió. Fél szemmel figyelte, ahogy elé kanyarodott. A férfi sötét tekintettel meredt maga elé. Híreket hallgatott. A kocsma belseje sötét volt, ott már éjjel tíz óra van. Meglepő csend volt, el is tűnődött ezen, s hogy vajon mi történhetett. De hát miért is kéne mindenképpen balhénak lennie a nyolcban,[1] gondolta azután. Kihúzta magát, ahogy a férfi mellett elgyalogolt. Tempót váltott, kicsit lassított, nem feltűnően, mintha akarna valamit, csak annyira, hogy magabiztosabbnak tűnjön. Olyannak, aki nem siet. Befordult az Apáthyba, és nyugodt ritmussal haladt tovább a Tömő utca felé.

Az jutott eszébe, hogy ha elvállalja a melót a Honvédelmi Minisztérium sajtóosztályán, nem lesz több szerdai éjszaka. Se hétfői, se keddi, se csütörtöki. Nincs több buli. Nincs több lazázás, a péntek marad az egyetlen nap, amikor be lehet rúgni, jobbára akkor is a kollégáival, katonákkal és friss diplomás, szőke médiamenedzserekkel, akik nem értik egymás nyelvét, de píár vonalon megpróbálják összeegyeztetni a korszerű életmódot, az ország védelmét és a haditechnikát.

A neurológiával szemközti páremeletes téglaház földszinti, kitárt ablakából egy tizenéves szőke lány könyökölt ki az utcára. Rágózott, buborékot fújt belőle, aztán szétharapta. Helló, csávókám, kiáltott oda neki. Helló, válaszolta, és elmosolyodott. Ezt sem kihívóan, éppen csak udvariasan. Bulizni mész, kérdezte a lány. Ja, várnak a haverok, felelte. Az jó, mondta a lány, nálam is buli lesz. A szobában egy Rednex sláger szólt. A Wish you were here. Na csumi, kiáltotta utána a lány, aztán rágyújtott. Csumi, felelte, és ment tovább. Halkan dúdolt magában.

Wish you were here

Don't you know the stove is getting colder

And I miss you like hell

And I'm feeling blue…

Megállíthatatlanul áradó melodráma, mondta volna a dalról Ottó. Végighömpölygött az Apáthy utcán, elárasztotta a Tömőt, a harmadik emeletig csaptak a hullámai, magával sodort mindent, eláztatta, aztán széttépve, összetörve partra vetette valahol a panelek között, egy pirosra festett, rozsdásodó libikóka előtt. A lélek legmélyéről tört föl ez a vontatott, sűrű harmónia. Nem is egy lélekből, hanem valamennyi emberi lélek közös és legtitkosabb regiszteréből, mintha egy hatalmas kórus énekelné. Egy pillanatra meg is állt a Tömő sarkán. Muszáj volt térben is elhelyeznie a dalt. Az utca néptelen volt, mozdulatlan, az ABC is bezárt, kivilágított üressége messzire látszott, a modern klinikaépület előtt egy nyitott ajtajú mentő várakozott, csak a játszótéri hinta lengett magában, titokzatosan. Talán a szél, gondolta. Orvosi fertőtlenítő szagát érezte. Felnézett a klinika kivilágított ablakaira. Senkit sem látott. Csak a neonkék izzást. A vakolat foltjait. És az üres, néma udvaron egymás mellé rakott alumíniumkukák szigorú sorát.

A Tömőben az első kapualjba ment. Hatodik emelet. Csengetett. A berregés után belökte a kaput. A lépcsőházban a Híradó szignálja hallatszott. Az egész házban a Híradót nézték. A szeptemberi, utolsó lecsó illatával párolgott az éterben a bemondó hangja. Bokros Lajos elkerülhetetlennek tartja a további megszorításokat. A Fidesz szerint Horn Gyula mély, leküzdhetetlen válság felé vezeti az országot és a polgárokat. Leért a lift. Beszállt, és benyomta a hatodik emelet gombját.

Közben arra jutott, hogy semmi keresnivalója nincs a Minisztériumban. Anyagi biztonságot jelentene, az igaz, és némi presztízsértékkel is bírna, lehetne például névjegye sajtóreferens felirattal. Negyvenéves koráig talán észre sem venné, hogy merre megy a szekér. De tudta, hogy ő is lesz negyven. Déri Jancsi már megmondta neki. A Fekete-tenger partján ültek, ő még talán tizenhárom se volt, a szüleivel nyaraltak a Nemzetközi Újságíró-üdülőben, és egy este, borozgatás közben az egész társaság dalra fakadt a tengerre néző bódé teraszán. Nem voltak részegek, talán csak eszükbe jutott Magyarország, és nótázni kezdtek. Azt is énekelték, hogy akinek nótája nincsen, annak szíve sincs. Ő meg valami atavisztikusan benne élő arisztokratizmussal bámulta őket. Méltatlan viselkedésnek tartotta. Csak a parasztok kurjongatnak. Akkor hajolt hozzá Déri, és azt mondta, hagyd csak, hadd érezzük végre jól magunk. Egyszer te is elmúlsz majd negyven, és megérted, miért hasad meg időnként az ember szíve. Megsimogatta a fejét, aztán visszakapcsolódott a Van vöröshagymába. Ott tartottak, hogy keserű magába’.

Értette is, meg nem is, amit Jancsi mondott. Nézte inkább a tengert. Tarajos, nagy hullámok szántották a végtelen vizet, robajukat összemosta a magyar nótával a szél.

Olyan volt, mint most a Wish you were here, gondolta, amikor megállt a lift. Egy pillanatnyi édesbús feltámadás. Kiszállt, és megkereste a 66-os lakást.

Már a bejáratban Cerruti 1881 átható illata terjengett. Beljebb társult hozzá a Best of Chevignon és némi Hugo Green. A friss és fás-fűszeres a citrusos-aromással.

Jani nyitott ajtót. Anyámék nemrég mentek el, mondta, de már mind itt vagyunk. Az egész banda. Piázgatunk kicsit, aztán dzsalunk. Jani pincér volt a Pepében, és baromi büszke arra, hogy cigány. Mit iszol, testvérem, kérdezte, és kinyitotta a nappali ajtaját. Hosszú, hegyes galléros, keleti mintás selyeminget viselt, bőrjakót, fekete szövetnadrágot és kivaxolt cipőt. Fekete haját vastagon hátrazselézte, egészen úgy nézett ki, mint egy szicíliai. A nappaliban három cigány lány ült a koloniál rekamién, vodka-narancsot ittak, és a sminkjüket igazították egy, az ölükben tartott falitükör előtt. Helló, mondta az egyik, és rámosolygott. Széles, válltöméses blézerben, farmerben volt, a többiek kiskosztümben, körömcipőben. A rúzst adták éppen körbe. Helló, válaszolta, és visszamosolygott. A nappaliban az R-GO-t hallgatták. Kórusban suttogták a dal közjátékát.

Nézd, a világítótorony most üres.

Gyerünk, gyerünk, gyerünk, felmegyünk mi öten!

És aztán együtt visították a zárlatot:

Én majd mutatom az utat,

R-GO: létezem.

A szekrénysorba épített bárpult ajtaja ki volt nyitva, tükör előtt fénylettek a vodkás, camparis üvegek. Egy csapat az erkélyen dohányzott, páran összezsúfolódtak az ebédlőasztal körül. Sok jó ember panelben is elfér, mondta Jani.

Jani szobájából 2Pac Me Against The World című dala szólt. Az ágyon bakelitek hevertek szerteszét, fóliában, zsír újan, némelyik kibontatlanul. Oda vonultak be a Club whiskyvel. A tieid, kérdezte Janitól a lemezekre mutatva. Dehogy, felelte Jani. Baró is volna. Lacikáé mind. A Fortunában vette valakitől.

Rágyújtottak egy piros Malbira. Közben csatlakoztak még páran, de őket nem ismerte. Egy-két rózsadombi gyereket látott már valahol. A Fortunában, a Galaxisban. Zsut például ismerte is a Kölcseyből. Együtt érettségiztek, de még sohasem beszélgettek. Zsu most odament hozzá, és adott egy puszit. Klassz a pulcsid, mondta. Benetton?

A kocsiban már csókolóztak. Hat szakadt autóval robogtak át a városon a Randevú felé. BMW, Golf, Merci is volt közöttük. Az elnöki konvoj, röhögött Jani. Öten egy szakadt kocka Ladában maradtak, ők zárták a kocsisort.

A Randevúban persze érezte, hogy nincs a helyén. Nem is szerette. A műmárvány meg a tükrök, a pálmák és a kis, színes neonok rezervátuma meglehetősen házgyári maradt. Panelprocc. Műhawaii. Festett kulissza. High society menza. Üzemi diszkó, párt KB kivitelben. Átjárta a késő szocializmus szervilizmussal kevert kivagyisága. A rossz ízlést csak hangsúlyosabbá tette a növekvő osztalék, a jól menő vállalkozás törzstőke-gyarapodása. A kapitalizmus itt tért öntudatára, még csak nem is a pártirodákban. A vagyon alapszervei, bizottságai és titkárságai itt, ebben a forradalmi nihilben alakultak. Persze a gazdagok is még tanulgatták, hogy hogyan is élnek a gazdagok. Odáig jutottak el, hogy a tehetősek nyilván megtehetik, hogy bármit megtehetnek. Ezt látták a hetvenes évek olasz és francia gengszterfilmjeiben. Édes romantikát és édes gondtalanságot. Ez volt a minta. A Borsalino[2] világa adta az ideológiai alapot. Olyanok építgették a „Nyugatot”, akik sosem jártak Bécsnél nyugatabbra. A Mariahilfernél[3] ott se jutottak tovább. A régi káderek fiai meg még csak kamilláztak.

Igyekezett hűvös maradni, nem akart hülyét csinálni magából. Itt nem lehet csajozni. Még kurvázni se. Az abádszalóki szőke tini úgy huppan bele a csepeli szitanyomó húszéves Mercijébe, mint Diana Ross a Club 54 előtt. Neki már most mindenki mésalliance. És ez a class nem bírja elviselni, ha leleplezik. Ha gyüttmentnek nézik. Ha valaki nem megy bele a játékba, hogy ők most cannes-i filmfesztivált játszanak rózsaszínre világított papír pálmafákkal.

Zsu táncolni ment, őt is hívta, de nem volt kedve, hiába Jutasi tolta a zenét. A Honvédelmi Minisztériumra gondolt, és mondta is Zsunak, hogy nem tud dönteni, és ez a tépelődés elrontotta a hangulatát. Zsu meg csak nézte, aztán értetlenül megrázta a fejét. Tényleg bele akarsz kerülni ebbe a mókuskerékbe, kérdezte. Se jó emlékeid nem lesznek, se jó lelkiismereted, ha belevágsz. Hétfőtől tologatod az aktát, hajbókolsz, egyre mélyebbre nyalsz egyre magasabban? Erre fogsz emlékezni hatvanévesen? Zsunak igaza volt. Kért egy vodka–martinit, és megfogta a lány kezét. Mért, köztetek jobb, kérdezte mégis, kicsit előrebillentve a fejét, hogy komolyabb benyomást keltsen a lány előtt. Most őszintén, kérdezte, erre jobb lesz visszagondolni negyvenévesen? Kicsit fensőbbségesen elnevette magát, és ezzel akaratlanul is megbántotta a lányt. Akkor csinálj, amit akarsz, mondta Zsu. Filózz, amennyit csak bírsz, tette hozzá, és elindult a tánctér felé.

Szerencsére Jani se akart maradni. Lacika tudott egy bulit a Pasaréti térnél. Ittak még egy vodkát, aztán kocsiba szálltak, és elindultak a Budapest szálló felé. Az ajtóban még látta Növényit. Kicsit irigyelte, hogy ő nem olyan megjátszósan laza, hanem csak és nagyon is magától értetődően vagány. De hát mégiscsak olimpikon, bassza meg.

Öten mentek a Ladával. Csak a kocsiban vette észre, hogy Zsu nincs velük. Valahol a Délinél. Ráfordultak a fasorra, és százhússzal repesztettek végig a Pasarétiig.

Végül is igazam van, gondolta. Most se történik semmi emlékezetes. Úton vagyunk. Különböző helyeken kivárjuk, amíg elunjuk magunk. Aztán útra kelünk. Várjuk, hogy legyen már végre valami. Ezek a nem történés éjszakái. Sőt! Napjai, évei. Talán mégis jó lenne a katonák közé állni. Vagy friss diplomás, szőke nőnek lenni. És péntek esténként összeülni. Megvitatni, hogy hol tartunk marketingileg? Merre hazám, merre bizniszem? Mint a normális emberek.

A buli egy családi házban volt. Három szint tök normális jólét. Azért még nem Amerika. De már a kiképzett káderek, diplomaták és külkeresek megállapodott ízlése szerint. A középpolgári szerénységet leszámítva is maximum Párizs. A banlieue-ben. Haha, gondolta. Csak a konyha nagyobb, mint Janika szüleinek lakása. Olasz csempe, német szaniter, kérlek, ez itt az Európai Unió. A nappali bőrgarnitúráját is csöndes beszélgetésekhez vették, nem százhúsz bulihiénának. Aztán obligát könyvtárszoba. Albumok főleg, meg a Nagy Révai, meg a klasszikusok. Innen nyílt a biliárdszoba. Várta volna a lapidáriumot. De nem. Washigton poolasztal, palakőzet játéklappal, mahagóni kivitelben. Ha már eleget olvastunk, gondolta, ideje megjutalmazni magunk. A sarokban egy bárpult állt, bárszékekkel, és a pult mögötti polcon az alsó is felső sornak volt számítható. Janika már a borhűtő körül szorgoskodott. A zöld posztóra kiszórt egy csomó szívószálat, aztán elővett egy bóléstálat, és szép sorban maga elé pakolta a pultra a Chivast, a Stolichnayát, a Camparit, egy üveg francia bort, az Unicumot, a Curaçaót, a Gordon’s gint és egy üveg Henkel pezsgőt. Aztán az összes italt egybeöntötte. Jeget is szórt bele, aztán a tálat a poolasztalra emelte.  Szívjatok vagy merítsetek, mondta. Csumidelem a szájatokat! Így mulatnak a telepiek.

Egy söröskorsónyit ivott. Meg se szédült. Csak Janika tartotta vele a tempót. A többiek kidőltek. Próbáltak biliárdozni, de a dákót se tudták megtartani. Akkor döntötte el, hogy nem vállalja a minisztériumi melót. Persze, volt ebben a végső elhatározásban a korsónyi piának is némi szerepe. Sokkal könnyebbnek tűnt választani jó és nem jó között. A sors utcájának egyik oldalára állni. És kimondani, hogy a másikra soha többet át nem megyek. Mámorosan könnyebb a hőst játszani. És Janika is adta alá a lovat. Hogy a telepiek így, a panel meg úgy. Hogy az igazság azért mégiscsak velük marad. Valami ilyesmiről dumáltak, felindultan, mondhatni erős szociális meghatottsággal, lázas cigányromantikában. Össze is ölelkeztek párszor. És amikor megszólalt a Létezem a nappaliban, együtt üvöltötték, hogy a világítótorony most üres.

Busszal ment haza. Hűvös, szeptemberi szél fújt. Pest, odalenn, a ködös pirkadatban öntudatlanul forgolódott. A bolt még zárva, a kupi már. Valahol inni akart még valamit. Bebaszva maradni. Megint előjött emlékeiből a Rednex.

I've got feelings for you babe

Do you still feel the same

From the first time I laid my eyes on you

I felt joy of livin'

I saw heaven in your eyes

In your eyes

Megadóan dúdolta. A megállótól végtelenül hosszúnak tűnt az út hazafelé. Mint az a húsz vagy huszonvalahány év, amíg negyvenéves lesz, és nótázni nem támad kedve egy július végi éjszakán a barátai gyerekei előtt, akik nem értik majd, hogy hova az a kurva nagy jókedv, meg egyáltalán, minek csodásítani magunk? De akkor már mindegy. Akkor már jó lesz az is.