Ugrás a tartalomra

.

Párizs, 2018 novemberében



A Champs Elysées könnyben úszik. Könnygázgránátok füstjében, s e pillanatban, amikor ezt írom, 2018. november 24-én, szombaton délután, ágyúdörgés hallatszik a bulvár felől, ahol Ödön von Horváth oly furcsa halált halt. Nem éles lövedékkel persze, és nem a tömegbe lőnek (mint anno Temesváron és Kolozsvárott), de a mai napon a Macron-kormány eljutott odáig, addig a pontig, ahol a Gyurcsány-kormány bukása megkezdődött: a tüntető fővárosi polgárok elleni erőszakos fellépésig. (Az erőszakosság itt nem viperát és gumibotot meg gumilövedéket jelent, hanem vízágyút, könnygáz- és süketítő gránátot, paprika-gázt stb.) És ha most valaki azt kérdezné tőlem, szerintem belebukik-e Macron abba, ami most itt a Marignan Szálló szomszédságában – itt is – történik, azt válaszolnám: igen, a szirénázás, a kiabálás, skandálás, a villogó kék fények, a helikopterek berregése, a lángoló motorkerékpárok, a szálloda földszintjét elöntő paprika-gáz, a barikádokat rögtönző párizsiak elszánt ábrázata azt a megérzést erősítik bennem, hogy ha azt az időt, amit Macron igazmondó, becsületes nagykövetek visszahívására, Orbánozásra, legénykedésre, NATO-n belüli zavarkeltésre, kancellár asszonyoknak való udvarolgatásra fordított, arra szánja, hogy jobban megértse választóit s ennek folytán bölcsebben kormányozzon, akkor nyugodtabban hajthatná ma álomra a fejét, s nem azon kellene törnie, hogy merre van innen a kiút. Az biztos, hogy mély és fájdalmas sebet kapott.



Ami azt illeti, most én is éppen azon töröm a fejem, hogyan juthatnék át a bulvár túloldalára, a nagykövetségre, de ez most reménytelen.

Ha már itt tartunk: nagykövetünk nem akárki – Károlyi György, igen, éppen abból a famíliából –, itteni iskolázottságú csiszolt francia beszédét a született párizsiak is ámulva hallgatják. Én pedig azt mondtam róla valakinek: alig érthető, hogy remek fellépése és a történelmi név súlya miként párosulhat benne azzal a lefegyverző kedvességgel, amit diplomatáinknak tanítani kellene.

Most éppen azt szervezi, hogyan tudna odaátról ide, az itt elszigetelődött magyar csoportnak valahogyan élelmet juttatni. Minden vendéglő, bisztró, kiskocsma és kávéház rémülten bezárt, örülnek, ha megússzák épen maradt kirakatokkal.

A szálló recepciósa sokkot kapott – s ennek folytán szívgörcsöt – a paprika-permettől, most próbálják a mentőorvosok életre masszírozni.



Olykor egészen jelentéktelen részletekben mutatkozik meg a meghatározó lényeg – az, amely a jövőt is hordozza, s amelyből ilyenformán gyakran kiolvasható, mi fog történni. Amikor nemrégiben kormányküldöttségünk Berlinben járt, a repülőtérről a kancellári hivatal felé tartva feltűnt nekem, hogy milyen gazosak, elhanyagoltak az arra vezető utak. Bukarestben ennek nincs különösebb üzenetértéke, de Berlinben?! Az még hagyján, hogy az Afrikanische Strasse úgy néz ki, mintha a másik végén lennénk, mintha az út már elvezetett volna bennünket Afrikáig – no de kérem, most már a Bismarck kancellár nevét viselő allé is úgy néz ki, mintha Szudánban lennénk? Mondtam is Czukor József főtanácsos kollégának: szerintem Merkelnek vége. És félórával később Merkel asszony erőltetett, tétova jókedvéből, testbeszédének a feszültségéből, a magabiztossága mögött lappangó tanácstalanságból vagy dekoncenráltságból, mindezekből valóban érezhetővé vált, legalábbis én úgy éreztem, hogy talán utoljára találkozunk vele mint kancellárral. (Amit különben igen sajnálnék, nekem személy szerint mindig rokonszenves volt, mindig sokra becsültem, többé-kevésbé még azon is túltettem magam, ahogyan részt vett mentorának, Helmuth Kohlnak a kikészítésében. Orbánhoz való viszonyát sem az ellenségesség határozta meg, inkább hasonlítanám valamiféle politikai nagynénihez, aki olykor értetlenül, vagy éppenséggel neheztelve nézi azt, amit az ifjú titán mond vagy tesz – de alapvetően rajta tartja a kezét és nem engedi bántani. A politikusról, aki nemsokára elfoglalja a helyét a pártelnöki székben – bármelyik jelöltet válasszák is meg –, sajnos biztosra veszem, hogy Orbán barátságtalanabb viszonyra számíthat majd a részéről.)



Most a párizsiaknak, ennek a gyakorlott barikádépítő populációnak az elszántságában, mozgásuk koreográfiájában, tekintetükben vélem fölfedezni az afrikai füvet, a Macron közeli bukására utaló jeleket.

Mennyivel is drágult ténylegesen az üzemanyag? К kérdem több sárgamellényes tüntetőtől is. Fogalmuk sincs. Drágult és kész. Nem ez a fontos. A fontos, hogy a kormány „monnyon le”. De Macron ezt persze nem érti. (Azt hiszi, Marine le Pen áll az események mögött, feléje mutogat). Ugyan már mért mondana le. Hát nemrég is milyen jól beszólt Orbánnak, Trumpnak, milyen eredményesen kovácsolgat az új Európán, hát bolond lesz lemonyni, itt vannak ezek az ágyúk is, vannak még hűséges tüzérek, ah, Lafayette! Lafayette!



E tüntetés egyenruhája nem valamilyen kokárdás öltözék, hanem a sárga mellény, amit közönségesen láthatósági mellénynek nevezünk. Ha van valakiknek közvetlen hasznuk abból, ami itt történik, azok a sárga mellények gyártói és forgalmazói.



Szent Lajos szigete, ahol Illyés Gyula diákként lakott, mert ez volt akkoriban a legszegényebb, legolcsóbb környék (a házon emléktábla áll), ma Párizs egyik legfelkapottabb része. Nem is értem, hogy a párizsiak Margit-szigete hogyan lehetett bármikor is lenézett környék – engem bizony akkor is errefele húzna a szívem, ha megengedhetném magamnak, hogy bárhol máshol is lakást béreljek magamnak. Ettől persze elég távol állok, miként annak sincs realitása az életemben, hogy – mint Galahad vágytam erre – egy időre Párizsban telepedjem le, itt szívni magamba – közhelyes zsurnalizmussal élve – a francia kultúrát.

Mint valaha vágytam erre, ezt gépeltem be – a gépemben lakó alattomos prediktív helyesírásfelügyelet azonban a valaha szót Galahadnak írta át, illetve írta felül. Jobban tudja nálam, hogy én magam mit akarok mondani, meg akarja tanítani nekem, hogy mit írjak, sőt mit gondoljak. Előbb erről-arról, aztán a világ összes dolgáról. Hogy mikor és mi mellett tüntethetek vagy szólalhatok fel és mi mellett nem. S ha nem azt mondom, amit ő szeretne hallani, a végén még a számra fog csapni.



Hunok Párizsban? A Szent Lajos sziget egyik kocsmája gall stílusúra van véve, valamelyest a pesti „középkori vendéglőre” emlékeztet, amelyet Sir Galahad apjáról, a Tó Lovagjáról, Sir Lancelotról neveztek el, s amelyet olykor Szőr Láncolatnak emlegetünk a barátaimmal. A furcsa az, hogy az Astérix-maskarába bújtatott felszolgálók közt elég sok a fekete bőrű. Ez láthatólag senkit nem zavar, ugyan miért ne lehetett volna Vercingetorix afroeurópai, úgy mint mondjuk Othello? De ha minálunk működne egy hun vendéglő, vajon ki ne kapná fel a fejét, ha a hunok közt nége... izé, prediktív önkorrekció, sötét bőrűeket látna. Márai sorát – Mint a hal vagy a néger – vajon hogyan fogja átírni a polkorrekt szóhasználat? Mint a hal vagy a sötét bőrű? És Kányádit? Én vagyok a fehér afroamerikai, nem a bőröm, nyelvem afroamerikai...?



Reigl Judit festőművésznő, régi kedves ismerősöm, századik életéve fele közeledik. Élete egyetlen portréját rólam készítette. Kapuváron, a szülőházán, néhány éve én helyeztem el emléktáblát – most azt mondja, úgy hallotta, hogy az eltűnt onnan. Ellenőriznem kell, nehéz elhinnem. Dehát nálunk minden elképzelhető, még az is, hogy valakinek a szemét szúrja, hogy meg van jelölve a hely, ahol a ma világszerte legismertebb magyar festő született. Reigl Judit egy Párizs közeli kisvárosban, Marcoussisban él évtizedek óta. Érdekes módon – tőle teljesen függetlenül – egészen közel, egy-két háznyira, a sarkon lakott Pierre Székely, a nagyszerű szobrász, akinek Nagyvárad téri szobrát Budapest egyik legjobb köztéri alkotásának tartom. Koincidenciák.



Breton Péter Anna. Magyar apa, kirgiz anya, francia férj s egy remek kislány, akiben háromféle genetikai – és kulturális – örökség adódik össze. Péter Annának dizájn-ügynöksége van, de néhány éve festeni kezdett, elképesztő erővel és fantáziával. Teljesen véletlenül került a látókörömbe két másik művésznővel együtt, akik ugyancsak jóval harminc fölött kezdtek el festeni, egyik napról a másikra. Három családanya. Kárpáti Melinda Pestről (eredetileg Csíkszeredából, majd Svájcból, Zug kantonból), Breton Péter Anna Párizsból (eredetileg Bukarestből, majd Pestről), Kis-Henézi Dóra Ankarából (eredetileg – s most megint –, Pestről). Egyik sem ismeri a másikat – mindhármukat külön-külön csak én ismerem –, mindegyikük későn és előzmények nélkül ragadott ecsetet, mindhárom szuverén, izgalmas művész – ez valahogy több mint véletlen. Vajon milyen erők, törvények, folyamatok, fenomenológiai képletek működnek emögött? Szinte azt írtam: mögöttük. Vagy bennük.



Magyar festők kiállítása hozott Párizsba, meg Sárközy Pál – mindenki Pali bácsija – budapesti tárlatának előkészítése. Anyámnak, aki jó ösztönével nemrég hívott, nem is mertem bevallani, hogy megint egy zűrös helyzetbe keveredtem. Tegnap este a Sárközy família néhány tagjával vacsorázva, nem különösebben találtam meglepőnek, azt hallva, hogy itt egyre nagyobb szükség van Nicolasra. Ugyan ki vélekedjen így, ha nem ők?

De most már magam is úgy gondolom, hogy Sárközy óráról órára felértékelődik. S ha ez valóban így alakulna, a végén még nem fog tudni eljönni Budapestre az apja kiállítására, december 16-án az Abigail Galériába.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.