Ugrás a tartalomra

.

„Az idő kezd velünk valamit”

Jenei Gyula, a szolnoki Eső című lap főszerkesztője új verseskötettel jelentkezett, amelyben alaposan felforgatja az emlékezéssel és az idővel kapcsolatban meggyökeresedett hagyományos irodalmi mintákat. Hogy mi is a szokatlan újdonság a Mindig más verseiben, és miért jó egyáltalán a múltat firtatni, arról Pécsi Györgyi kérdezgette a költőt.

 

 

Nem kétséges, hogy az országnak úgy kellenek a regionális irodalmi-kulturális központok – különösen a fővárostól keletre fekvő térségekben –, mint szomjas földnek az eső. Mi sem stílszerűbb hát, ha Szolnok folyóirata Eső címmel jelenik meg, amely ráadásul országosan is jelentős irodalmi orgánum. Főszerkesztője Jenei Gyula, akit sokan éppen e minőségében ismernek (na meg gimnáziumi tanárként) – a Magyar Írószövetségben rendezett estjén azonban, ahol Pécsi Györgyi kérdezgette, költői arcát ismerhettük meg közelebbről.

 

A beszélgetés apropóját Jenei Gyula új verseskötetének megjelenése adta; a Mindig más immár tizenharmadik kötetei sorában. Talán amiatt sem forognak annyira a köztudatban a korábbi megjelenések, mert Jenei kevés és halk szavú alkotó, mindkettő a legjobb értelemben: Pécsi Györgyi ki is emelte, milyen szimpatikus, hogy keveset ír. (Az a kevés viszont alaposan megérlelt, a köteteket nem terhelik feleslegesen beválogatott szövegek.) S hogy a „reklámzaj” nem kap hullámai hátára egy-egy szerzőt, sokszor épp a valódi minőségről árulkodik. Márpedig a Mindig mással különleges minőség jelent meg a kortárs költészetben.

 

Mint Jenei Gyula pályakezdéséről elmondta, ösztönös alkotóként indult, „nem szedték szét a kezdeti verseim tizenöt-tizenhat éves koromban”. A nyolcvanas évek népi-nemzeti hulláma persze – ahogy mindenkire – rá is hatott, de hamar más formák után nézett. Pécsi Györgyi ki is emelte a korábbi Jenei-kötetekből érezhető József Attila-hatást, de „korán átváltottál Kosztolányira”, jegyezte meg az irodalmár. „Igen, emlékszem, a moszkvai olimpia alatt a cikkeit olvastam” – idézte fel a költő, de hogy miként viszonyul az „első fecske”-kötetéhez, annak érzékeltetésére Szálinger Balázs történetét mesélte el, aki lelkesen hordta szét mindenhová első könyvét, ismerősöktől a könyvtárakig, majd néhány év múlva ugyanolyan buzgón gyűjtötte be azokat. „Én kétszer futottam neki a pályakezdésnek – magyarázta Jenei. – Az első korszak a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek végégig tartott, akkor kezdtem komolyan venni az írást. A 2002-ben megjelent Grafitnap című kötetemtől számítom a második korszakot.”

 

Pécsi Györgyi helyeslően bólogatott: érzése szerint is a Kortárs Kiadónál Zalán Tibor szerkesztésében megjelent kötet volt a nagy fordulat. A rendszerváltás után „el-eszménytelendő” korunkban kimerültek a közéleti témák, sokan elbizonytalanodtak, megtorpantak – innen általában két út mutatkozott az alkotók számára, magyarázta Pécsi Györgyi: vagy a régi nyelv erőltetése, vagy új megfogalmazási módok kikísérletezése. Jeneinél a kétezres években ez a múlt felé fordulást jelentette, amely a lineáris elmélkedés verseiben öltött testet. A Mindig másban azonban valami egészen újat talált ki, „a kritikusok egyre próbálják megfogni, mit is művel Gyula az idővel” – fogalmazott Pécsi Györgyi. Ezekben a versekben ugyanis az idő sem nem lineáris kontinuumként, sem nem borgesi formájában jelenik meg (ahol egymásra épül a filozófiai, a valóságos és az álomidő), hanem a versbéli beszélő a múltnál is régebbi múltból szemléli a majdan megtörténő (azaz egykor megtörtént) eseményeket. Vagyis egyszerre emlékezik és „lát a jövőbe”. Váltakoznak azonban a nézőpontok is. Pécsi Györgyi Orosz István grafikáiban vélte megtalálni vélte Jenei Gyula költészetének vizuális párját: amikor azt hinnénk a művész geometriai alakzataira, hogy szabályosak, csupán becsapják a szemet, és a kocka csücske például eltűnik belül a kockában. Ilyen „kifordított időkezeléssel” szembesül az olvasó a Mindig másban is, „és úgy sejtem, így működünk valójában mi is, ha emlékezésről van szó” – tette hozzá Pécsi Györgyi. Ahogyan azt a Fénykép című versben is hallhattuk: „egyszer megírom, ahol a gyerekkorom telik majd: / a házat, a tyúkszaros udvart, az apátiába süllyedt kertet…”

 

A kritikai visszhangok közül Pécsi Györgyi Fekete Vince rendkívül lelkes értékelését emelte ki, aki egyébként a Vargaváros című ciklusával hasonló gyermekkoridéző sorozatot alkotott (a versek itt olvashatók az Irodalmi Jelenben). De Szepesi Attila múltidéző opusai is társíthatók Jenei világával, illetve a régiek közül Pécsi szintén rokonnak érzi Jékely habitusát. Ezekben a költeményekben hasonló, hogy a gyerekkor valami egész és kerek valóságként jelenik meg, ahol jó volt lenni. Jenei nézőpontja mégis egyedi, ő úgy fogalmazott az esten: egyfajta embrióállapotból beszél, ahol a jövő idő mellé feltételes mód is társul: „negyven év múlva már alig lenne ismerős / az az utca – lépkednék rajta ultraviola-sugárzásban –, / a keréknyomok barázdálta földutat / addigra befednék aszfalttal…”

 

Ez a bizonyos „kerek és egész” világ a hatvanas évek félparaszti-munkás, falusi létélménye, összegezte a versek színterét és idejét Pécsi Györgyi, hozzátéve: a hatvanas években nem volt kellemes gyereknek lenni, különösen falusiként a városba csöppeni. Jenei Gyula nem teljesen így látja: számára nem volt különösebben traumatikus az urbanizálódás (szülőhelye, Kunhegyes kezdetben város volt, majd átmeneti időszak után ma ismét az). Ami a szegénységet illeti, a hatvanas években általános volt, jegyezte meg a költő, ebben egyformák voltak, nem érezte kirívónak a helyzetét az osztálytársaiéval összevetve. A versekben megjelenő, szülőkhöz köthető szorongások, szégyenhelyzetek pedig nem korszakfüggőek: ezeken a kínokon ma is minden kamasz átesik.

 

A kérdésre, hogy mennyire valósak a költeményekben megírt történetek, Jenei mosollyal az arcán lényegében hárította a választ, hiszen egy mű teljesen „csupaszon mutatja meg azt, aki írja, épp ezért erről nagyon nehéz beszélni”. Márpedig néha húsbavágó ez a bizonyos „saját világ” – a költő néhány éve megjelent, nagy port kavart anyaversei többször is szóba kerültek az esten. Pécsi Györgyi felidézte, hogy szinte „botrányt” keltettek a művek, pedig akkor már Tar Sándor és Borbély Szilárd valamelyest előkészítették a terepet egy új beszédmódhoz, amely nem a hagyományos tisztelettel, áhítattal közelít az anyatémához, hanem sokkal őszintébben. Meghallgathattuk a Majd amikor című verset, melyben az anya halálos ágya saját szorongató végünkre emlékeztet, de mint Pécsi Györgyi megjegyezte, több versben is kulcsmotívum a szégyen, amelyet például afelett érzünk, hogy a haldokló anya látogatása a napi rohannivalóktól veszi el az időt.

 

„Miért jó örökké emlékezni?” – tette fel az est vége felé Pécsi Györgyi az esszenciális kérdést a Jenei-verseskötet alapélményéről. „Úgy érzem, nem mi kezdünk valamit az idővel – felelte a költő –, hanem az idő kezd valamit velünk. Kosztolányi azt mondta, nem foglalkozna írással, ha nem lenne ott a halál mint határmezsgye. A múlt részünk, de egyben a jelenünk is. Valaki azt mondta a kötetet verseiről, hogy túlságosan kötődnek helyhez és időhöz. Én nem ezt érzem, a múlt csak díszlet, itt történeteket beszélek el. Bármikor megállhatunk például egy dögkút előtt („…egyedül / leszek, amikor lenézek a kútban hullámzó húshegyre”), és akkor az már a jelen lesz.

 

Végül vers és próza kérdése került szóba: a Mindig más epikus versei valójában prózák is lehetnének. „Mitől válik benned verssé a szöveg?” – firtatta Pécsi Györgyi, Kányádi Sándor megfogalmazását idézve, miszerint a vers nyomatékkal előadott élőbeszéd. „Én ilyet tudok írni, sosem tanultam a mesterséget” – felelte mosolyogva a költő, és hogy kötött vagy szabad formának mennyire nincs jelentősége, azt Pécsi Györgyi összegezte az est végén: a Mindig más egy kivételesen jól olvasható, könnyen befogadható verseskötet, jó eltölteni benne és vele az időt.

 

                                                                          

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.