Ugrás a tartalomra

 

Fonódó sínpoézis

Falusi Márton Halálos szótövek kertjecímű, ötödik verseskötete erotikum és ideológia izgalmas egymásba fonódása, amelyből az is kiderül, létezhet-e „férfilíra”, és hogyan találkozik mindez a húszas-harmincas évek kassáki költészetével. Smid Róbert esszéje.

Fonódó sínpoézis

A fiatal irodalmi közegben egyre inkább kikristályosodik, mit is jelent, és milyen irodalomelméleti és esztétikai problémákat vet föl a „nőlíra” kifejezés. Élénk eszmecserék folynak létjogosultságáról, hatékonyságáról, nem utolsósorban pedig pejoratív értelméről: bizonyos esetekben a „nőlíra” billog inkább korlátozza a poétikai teljesítményt, sőt ernyőfogalomként normatívvá teszi az alá terelt versek olvasatait.

Érzékelhető, hogy a legfiatalabb nemzedék olyan fontos alkotói, mint Dezső Kata, Ferencz Mónika, Kali Ágnes vagy Tóth Kinga szembemennek a hagyományos nőlírával, annak témáival, megszólalási módjával, és ezzel inkompatibilis költészeti erővonalakat hoznak létre. Ezt összemérni azzal, ami férfilírának nevezhető, azt feltételezné, hogy az említett szerzők munkásságára devianciaként tekintünk a versekbe általánosan beleértett férfihanghoz képest.

A pregnáns – és nem feltétlenül jogtalan – kritikai álláspont a férfihangként emlegetett megszólalással szemben azonban ellentmondásos következményekkel jár. Amennyire invenciózusságával valóban sürgeti a lírai beszédmódok felülvizsgálatát, és meglazítja a beszilárdult költői szerepeket (mind a szerzőfunkció, mind a „lírai én” tekintetében), annyira maga sem tudja elkerülni, hogy az értelmezés munkájának előfeltételévé tegye azt a kettősséget, amelynek meghaladására, leváltására, ad absurdum leépítésére törekszik. Eszerint a „férfihang” a kortárs magyar lírában megköveteli a feminista kritikát. Falusi Márton ötödik verseskötete, a Halálos szótövek kertje ilyen kontextusban is fontos szerepet vállal magára. Szépen szemlélteti, hogy a kortárs versbeszéd kritikai felülvizsgálatához nem kizárólag az ideológiakritika (gyakran a szöveget megkerülő) útjain keresztül jutunk el, hanem esetenként éppen az ideológiakritika kritikáját nyújtva.

A Halálos szótövek kertje erotikum és ideológia izgalmas egymásba fonódása, ez képezi a rendkívül karakteres beszédmódot, amelyet a címadó darabban is megjelenő gondolatritmus még erőteljesebbé tesz:

hogy aztán megkérdjen

a középkorú luxuskurva

rábökve egy új óvszertasakra

bukjon-e még rám, vagy hagyja abba;

szemhéja csüng, fityeg, mint állami

pompák lobogója.

A kötetben politikum és privátszféra kapcsolata lépten-nyomon előtérbe kerül, leginkább az építészeti témák nyújtanak ehhez keresztmetszetet:

Talpazaton, hatalmon

kegyeletét lerója

sztálinbarokk oszlopfőhajtással

a szovjet kultúrcsóka:

május kilencedikén elváltam.

Innen nézve kétségkívül helytálló Pécsi Györgyinek a könyvbemutatón tett megállapítása, miszerint ellentétben nemzedéktársai többségével, Falusinál észlelhető a megszólalón kívüli történelem. Vagyis nem az önmitizálást tágítja objektívvé ez a poézis, és nem is az éntörténetet kívánja eladni történelmiként.

Ezt annyival lehetne még finomítani, hogy a versek alanya szándékoltan nem nemzedéki történelmet akar megalkotni, mint ahogy Fehér Renátó vagy Nyerges Gábor Ádám teszi ezt „generációsnak” is nevezhető költészetével. Falusi sokkal inkább törekszik arra, hogy egy közösség ethoszát a nemzet történetének akár elfelejtésre is érdemes vagy felejtésre ítélt mozaikjaiból rekonstruálja. Fontos szerepet kap a kötetben ehhez képest a vágás, a hiányos szerkezet, ami az olvasót elsőre megzavarhatja, ha éppenséggel a kollektív történelem felől kívánja értelmezni a verseket. E vágások azon szélsőségesen alanyi passzusokban öltenek testet, amelyek felől kölcsönös szobordöntés folyik az egyéni élettörténet és egy nemzet történelme között. Az egyik állítása a másikat szükségképpen rombolja, azonban ez a kölcsönhatás is kivétel nélkül felfüggesztődik, illetve leépítése reflektálttá válik, valahányszor afelé mutatnak a versbeszéd vektorai, hogy a történetiség nem tervezhető meg, és nem rendelhető szigorú logikai kapcsolatok alá.

Ennek alapján a kötet egyik csúcspontját jelentő Barbárok úgy nagyítja ki és rendezi be három falu viszonyának és egyéni sorsának alakulását egy településsé tágított kocsma díszletei között, hogy egyrészt a falvak összeolvadása egy kártyajátszma dinamikáját ölti magára, másrészt az „alsó-”, „közép-” és „felső-” előtagok mindinkább hangsúlyozzák a hiányzó helységneveket. A falvak meg nem nevezése csak felhívja a figyelmet a belőlük eltűnt dolgokra (pl. az istállóra, az autonómiára stb.), ezért még az olyan önlegitimáló hiány is, minthogy „megszűntek a lapok, / csak nem adnak hírt róla, mert megszűntek”, jelöltté válik. Ez a hiány különösképp feltűnő azzal a jövővel szemközt, amely játszóteret, ravatalozót és kevertet ígér az ultipartihoz – feltételezhetően településfejlesztési pályázatokból. Az ismétlődő, mindig más jelentésmezőt kihasználó gondolatritmusa az alsóközépsőfelső helyzetnek (akár ruházatra, akár a légköri viszonyokra, akár az emberi testre, akár a társadalmi osztályokra vonatkozzék is) egyértelművé teszi: hiába a harangok összehangolása a három falu között, semmifajta harmónia nem várható, amennyiben a még ott lakók nyelvfeledtsége éppen a nyelv önmagára záródásával eredményez körtáncot alsók, középsők és felsők között.

Az ilyesfajta narratívabontás, azazhogy a narratíva lehetetlenségének bizonyítása az ismétlődő, ritmusos alakzatépítkezéssel egyáltalán nem nevezhető tétnélküli vállalkozásnak. Ugyanis a fiatal lírikusnemzedék – többek között Mohácsi Balázs,  Zilahi Anna – kifejezetten tematizálja a kortárs versbeszédnek a történeti avantgárd felé leróható főhajtás szükségességét. Falusi kötete efelől is olvashatóvá teszi magát.

A ’20-as, ’30-as évek Kassákjának különleges alkotói világa a Halálos szótövek kertjében is egyre-másra visszaköszön. Ez a szerzői pozíciót érintő kitüntetett poétikai figyelemben érhető tetten, ami Kassáknál úgy jelentkezett, hogy saját magát kvázi-közvetlenséggel igyekezett rögzíteni a versekben. Falusinál a Költözésben aművészettörténet epizódjaira tett kritikai, sőt inkább személyesen cinikus reflexióktól („agyagtalajt / magyar szecesszió fog oly bravúrral, / hogy törzséből egyetlen ág se hajt”) a konkrét építészeti formákig, a palotanegyedig jutva, a beszélő rögtön ellenpontozza is e mozgást (absztrakt és kézzelfogható között) a szándékosan túlartikulált osztálykülönbséggel (pl. a szolgálati lakással, a pláza tömeg-hajnyírószalonjával). Ezeket a maga kreálta feszültségeket aztán a megszólaló nem oldja fel, mindössze maga mögött hagyja azzal, hogy ismét csak önmagára koncentrál („Naponta nyomkodsz pattanást, elölről / kezdődő visszahízásom felőröl”). Mivel itt a rímképletben váltás történik, a kínrím ugyanazt a cinizmust érzékelteti a megszólaló önmagával szembeni megnyilatkozásával is, mint tette azt a magyar szecesszió megítélésénél. Tehát kommentárjainak stiláris egyneműsége révén – ami kizárja, hogy az önkommentár valamifajta egyediségre tegyen szert, ezzel is ellehetetlenítve az alanyiság kikülönítését a beszédmód egyéb elemei közül – a versegység ismét visszatérhet az építészethez a zárlatban, azonban immár az „én”-re fókuszálva: „mivé faraghatsz, / erezve fára, pallérozva kőből”. Ezzel párhuzamosan a Költözködésben nem csupán az új hely megtalálása, illetve a talált helyszínnek éppen a megírás általi elvesztése (a tapasztalat felől), és e veszteség újbóli megírása történik meg. De egyáltalában annak a költői írástechnikának a megtalálása is a versek küldetésévé válik, amellyel mindez kivitelezhető. A kötet ennek érdekében gyakran él kettős kötésekkel: a beszélő egyrészt a környékek leírhatóságának lehetőségeit keresi, másrészt a nyelvtalálás érdekében járja be és keresztül-kasul az egyes kerületeket; angyal és Angyalföld e kettős beírás miatt egymástól elválaszthatatlan marad már a kötetnyitó Angyalban is.

A Halálos szótövek kertje ugyanakkor egyéb verstechnikái miatt is figyelemreméltó teljesítmény a kortárs líra „utazás” toposzában az új aspektusok kitapogatása során. Egyrészt, ahogy a helyváltoztatás egyben időbeli tapasztalat is, úgy a különféle kerületekben fellelhető épületek a múlt és a jelen közötti kapcsolat megteremtésének is a biztosítékai lesznek. Az építészet ezért ugyanannyira megfogalmazódik az idő művészeteként, mint a térelrendezés technikájaként.

Te építésznek készülsz, át is nyúlsz

időn a térbe; sok árva kioszk

üvegéből kitűnne

négy matrjoska baba:

bíró, két peres fél, ügyvéd, kezükbe

nyomva a tulajdoni lap,

keresetlevél, szárazbélyegző;

(Halálos szótövek kertje)

Másrészt, ha a kötetcím a manapság divatos biopoetikai beszédmódot irányozza is elő a benne szereplő kerttel, a szótövek inkább a fonódó villamossínek egymást keresztezésére és párhuzamosságára emlékeztetnek. A megszólaló túlzott személyessége csak annak fényében értelmezhető igazán, éppen hol tart utazásában, ezáltal pedig milyennek látszik ő maga; hogy szmokingja a XII. kerületben mente (Ábel a Hegyvidéken), vagy hogy „aki Budán merész, Zuglóban sarlatán” (Költözködés). E folytonos mozgás és a belőle következő befolyásolhatatlan alakulás azonban közel sem egy otthontalanság/otthonosság kettőségben értelmezhető csavargólírát szül. Ehelyett irodalom-, politika- és művészettörténeti alakzatok, személyek és toposzok kimozdítása időbeli megkövültségükből és kanonikus helyükből. Ugyanakkor a költői képeket a versek sosem stabilizálják egy új hely(i érték)en, hanem mindig útközbeni állapotban tartják (Halálos szótövek kertje, Kötött pályán, Papillon, Ábel a Hegyvidéken). Ennek a lírai topográfiának az eredményeként viszont az egyes kötések, fonódások maguk sem válnak már egyértelműen lokalizálhatóvá kizárólag a szövegen belüli vagy azon kívüli tényezők egyoldalú hangsúlyozásával. Szép és komplex példa az ilyen csomópontra „az üveges tót / hanyatt, nyelvébe botlik s magyarra vált” (Pozsonyban és Bécsben egyaránt a pincér) szituáció. Ebben a passzusban a bécsi pincérről azáltal derül ki magyar vendégmunkás volta, hogy a megszólaló egy szlovákokat érintő magyar mondással vezeti be a felszolgálást. Vagyis a szólás motiválja a pincér nyelvi megnyilatkozását, ezzel pedig a vers egyszersmind sínt biztosít egy poetikus Pozsony–Bécs–Budapest útvonalnak.

És hogy visszakanyarodjak a kritika felvezetőjéhez, vagyis ahhoz a kérdéshez, mennyiben, azazhogy inkább miként beszélhetünk férfihangról Falusi kötete kapcsán, és a kortárs vitákban miért bírhat ez jelentőséggel a személyesség és szerepvállalás térpoetikai és ideológialeépítő szólamain túl is, arra félig-meddig a szoros líraolvasáson kívül eső válasz adható. A Halálos szótövek kertje pontos képet ad ugyanis arról, ami „férfiérzékenységnek” nevezhető: ez az önmegvalósítás azonosítása a felvállalandó szerepek tűrésével. Ha a versekben elénk táruló utazások bármilyen mértékben kalandként olvashatók, e kaland sem történelmi fogócska a megdöntött rendszerek bálványai között, sem pedig annak vesztesége, hogy az elhagyó vagy elhagyott nők a személyes történelem részévé válnak előbb-utóbb. A versek annak egyenletes zakatolásai tehát, ahogyan a harmincas férfi megéli szerepe betöltésének feladatát, miközben szembesül azzal is: generációs tapasztalatként legfeljebb ez adatik bármifajta kalandként számára.

Smid Róbert

Falusi Márton: Halálos szótövek kertje. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2017

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.