Abafáy-Deák Csillag

A binditől az anyajegyig

Mindjárt a kiállítótér első traktusában pöttyös arcok fogadnak. Stigmák, bélyegek, sebhelyek. Homlok szégyenbélyeggel, billoggal? A homlok utal a gondolkodásra, a szellemi felkészültségre, a tudás reprezentánsának számít. Verebics Kati nem hangsúlyozza, hogy az okos nők és férfiak homloka széles, nagy, gömbölyű és egyenletesen sima. A pöttyök a fontosak. A dél- és délkelet-ázsiai nők homlokán gyakran látható egy pont vagy csepp alakú festett vagy felragasztott jel, a bindi. (A szanszkrit eredetű szó jelentése is: csepp, pont). Verebics Kati a barátok arcára sok-sok bindit (homlokékeszert) képzelt el, rájuk bízta, hogyan és hol helyezkedjen el az arcukon. Egy különös lélek különös módon rakja magára a pontokat. Az elhelyezési mód lehet misztikus, titokzatos, de egyiket a másiktól mégis megkülönbözteti. A testi jegy lélekké válik. A lélek jegyévé. Meditatív átélést látunk. Látjuk a keresztet, a geometrikus formákat. Térképeket alkot, transzformál. A bindi a hagyományok szerint a házas hindu nők homlokának közepén, a szemöldökökhöz közel, az ún. hatodik csakra helyén elhelyezett, festett piros pont.  Fekete változata a hajadon lányok homlokát díszíti. Hitük szerint a bindi, amellett, hogy családi állapotukat jelzi, távol tartja viselőjétől a gonosz szellemeket is. Verebics Kati is szellemeket idéz, a barátok szellemét. A cseppek elhelyezési módja a jóbarát jellemére, magatartására, szellemére utal. Olyan nyomok, amelyekből olvasni lehet. Utalás a káoszra, utalás a rendre. A külsőre és belsőre. Utalás a harmadik szemre (Shiva szeme, azaz a rejtett bölcsesség, ami nem látható), amely Verebics Kati szerint bárhol lehet a testen, és ő láthatóvá is teszi. A bindiből anyajegy lesz.  A világos színű anyajegyek, úgy tartják, általában a szerencsés emberek sajátosságai, míg a fekete vagy sötét anyajegyek olyan embereken jelennek meg, akiknek sok akadályt kell leküzdeniük céljaik eléréséhez. Az ókorban azt gondolták, hogy az anyajegyek viselőjük tulajdonságairól árulkodnak, és az istenek üzenetét hordozzák. Az anyajegy az ősöktől kapott jel, emlékeztet származásunkra. Káinbélyeg? Az anyajegy jelképe az ember tökéletlenségének? A melanóma a bőrrák egyik leggyakoribb és legsúlyosabb formája.

Verebics Kati saját testét is vásárra viszi. A képkivágások, részletek szűkek, mintha egy utazó két szirtfok között haladna át, mintha az örök megtisztulás lehetőségeit keresné. A hátát is mutatja, jelt ad, mintha szerelmes pásztorórát jelezne. Vagy akkor lássalak, amikor a hátam közepét? Nem kozmetikában vagyunk, iszappal telik meg a szánk, a szemünk. Gyógyulunk, kúráljuk a testet, az ártó szellemeket űzzük ki belőle, vagy távol akarjuk tartani a testtől. Önismeret és kitárulkozás, sőt felfedező út is egyben, amelyben megjelenik az érzéki vágy is. Az érzékiség. Mintha Zichy Mihály grafikái élednének fel, szexuális utalásokkal. A nő hétszer, vagy többször. A test mint tájék, tájékozódás, mint részlet, amely nem azonos az egésszel, de nem is idegen tőle, mert az egész részese is egyben, hordoz valami sajátságost, ami az adott testre, személyre jellemző. Azonosítás ez.  Nagyítással. A mai reklám a szépségre épít, a harmóniára, ami a valóságban talán nem is létezik, csak a képzeletben. Verebics Kati a valóságból indul ki, nem festi a fehéret fehérebbé, a zöldet zöldebbé. Távolságtartó mer lenni, de úgy, hogy a színellentétek játéka megragadja a nézői tekintetet.

Kötődik a művészettörténeti múlthoz, eszményhez. Groteszk formában ábrázolja az antik szépséget, és ezzel megkérdőjelezi annak mai érvényét, vagy legalábbis zárójelbe teszi az eszményi szépséget. A női szépséget gondolja újra és újra, benne a női test formáit, alkatát, megjelenési formáját, jellegzetességét. Szándékosan fordul a részletekhez. A portréhoz. Mintha álarcokat hozna létre, az ártó szellemek ellen. Mintha egy jelmezbálban, farsangi mulatságon lennénk, ahol elűzik a telet, a rossz gondolatokat. A maskarás ünnep Verebics Katiról szól. Nem táncol, egy női ölet (szeméremdombot) mutat és egy férfi lábat. A részletekre fókuszál. A láthatóra és a láthatatlan egészre. Néhol leheletvékony réteget sejtünk, ami alatt akár fulladozni is lehet, és két festményen a fekete pöttyök hangjegyekké alakultak, de mintha nem találnák helyüket, a dallamot, nem a meghúzott vonalhoz, kottához igazodnak. A testkép a belsőre utal. Mit is gondol magáról, miként is látja saját testét. Fontos a külső kép, a megjelenés? Még mindig a ruha teszi az embert? A hamis testkép ellen hadakozik? A tv-ben, filmekben megjelenő hamis szépség ellen küzd? Igaz és hamis kérdéskörét boncolgatja képkivágataiban (body-art), miközben rejt és rejtekezik. Kitakarja magát, és el is fedi. Homályban hagy további részleteket. Ez a létállapota. Szemérmesen, de életigenlőn.

Egyik interjújában így nyilatkozott: Korábban apáca is akartam lenni, majd az ipari alpinistaság is vonzott. Most azt gondolom, egy saját közértre vágyom. Egy kis boltra, ahol élelmiszereket lehet kapni. Boltra ugye mindenkinek szüksége van, és aki az enyémbe bejönne, legalább látna is valamit, mert tele lenne műtárgyakkal. Ha boltos lenne, ahogy szeretné, szívesen betérnék abba boltba, és megkérdezném tőle: megtalálta a maga örömét? És vásárolnék egy képet.

Kölüs Lajos

Az önmagán túlmutató jel

A jel olyan tárgy vagy jelenség, amelynek (önmagán túlmutató) jelentést tulajdonítunk. Önmagában semmi sem jel. Vonatkozásában, viszonyában nyeri el értelmét, jelentését. A jel mindig viszony. Amire a jel vonatkozik: a jel vonatkozása (referenciája). Verebics Katalin képi jelei női arcokra vonatkoznak. A női arc és test lesz a referencia. Fekete pontok, pettyek sorakoznak egymás mellett, keresztben, hosszában. A nyitott és zárt szemű női fej torzulásai, hiányai megkülönböztető jegyek is, elkülönítik egymástól az arcokat. Sajátságok lesznek. Divat is a jel, a nyaklánc, az ékszer, az arc kifestése. A roncsolt orr diszharmóniát sugall, nem betegséggel állunk szemben, hanem torzulással, sőt szándékos torzítással. A szépség lefokozásával, a rúttá tevés mozzanatával Verebics Katalin a szépség előtti és utáni állapotot hozza létre, mintegy kalodába zárja a szépséget, kijelöli határait. A kagylószerű női fej hasonlít egy élve felboncolt lényhez, nem a haja borul csigákba, hanem a felbontott fej rojtolódik, redőződik. Kvázi-szakálla lesz a női fejnek, mintha egy görög férfi márványszobrát látnánk, gondosan kifaragva. Michelangelo Mózes szobra ugrik be, ahogy szakállát megérinti. Verebics Katalin a hasonlóságra játszik rá, ahogy agyunkban őrizzük a klasszikus műalkotásokat. Ezt a tudást és emléket, a konvencionális gondolkozást kérdőjelezi meg, nem biztos, hogy jól emlékszünk, hogy jól gondoljuk. Talán tévedünk, vagy tévedhetünk. Verebics Katalin elbizonytalanítja a nézőt, kiragadja a sémaként őrzött képi világból. Botticelli Vénusz születése című képére gondolok, a kagylóra, amelyen a női alak áll. Nem Bosch képi világát teremti újjá Verebics Katalin, női feje nagyon is mai kinézetű, lehet egy baleset elszenvedője, plasztikai műtét közbeni arc is. A szépség változását látjuk, miként is transzformálódik, milyen vonások nyomán alakul át nem-széppé. Az agytekervényszerűségre való utalással viszont a tudást, a női érzékenységet, a belső hallást és látást idézi meg. A többletet, amivel csak női lény rendelkezhet. Az arc kettősségével, egymásba áttűnő formájával az arc maszkszerűségét hangsúlyozza. Maszkot hordunk, csak nem mindig vesszük észre. Az alvó női arcot a fekete pettyekkel idegeníti el a nézőtől. A harmonikus, szimmetrikus arccal szembeni bizalmunkat veszítjük el, fekete himlős, ragályos. Az arc védtelen és nyugodt, ám ez számunkra most másodlagos, a fekete petty olyan jel, amely megkérdőjelezi ezt. Mássá teszi az alvó arcot, a másságát nem tudjuk elfogadni.

A trompe l'oeil eszközeivel teremt kettős arcot egy arcon belül. A klasszikus szépségűt és az élő arcot. Önmagát. Kettős- és többes látás. Háromszeművé vált fej jóslatot hordoz. Mintha Oidipuszt látnánk, hallja a jóslatot, de nem érti, nem fogja fel. Más foglalkoztatja. Ez arcot rozsda nem fogja, sem átok, – / És elmúlhatnak tőlünk a világok – / De ez nem múlik el. (Reményik Sándor: Szoborleleplezés). Paul Ricoeur Az emberi arc felfedezése című írásában olvasható: …az arcok egyedisége a hasonlóságokból kiütköző árnyalatnyi különbségek folytán válik jelentéstelivé.  

Verebics Katalin nem a térre, hanem az arcra és vonásaira koncentrál. Premier plánban vizsgálja az arcot, közelre tekint, kinagyítja a részleteket. Az arc univerzummá válik. A horizontja egyben a végességét is jelenti. Addig, és nincs tovább. Csak befelé haladhatunk, belülre, a lélek felé, az arc mögé. Mit rejt az arc? – tehetjük fel a kérdést. Ki lakozik ebben az arcban? Miként és mitől válik a személyiség jelévé az arc? Memória és képzelet harcát, küzdelmét látjuk. Melyik győz? A valóság? Egymásban folytatódik a memória és a képzelet. Nincs eksztázis. Verebics a szimbolizmus világába vezeti tekintetünket. Valami nem triviális, de annak látszik. Ez csapda. A nézés csapdája. Mást látunk, mint ami és ahogy elénk tárul. Verebics teremt, és nem utánoz.

A test számára kiindulópont, olyan szubjektum, amely nem kerülhető meg, amely vizsgálatra szorul. Technikai tökéllyel formázza meg a testrészleteket, teremti meg egymásközti kapcsolatukat, viszonyukat. A színei tompák, mintha lefokozná a fényt. Képeit mégis valami éteri fény járja át, lehetne tisztaságnak is nevezni, annak ellenére, hogy iszappal keni be saját és mások testét. Mintha szándékosan keresné a gonosz, ártó szellemet, hogy szembenézhessen önmagával, a lelkében szunnyadó ismeretlen ösztönökkel és vágyakkal. Képkivágatai a szuverén szubjektumot őrzik és idézik meg, amely magabiztossága ellenére valamiféle titkot őriz, rejt magában. Verebics a nézőre bízza a titkok értelmezését, feldolgozását.