Ugrás a tartalomra

 

Pán fiú a digitális forgatagban

Sokan Fülöp Gáborként ismerik, de tudjuk, hogy ő Boldogh Dezső – ezen a néven jelent meg új kötete is a Magyar Napló Kiadónál. A Türjei Zoltán vezette esten a társadalomkritikus iróniától a virtuális világtól való idegenkedésig sok minden szóba jött. Kókai János és Varga Zoltán Bachot és Vivaldit játszott, és még parádés paródiák is színesítették az estét.

Bach-muzsikával kezdődött az est a Magyar Napló Könyvesbolt otthonos kis zugában, cseppet sem szokványos hangszereléssel: Kókai János mandolinon, Varga Zoltán billentyűs hangszeren játszotta a darabot, ami tökéletesen illett a könyvespolcokkal, hagyományos tárgyakkal, hangszerekkel körülvett kis pódium hangulatához.

Boldogh Dezső egy kis számolást végzett Türjei Zoltánnal, hányadik köteténél is tart éppen – ha egy kétnyelvű fordításkötetet (Bak Rita ültette át németre Dezső verseit) is ide számolunk, ötödik könyve jelent most meg a Magyar Napló Kiadó gondozásában. A legutóbbi, a kritika- és paródiagyűjtemény az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában látott napvilágot, izgalmas példájaként a kortársaira kritikai figyelmet is fordító költő egy másik arcának.

A mostani kötet, a Találkozások a Pán fiúval címe nemcsak mitológiai képzettársítások előtt nyitja meg az utat (Pán mint görög isten), de a félelem, a szorongás képzeteit is előrevetíti, hiszen Pán nevéből származik a páni félelem kifejezésünk – vetette fel Türjei Zoltán. Boldogh Dezső elmondta, az utolsó ciklusban található az a két prózavers, amelyben felbukkan Pán: a címadó mű két részében, illetve Lautréamont Maldoror énekei című művét megidézve, amelynek stílusa is átszüremlik a szövegbe. „A mitologikus utalások tényleg átszövik a verseim – folytatta Dezső –, de csak azért, hogy ne csupán az engem körülvevő világból merítsek.”

A formákról szólva Türjei Zoltán a sokszínűséget emelte ki: Boldogh otthonosan mozog a kötött és a szabad versformák között, legyen szó haikuról, szonettről, balladáról. Mint a költő elmondta, nem tudatos választások ezek nála, inkább csak játék. Az lenne az ideális, mondta, ha a kifejezésmód magától megtalálná a formáját. Műfajilag is változatos a kötet, „ujjgyakorlatok”, „klapanciák”, „dühbonbonok” ugyanúgy helyet kapnak benne, mint – úgyszólván – klasszikus költemények. Hogy mindez megelevenedjen, egy kis ízelítőt is kaptunk, és meghallgathattuk a Mögöttem a várost („A köztes lét csak napi hóbort / az ember meg csak mániákat ismer / zűrös álmokat kimódolt / nappalokat keverget a mixer…”), majd – a költő útmutatása szerint a nőiség aspektusait bemutató – Köldökcsakra hangzott el („Az anyakígyó / köldökcsakrája a Nazca, mondja a boszorkány, és hogy Peruba / kerül / napkeletről a szellemi centrum.”)

Ezzel máris a kötet egyik legfontosabb tematikus vonulatához érkeztünk, a keleti filozófiához. Türjei Zoltán kérdésére Boldogh Dezső elmondta, bár elvégezte az orientalisztika szakot, azt igazi foglalkozásként nem lehet űzni – „úgy vagyok ezzel, mint te a filozófiával, Zoli”, címezte mosolyogva barátjának a költő –, inkább csak maga kutat kedve szerint, és elsősorban a vallásfilozófia érdekli. Ilyesfajta „nem hivatalos” tevékenység a költészet is, hiszen „most, ebben a pillanatban költőként adom elő magam, de amúgy csak akkor vagyok az, ha verset írok” – fogalmazott Dezső. Majd a zenész-színész-költő Kókai János barátjára nézve hozzátette: „Jancsi mondta, azért ír, mert ez a napi téglarakodás. Ha nem is mindennapi, de nálam is ilyen rítus.”

Az irodalmi közéletről és abban elfoglalt helyéről szólva Dezső elmondta: úgy érzi, nem igaz, hogy két tábor van, sokkal több, de egyre kevesebb az áthallás az egyes csoportok között. Ő maga például a Kelemen Kör és az Artisták résztvevője. Általánosságban az atomizálódás jellemzi az alkotókat, de minden csoporton belül létrejöhetnek kiemelkedő alkotások. Amikor Türjei Zoltán az idáig vezető útját, a kezdeteket firtatta, Boldogh Dezső a Szepes Erika-féle irodalmi kört, illetve a Parnasszus-táborokat említette, ahol végül is sikerült valamiféle rangot szereznie. Ekkor került kapcsolatba Payer Imrével, Simon Adrival, Tolvaj Zoltánnal, majd első kötetét, a Gyalogbeszédet Turczi István adta ki.

Ismét zene követezett, Vivaldi fülbemászó futamai, és ez mintegy elő is készítette a terepet a beszélgetés következő témájához, az „ideiglenes otthonosság”-hoz, ahogy a költő fogalmaz. Vagyis az elvágyódás, az otthontalanság létélményéhez. „Ezekben a versekben nem magamról írok, egy személy fölötti hang szól belőlem” – mondta Dezső. Bár a Húsz év ciklus, alcíme szerint „csasztuskák, füzérek, »düh bon-bonok« stb.-k”, látszólag a közéletet ostorozó attitűdből fakad, valójában ironikusan haragvó költemények összessége. „Nem hiszem, hogy van olyan költő, aki körülnézve ne lenne néha rosszkedvű” – fogalmazott a szerző, hozzátéve: a Húsz év cikluscím lehetne huszonöt év is, hiszen a rendszerváltást fiatalon megélő nemzedék versei ezek. Egyfajta generációs életérzés tükröződik bennük, és határozottan epésebbek, mint a kötet többi darabja.

Szóba kerültek még a már-már dadaista hangulatú, igen szabad gondolati asszociációkra felfűzött versek. Dezső elmondta, mindig is rokonszenvezett az avantgárddal, mind a klasszikus, Kassák-féle irányzattal, mind a modern, Zalán Tibor művelte neóval. Az avantgárd jeles felélesztője Nagy Zopán, az ő műveit is nagyon kedveli. Türjei Zoltán a hatásokról kérdezte barátját, aki elmondta: inkább régi könyvek hatnak rá, mintsem alkotók, India, Tibet világa. Ettől függetlenül sokszor ajánlja verseit elődöknek vagy kortársaknak: előfordul Tzarának, Morgensternnek vagy Szabó Lőrincnek dedikált költemény, ahogy stílusparódiák is. Felfedezni is szeret, főképp olyanokat, akikről a fősodor megfeledkezik: Babics Imre például rendkívül nagy költő – emlékeztetett Boldogh.

Több verset is meghallgathattunk még a kötetből, a fentieket alátámasztandó például a Filip Tamásnak címzett Felkészülést. De Türjei Zoltán is felolvasta legkedvesebb sorait, amelyeket nemcsak a formai bravúr okán tart kiválónak: „Konyhamanólány lettél kis dög és csupa sürgés… / (így lesed őt, heverészel, furcsa szeszély idomít –.)” (Impromtu).

Az est végén is valamiképp az idegenségélmény került előtérbe: mégpedig a virtualitástól, a digitális korban helyét nem lelő költői alkat okán. Dezső ugyanis nem posztol, mint elmondta, életében nem csinált még Facebook-eseményt, azt sem tudja, hogyan kell – és lám, mégis milyen szép számmal jöttünk össze a könyvesbolt-galériában, állapították meg Türjeivel együtt. „Az első kötetem idején még oda lehetett lépni másokhoz az utcán, felhívtuk egymást vezetékes telefonon, találkozni, beszélgetni lehetett, ma már félig emberek-félig telefonok járnak odakint, senkihez nem lehet szólni, mert be van dugva a füle” – festette le találóan Dezső a jelen állapotokat. Nagy kérdés persze, hogy míg egy verseskötetet elolvasnak hatan-heten (Dezső magát sem kímélte az est során, fanyar, de azért mosollyal kísért rezignációjának elsősorban mindig önmaga a célpontja), addig a Facebookon egy verset akár hat-hétszázan. Egyébként is ma már a lájkok és a képi világ a fontos. Egyedül a blogon gondolkodott, de hétmilliárd blog (ma ennyit tartanak nyilván) mellé újat indítani megint csak kétséges.

A dilemmától függetlenül, hogy elinduljon-e a „boldoghblog”, mi még meghallgathattunk néhány verset abból a bizonyos társadalomkritikus Húsz év ciklusból („Már elkapott a közmunka-prés zötykölődsz / egy hideg buszon az auchan előtt egy csüggedt / árész talán nőjéhez oson…”). A végén pedig, csemegének – bonbonként, de nem düh-bonbonként – két remek paródiát olvasott fel a költő előző kötetéből, az Irodalmi Jelen gondozásában megjelent Ha megesszük hőseinket címűből. Ezekben Payer Imre és Simon Adri költészetét tűzte tollhegyre karinthys rutinnal, és a jókedv maradéktalanul betöltötte a termet.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.