Holnap: kicsinálni Szép Klaudiát!

Józsi a halála előtt, akaratom ellenére, vett nekem egy mosogatógépet. Mire lement az első mosogatás, Józsit eltemettük. A mosogatógépet visszatettem az eredeti csomagolásba, és eladtam. Az árából vettem egy pár szép szandált, egy loknis szoknyát, elmentem a klubba. Megismerkedtem Péterrel. Jól megvagyunk, csak ne erősködne, hogy ne mosogassak kézzel.

Egész nap sütöttem, főztem, mosogattam, ezek meg egy üveg bort sem hoztak, de falni, azt tudnak. Már a második tányér pogácsát eszik, persze annyi sem jön ki a szájukon: Stefikém, ma igazán kitettél magadért, isteni ez a zsúr. Margitnak habzik a szája, amikor megszólal, felfordul tőle a gyomrom, Irénnek büdös a lehelete, Juci meg folyton eregeti a galambokat. Én vagyok az egyetlen, aki normális. Ha nem lenne velük tervem, isten az atyám, soha meg nem hívom őket.

Mindjárt jövök, csak kimegyek a mosdóba, mondom a vendégeknek. Tudjátok, ez a gyakori vizelés, soha ne öregedjen meg az ember, teszem hozzá. Vigyorognak, mintha őket ez nem érintené. Kimegyek a fürdőszobába, belenézek a tükörbe. Anyám testét látom, kicsi, fonnyadt mellek, lógó has, vastag comb, vastag boka. Hiába csináltattam meg az arcomat, ha a testemen nem tudom megállítani az idő múlását. Megvénültem, és ezt nem vagyok képes elfogadni. A barátaim is öreg trottyok, ciki velük mutatkozni.

Néhány hónapja a neten majdnem összejöttem egy fiatal fiúval. Na jó, nem volt huszonéves, de nálam mindenesetre tizenöt évvel fiatalabb. Arra gondoltam, lecserélem Pétert, ha ez a kapcsolat bejön. Váltottunk néhány levelet, már a szexnél tartottunk. Egészen beindultam tőle, újra fiatalnak éreztem magam. Két hétig egyszer sem jutott eszembe az éjszakai izzadás, az elcseppenő vizelet meg azok a furcsa betegségek, amiket rendszeresen diagnosztizálok magamon. Amíg ezzel a fiúval online huncutkodtam, egyetlenegyszer sem voltam doktornál. A háziorvos fel is hívatott az asszisztensével, és arról érdeklődött, élek-e még, merthogy napok óta nem hallott felőlem. Azt állítja, hipochonder vagyok, pedig dehogy, csak beteges. Miért nem akarja ezt senki elfogadni? Azt is tudom, miért van ennyi nyavalyám.

A múltkor kineziológusnál voltam. Eddig nem hittem az ilyen úri huncutságokban, de ez a nő nagyon tudott. Azt kérdi, igaz-e, hogy anyám nem akart engem. Mondom, ez bizony igaz, négy hónapig azt sem vette észre, hogy gyereket vár, még a fogamzásgátlót sem hagyta abba. Erre a hírre felcsillant a kineziológus szeme. Tudtam én, hogy ilyesmi lehet a háttérben, ezért vannak a betegségei is. Majd én segítek feloldani ezeket a görcsöket, tette hozzá, és már állította ki a nevemre a havi bérletet, ami szerint hetente kétszer kell majd hozzá járnom, alkalmanként húszezer forintért. Meglátja, minden más lesz ezután, simogatta meg a vállamat, és kinyitotta előttem az ajtót. Tiltakozni sem volt időm. Azóta folyamatosan hívogat, de nem veszem fel neki a telefont, nem lopom én a pénzt, a nyugdíjamból nem futja ilyen hülyeségekre. Jó nekem Miki doki az SZTK-ban, ő legalább ismer, nem kérdezősködik, és ötezerért mindent felír, amit kérek tőle.

Megigazítom a sminkemet, visszamegyek a vendégekhez. Túl vannak a pogácsán, cuppogtatják a fogaik közül a maradékot, isznak. Juci szabadkozik, ő alkoholt soha, de most annyira megkívánta a meggylikőrt a többiektől, hogy egy kortyintást elfogad. Megissza, aztán nyújtja a csontos kezét, kér még, mert ez nem is szesz, inkább gyógyszer, az meg kinek árthat. Még jó, hogy a legkisebb poharakat kerestem elő, ezek itt megisznak mindent, amit találnak. Arra gondolok, most már elő kellene hozakodnom a dologgal, mert amint elfogy a kaja, ezek azonnal elmennek. Van még egy kis dugi islerem, behozom, ezzel is húzom az időt. Nem könnyű elmondani, amit szeretnék, erőt kell gyűjtenem. Azonnal jövök, mondom nekik, hozok még egy kis sütit, látom, éhesek vagytok. Jaj, dehogy vagyunk éhesek, Stefikém, kacsint Juci, inkább valami itókát hozzál, attól megjön a jókedvünk. Iszákos banda, sziszegem. Kimegyek a kamrába, előveszem az islert. Addig szerencsétlenkedem, amíg az összeset kiöntöm a földre. A fenébe, minden csupa kosz, remélem, a csokimáz nem szedi össze a port meg a hajszálakat a padlóról. Felkapkodom a sütit, próbálom elfogadható állapotba hozni. Nem sikerül tökéletesen, de ezeknek a vaksi öregasszonyoknak ez is jó lesz. Van még egy üveg orahovicám, Jerka barátnőm főzte. Jerka dalmát, mindig kotyvaszt otthon diópálinkát, és mindig ad belőle. Utálom ezt a barna löttyöt, de nem merem megmondani Jerkának, nehogy megsértődjön. Leveszem a polcról a diópálinkát, na, ez épp jó lesz ezeknek.

Megjöttem, lépek be mosolyogva a nappaliba, és magasra emelem a kezemben lévő üveget. Tapsolnak, mint a gyerekek, jöhet, mondják. Mindenkinek töltök, láthatóan ízlik nekik, elégedetten bólintanak. Lányok, mondom nekik, szeretnék tőletek egy kis segítséget kérni. Egyik sem néz rám, eszik az islert, Margit meg a harisnyáját igazgatja. Arról van szó, hogy meg akarok ölni valakit, vágom oda hirtelen. Mindegyik rám néz, aztán Irén felkacag, a többiek is hahotáznak. Stefikém, hogy te milyen vicces lettél öregkorodra, mondja Irén.

Egykor balerina voltam. Hazudhatnék, hogy ünnepelt sztárként nyugdíjaztak, de magunk között vagyunk, bevallom, csak a karban táncoltam. Ezzel szemben hamar kiderült, oktatni nagyon jól tudok, így balett-tanár lettem. A sikerek sem maradtak el, tanítványaim nagyon szép eredményeket értek el. Harmincéves voltam, amikor leszerződtettek az egyik színházba. Megkaptam az elismerést és a megbecsülést, amire azelőtt csak áhítoztam. Mindenki tisztelt, felnéztek rám, ha beléptem a színházba, előre köszöntek. Három évtizedig lubickoltam ebben a szerepkörben. Aztán egyik nap az igazgató behívott az irodájába. Stefikém, mit szólnál hozzá, ha kapnál egy kis segítséget, kérdezte. Nem értelek, mondtam, miben kellene nekem segíteni? Megköszörülte a torkát. Se én, se te nem vagyunk már fiatalok, mondta, felvettem melléd egy balerinát. Be kellene tanítani, hogy legyen utódod, ha elmész. Elmegyek?, kérdeztem. Miért mennék én el? Az igazgató mosolygott, hát majd nyugdíjba, tudod, tik-tak, megy az idő. Másnap megérkezett egy gyönyörű, fiatal, hosszú fekete hajú lány, Klaudia. Tökéletes volt, minden értelemben. Hamar kiderült, sokkal jobb nálam, mindent tudott a modern balettről, amiről nekem fogalmam sem volt. Elég egyértelműnek tűnt, semmi újat nem tudok neki tanítani. Lassan átvette a szerepkörömet. Megtűrt személy lettem a színházban, láttam, ahogy sajnálkozva összesúgnak a hátam mögött. Gyűlöltem emiatt Klaudiát. Éjszakánként azon agyaltam, hogyan keseríthetném meg az életét, hogyan tudnám kirúgatni. Minél jobban utáltam, ő annál kedvesebb lett hozzám. Ajándékokkal lepett meg, elhívott teázni, a kedvemben járt. Ez még inkább dühített, úgy gondoltam, mindez csak színjáték, a hátam mögött pedig fúr, hogy átvegye a munkakörömet. Miután az igazgató közölte velem, eljött az idő, nyugdíjaznak, mert már nem tudnak két balett-tanárt fizetni, elhatároztam, megölöm azt a lányt. Addigra már elárasztott a keserűség, a harag és a gyűlölet.

Egy nappal később, amikor bementem a színházba, egy számomra ismeretlen fiatalember ült a portán. Amikor fel akartam menni az irodámba, megállított és megkérdezte, ki vagyok. Mondtam, hogy én vagyok itt a vezető balett-tanár, koreográfus, és majd megnézheti magát, ha bepanaszolom az igazgatónál a sértő viselkedése miatt. Erre az a pimasz azt vágta a fejemhez, nézzem meg a listát, amit ő kapott. Az orrom alá dugott egy nyomtatott papírt, amin szép sorban a színház dolgozóinak neve és státusza szerepelt. A balett-tanárnál Szép Klaudia neve állt. Én nem voltam a listán. Elővettem a határidőnaplómat, és felírtam: „Holnap: kicsinálni Szép Klaudiát!”

Hagyjátok már abba ezt az idétlen röhögést, mondom a vendégeimnek. Nem viccelek, tényleg meg akarom ölni Szép Klaudiát. Látom, a barátnőim még mindig nem hisznek nekem. Magamból kikelve ordítom, hogy ez a ribanc kirúgatott a színházból, tönkretette az egész életem, és ezt én nem hagyom annyiban. Nincs más hátra, meg kell ölnöm! A többiek végre abbahagyják a nevetést. Úgy bámulnak rám, hogy közben a szemük sem rebben. Segítenetek kell, hogy kitalálhassam a tökéletes gyilkosságot! Nem reagálnak, csak ülnek és néznek. Megértem, hogy ez sokkol titeket, mondom, de gondoljatok arra, mennyi szívességet tettem nektek az évek során. Margit, neked férjet szereztem, egyedül sosem tudtad volna felszedni azt a jóképű fogorvost. Irén, minden szombaton átmentem hozzád römizni, pedig már nagyon untam hallgatni a siránkozásaidat. Juci, kitettem a házból a részeges fiadat, amikor ki akart forgatni a vagyonodból. Lányok, most ti jöttök, segítsetek megölni Szép Klaudiát! Tudom, ha ez sikerül, minden a régi lesz. Mindenkinek töltök egy pohár pálinkát, magamnak is. Egészségünkre, mondom, és egyszerre felhajtom. A tökéletes gyilkosságra! Mintha végre a barátnőim is mosolyognának.

Csöngetnek. Ki lehet az ilyenkor, senkit nem hívtam meg a lányokon kívül. Ne haragudjatok, szabadkozom, mindjárt jövök, aztán kidolgozhatjuk a tervet. Még azt is odavetem, én tulajdonképpen valami lassan felszívódó méregre gondoltam, láttam egyszer egy krimiben, hogy van olyan halálos szer, amit még a boncolás sem mutat ki.

Kinyitom az ajtót. Egy középkorú nő áll előttem. Csókolom, Stefi néni, mondja, és már nyomul is be az előszobába. Hoztam ebédet, mosolyog, még meleg, gyorsan megterítek. Ki maga?, kérdezem, és miről beszél? Jaj, Stefi néni, simogatja meg a vállamat, már megint rosszabbul tetszik lenni. Állok és nézem, ahogy a nő bemegy a nappaliba. Mi ez? kérdezi, amikor belép. Utána megyek, de közben mondom, alkalmatlan időpontban jött, akármit is akar, mert épp a barátnőimmel teázom. Arra gondolok, ezt az idegent is Klaudia küldhette rám, hogy kémkedjen utánam. De nem marad ez itt sokáig, mindjárt kiteszem, hogy a lába nem éri a földet. Még hogy ebédet hozott! Nem rendeltem én ételt sehonnan. Mindjárt kitessékelem, aztán folytathatjuk a lányokkal a tökéletes gyilkosság megtervezését. Belebizsergek, ha erre gondolok.

Stefi néni, mi ez?, kérdezi újra a nő, és rám néz. Nem ért maga a szóból!, ordítok rá. Vendégség van nálam, a barátnőimet hívtam meg! A nő megfogja a karomat, és az ágy felé húz. Tessék visszafeküdni, utasít, egészen leizzadt, a végén még tüdőgyulladást kap itt nekem. A három porcelánbabát majd én elpakolom, meg a poharakat is, azzal ne tessék foglalkozni!

Fekszem az ágyon, csörög a telefon. Halló, itt Szép Klaudia, Stefi néni gyámja vagyok, hallom a szomszéd szobából, miben segíthetek. Nem, vele most nem tud beszélni, pihennie kell. Nem, most nem balettozott, a babáknak tartott vendégséget. De nincs baj, már ágyba dugtam.

Mielőtt elaszom, arra gondolok, milyen jó, hogy helybe jött ez a hazug ribanc. Már csak azért izgulok, a barátnőim el ne szólják magukat, hogy épp őt akarjuk megölni.