Jelige: Jack Frost – Rozsda

Zoli végignézett az utcán. Senki nem volt kint, pedig fél egy is elmúlt, más napokon ilyenkor már fociztak vagy bicikliztek a srácok az utcában. Az egész sor, vagy töltés, ahogyan a faluban hívták, néma és mozdulatlan, a Zoli nagyszüleinek háza előtt álló nyárfa leveleit sem zörgette a szél. Felállt a padról és már indult volna vissza, hogy olvasson vagy kinézzen a kertbe, mikor valami megcsillant a távolban, az utca elején. Úgy tűnt, az a nap nem tartogat izgalmas dolgokat egy városi fiú számára, egyéb teendője meg nem akadt, ezért elindult, hogy megnézze, mi az. Néhány lépés után megszűnt a csillogás, aztán újabb pár métert megtéve, egy téglaszínű kavics mögött ismét felvillant a fénypont, mint egy távoli csillag. Mikor odaért, és meglátta, hogy egy üvegcserép miatt vágott át a teljes utcán, Zoli csalódottan legyintett. Tudta, hogy semmi értékeset nem fog találni, mondjuk egy ezüstpénzt, de néha, pár évente azért lehetne úgy, ahogy a könyvekben vagy a filmekben, hogy az ember egyszer csak valami különlegesre bukkan. Ledobta az üveget, és sarkon fordult, ám két lépés után megtorpant. Leguggolt, és a kavicsok közül kiemelt egy rozsdás borotvapengét. Ujjait óvatosan végigfutatta a kopott Wilkinson feliraton és az ábrán, az egymást keresztező kardokon, végül, még lassabban, az éleken. Visszasétált a házhoz, közben ócska, fekete rövidnadrágjának kopott szövetén próbálgatta a penge élét. Egy erélyesebb mozdulatra a borotva felhasította a nadrág szárának fél centiméterét.

Belépett a kapun, elhessegette a körülötte ugrándozó tacskót, és amíg a ház felé tartott, támadt egy ötlete. Megborotválkozik. Persze a tizenegy éves fiúk arcán nem sok szőr sarjad, de ez egy veszélyes művelet, amit fiúként, vagyis férfiként előbb-utóbb ki kell tanulnia.

A fürdőszobába nem mehetett, mert az a konyhából nyílt, nagymamája pedig éppen mosogatott, és rákérdezett volna, hogy mit csinál annyi ideig odabent. A műhelyben viszont biztosan talál egy zsebtükröt, azt magával vihetné valami félreeső helyre.

Kinyitotta a hátsó kaput, elhaladt a kazánház és a nyári konyha mellett. Dédnagymamája a nyári konyhában mosta a lekvárosüvegeket, Zoli igyekezett feltűnés nélkül elhaladni mellette. Szó nélkül bandukolt, elment a garázs előtt és befordult a műhelybe. Tiszta a levegő. Nagyapja a kert túlsó végében dolgozott. Még reggel megegyeztek, hogy délután segít neki meggyet szedni, de addigra végez a borotválkozással. A munkapad alatti felső fiókban talált egy zsebtükröt, amely egy műanyag tokba volt illesztve. A tok túloldalán fenyőerdőt ábrázoló fotó, csehszlovák felirattal. A műhelyben kevés volt a fény, Zoli elindult visszafelé. Dédnagyi megkérdezte, hogy hová viszi azt a tükröt. Csak kinéz a ház elé, felelte Zoli. Unatkozik, Tamás meg Robi még otthon vannak.

Kiment az utcára, leült a padra a fa alatt, és belenézett a tükörbe. A szeme most világoskéknek tűnt, kevés zöld árnyalattal, és erre mondják azt, hogy valakinek szürke szeme van, micsoda hülyeség. Az igazi szürke szem az olyan ragyogó lenne, mint a koszos gyémánt, vagy mint a tenger vize délben, egy régi fényképen.

Ujjaival végigsimított az arcán, az álla alatt. Az ajka fölött nagyítóval, de inkább mikroszkóppal kellett volna a szőrszálakat keresni, bár, ha a megfelelő szögben tartotta a tükröt, és közben kissé kicsavarodott ültében, akkor láthatóvá vált néhány szál az orra alatt, amelyek nem voltak erősebbek egy kiskacsa pihéinél.

Talán meg kellene mosnia a pengét, de a fürdőszoba felé vezető út nem biztonságos.

A borotva kevésbé rozsdás élét végighúzta az ajka fölött.

Megtapogatta a bőrt, puhábbnak vagy selymesebbnek tűnt, mint korábban és furcsa módon, hidegnek.

Nyílt a kapu. Zoli a földre dobta a pengét, és rátaposott, hogy elrejtse. Dédnagymamája megkérdezte, mit csinál. Zoli a kapu felé fordult, és azt felelte, hogy semmit. Várja a többieket. Minek neki az a tükör? Semminek. Unatkozik. Nagyapja tudja, hogy elhozta a műhelyből? Nem szólt neki, felelte Zoli, de nem fogja összetörni, mindjárt visszaviszi. Dédnagyi rövid szünet után azt kérdezte, hogy tán tüzeskedni akar? Dehogy akar, mondta Zoli. Ugyan mit gyújtana meg? Tükörrel? Azt sem tudja, hogy kell, ami persze nem volt igaz, de tényleg esze ágában sem volt tüzeskedni. Még ez a szó is, hogy tüzeskedni… Otthon nem mondanak ilyet. Várta, hogy dédnagyi megjegyezze, hogy aki tüzeskedik, az éjszaka bepisil, de nem jegyezte meg. Zoli az utcát fürkészte, a kapu ismét kinyílt, halkan záródott.    

Csoma Feri kerékpározott el az utcában, korhely ember, Zolinak mindig ez jutott róla eszébe, a dédnagyi nevezte őt korhelynek. Feri az utcában lakó Boris néni fia volt, aki gyerekkorában többet járt az iskola mellé, mint bele, nem is vitte semmire, ennyit tudott róla Zoli. Meg hogy korhely. Zoli nem köszönt neki, nem azért, mert nem tanították meg köszönni, hanem mert Feri nem köszönt vissza, illetve néha köszönt, néha nem, többnyire nem, és Zoli már nem érezte kötelességének a köszönést. A kapu hirtelen megrázkódott, ahogy a tacsi nekiugrott, hogy megugassa Csoma Ferit. Ő is tudta, kik a korhely emberek.

A kutya elhallgatott, a kerékpárgumi surrogása már nem hallatszott, ismét csönd, felhők nem voltak az égen, szellő sem járt a falevelek között. Zoli kivette a talpa alól a pengét.

A tükröt úgy tartotta, hogy a nyakát lássa benne. Az álla alatt már sarjadt néhány szőrszál. Hüvelykujjával kitapintotta azt a helyet az állkapcsánál, ahol egy ér lüktetett. Ez az artéria, talán. Ha az ember elvágja, a vér akár húsz méterig is elfröccsen, ezt az unokatestvére mondta. Az kábé az utca fele, innen, a padtól biztosan elspriccolna Boris néni udvaráig, persze lehet, hogy csak a nyárfa leveleit vérezné össze. A tenyere nyirkos lett kissé, a szíve hevesebben vert, ahogy a pengét a torkához illesztette. Lassan húzta, de a szemével nem tudta követni a mozdulatot, a tükör csak bizonytalanná tette, ezért lerakta a padra, másik keze addig is görcsösen tartotta a borotvát a bőrén. A nyakától az álla felé haladt, elkerülve az artériát, végül az álla csúcsáról vette el a pengét. Egy árva kacsapihét sem vágott le.

Talán nem szorította oda eléggé.

Át tudná vágni a bőrt egyáltalán? A nadrágot fel tudta vele hasítani, de akkor erősen szorította a borotvát, meg elég ócska már az a rövidnadrág. Bal mutatóujja felső percébe nyomta a rozsdás lapot, aztán kissé fokozta a nyomást, de nem sértette fel a bőrt. Lassan nyiszált, semmi. Kissé oldalra billentette, újabb húzás, s a penge végigcsúszott a bőr alatt. Az apró seb végén vércsepp serkent, nem nagyobb, mint a legkisebb borsószem. Zoli lerakta a borotvát, összeszorította a sebet, a vércsepp nagyobbra nőtt. Zsebkendőt keresett, nem volt nála, végül lenyalta a vért az ujjáról.

Van éle, de nem lesz baj, ha egyenesen tartja. Az a lényeg, hogy ne fordítsa el.

Felemelte a fejét. Izzadt tenyerét a nadrágjába törölte. A borotvát rányomta a nyakára, a bőrt most nagyon vékonynak érezte, alig egy milliméteresnek, annyinak se, véknyabbnak, mint ami az ujján van. És puhábbnak is. Ráfeszített kissé, aztán még egy picit, a bőrt már teljesen benyomta, szinte az ujjaiban érezte az erek lüktetését, vagy csak a szíve vert hevesebben. Tekintete felfelé irányult, a leveleket végre megmozgatta a szellő, s mikor úgy érezte, hogy a megfelelő szögben tartja a pengét, végighúzta a nyakán.

Ekkor csapódott az ajtó. Zoli teste megfeszült, s eltelt pár másodperc, mire a tagjai ellazultak. Nem a kapu volt, a kapuban nem áll senki, a ház ajtaja záródott be. Zoli benézett az udvarra. Nagymamája jött ki a konyhából és hátraindult, a kert felé, talán nagyapjának akar mondani valamit. Dédnagyit nem látta, biztosan a nyári konyhában mossa az üvegeket. Szabad a fürdőszoba.

Halkan nyitotta a kaput, s még halkabban tette be. Betenni a kaput, nagyapa szokta így mondani. A tükör a zsebében, a penge ökölbe zárt ujjai között. Zoli végigment a ház mellett, s mikor ráfordult a teraszra, dédnagyi lépett ki az ajtó elé akasztott függöny mögül. Zoli azonnal a háta mögé kapta a kezét. Dédnagyi azt kérdezte, mi van nála. Mit dugdos? Semmit, tényleg. Elhúzta a függönyt, hogy belépjen, ám ekkor dédnagyi megérintette az ökölbe zárt kezet. Zoli elrántotta előle. A nagyi azonnal elengedte, sziszegett, többször is egymás után, pont olyan hangot adott, gondolta Zoli, amilyennel a vágást szokták imitálni játék közben. Sötétvörös vér hullott a terasz mintás köveire, a cseppek széle cakkos volt, mint a bélyegeké. Zoli eltátotta a száját, a lélegzete is elakadt. Dédnagyi épp kezével takarta el a sebet, bement az ajtón, közben mondott valamit, Zoli nem értette, hogy mit. A kert felé nézett, nagyapja éppen elindult vissza a ház felé.

A padlót borító véres pecsét vonzotta a tekintetét. Némán állt egy darabig, ám ekkor a tacsi ismét a kapunak ugrott, valakit megugatott. Zoli végre sarkon fordult, szaladni kezdett, ki a kapun, végig az utcán, a töltésen, aztán elkanyarodott, és futott tovább a házak előtti keskeny járdán, a cseresznyefák árnyékában, és meg sem állt a templomig. A templom és a szomszéd porta között keskeny ösvény vezetett az iskolaudvar felé. Az udvar végében egy betonozott pálya, egyetlen kosárpalánkkal. Zoli elsétált odáig, és leült a fűbe a nyírfa alatt. Felhők gyülekeztek az égen, lassan és némán az egész udvart beárnyékolták. Zoli a sebet nézegette az ujján, a végében száradó apró vércsepp pont olyan volt, mint a rozsda a kezében tartott pengén.

Nem akarta. Nem tett semmi rosszat, a keze a háta mögött volt. Nem is látta, mit csinál dédnagyi. Az igazat fogja mondani. Azt fogja mondani, hogy nem lett volna semmi baj, ha nem akarják elvenni tőle. Ha megbíztak volna benne.

Szél kerekedett, s a hideg esőcseppek végül elűzték Zolit az udvarról. Kisétált a templomig, s ott balra kanyarodott, a töltés felé. Az utca néptelen volt, csak a távolból közeledett egy férfi, kék ingben, szürke nadrágban. Ebből a távolságból nem látszott, de Zoli tudta, hogy a nadrág néhol olajfoltos, és a térde már kikopott, nagyapja mindig ebben a nadrágban dolgozott a ház körül.