Jelige: A tengerek istene – A görög IFA

Poszeidon a görög tengerek Istene, szokásához híven, az egyik sziklán üldögél, a lemenő napot csodálva. Bár Isteni hatalmakkal van felruházva, az emberi érzések nagyon közel állnak hozzá. Poszeidon szeret a múltba révedni. A múltból pedig kijutott már neki bőven.

Szóval épp a lemenő napot csodálta, miközben háromágú szigonyával egy régi görög dal ütemét kopogta a szikla oldalán. Szeretett hosszan elidőzni ezen a helyen, majd a sötét leple alatt a tengerek habjába merülni el. Ahogy élvezte a lemenő napsugarak utolsó csapásait, a közelből valamiféle zakatolásra lett figyelmes.

– Mi lehet ez? - gondolta magában, miközben a zakatolás hangja egyre erősebben nyomta el a festői csend idilljét.

Poszeidon kiegyenesedve nézett át a sziklákon keresztül a mögötte húzódó poros útra.

Egy hatkerekű jármű megállt az út szélén, majd légfékjét használva leállt. A jármű orra pont a tenger irányába nézett. A zakatolás megszűnt és csend lett. A jármű hűtőfolyadékának halk fortyogását lehetett csupán hallani.

Poszeidon közelebb ment a szerkezethez, majd megszólalt:

– Miféle masina vagy te? - kérdezte mély és kimért hangon.

– Egy teherautó. – válaszolt a jármű, azonban lámpái továbbra is a tenger csillanó fényeit bámulták.

– Azt rögtön gondoltam, hiszen láttam már teherautót. - mondta Poszeidon, majd folytatta:

– Az elmúlt évezredek során láttam én már fakerekű taligát, szamarat és kalózhajókat is. De ilyen autót még nem. – mondta kioktatóan az Isten, miközben a jármű kerekeit szemlélte.

– Igen, tudom. Nem ismerhetsz, mert nem idevalósi vagyok. - fordult a jármű Posziedon felé.

– Engem ajándékba kapott az országod még 1981. január első napján, mivel akkor vált Görögország uniós taggá. - folytatta tudálékosan a masina. -Én vagyok a görög emberek egyetlen ilyen járműve. - húzta ki magát a teherautó.

– És kitől kaptunk téged, te nagy egyetlen? - kérdezte a szakállas Isten kissé gúnyosan.

– Az NDK-tól, 1965- ben a Werdaui vagongyárban raktak össze. És még mindig prüszkölöm az olajat. - folytatta a jármű- majd büszkén Poszeidon felé fordult.

– Értem. És mégis mit keresel itt egyedül a poros út mellett? - kérdezte az Isten

– Tudod, nem én vagyok az egyetlen ilyen jármű. Sok ezret gyártottak anno belőlünk. Azonban rajtam kívül minden sortársamnak nagyon rossz sora volt. Mivel teherautók voltunk, senkit nem kíméltek. Az évtizedek alatt a platónkra pakolt több milliónyi súly megtette hatását. Tönkre mentünk szép lassan. Aztán mindenki a hulladéktelepen végezte. Ma már alig maradtunk páran. Én is kaptam az élettől bőven a rosszból. Nekem csak annyi szerencsém van, hogy egy ilyen gyönyörű helyen koptathatom a tengelyem. - nézett a tengerre az autó. Néha este kijövök ide és nézem a végtelenbe tűnő víz felszínt és hagyom, hogy a tenger felől fújó szél beterítse a hófehér porral, kopott karosszériám.

Poszeidon nézte az öreg masinát majd a tengert.

– Igazad van-mondta halkan, majd folytatta: - Nem az számít, hogy milyen életed van, hanem hogy hogyan éled meg azt. Te meglátod a jót a hétköznapjaidban, és szerencsés leszel ezáltal.

– Igen, az vagyok… szerencsés. – mondta a jármű és beindította zakatoló csattogó motorját, majd tolatni kezdett az útra. Aztán egyesbe kapcsolt, és gurulni kezdett vissza a város felé.

Poszeidon utána kiáltott: - Hé! Várj! Milyen autó is vagy te? - kérdezte, miközben szemét tenyerével takarta a nap sugaraitól.

– Egy IFA! - hangzott a válasz, miközben már hármasba kapcsolat a poros úton az öreg rozsdás autó, majd eltűnt a porfelleg mögött.

Poszeidon ballagva elindult a sziklák felé arra gondolva, hogy ma is megismert valakit. Valakit vagy valamit, aminek fontos, hogy lássa a szürke napok gyönyöreit.