Ugrás a tartalomra

 

A festő

A festő csak néz maga elé. Fekszik az ágyán, semmihez sincs ereje.

Festőnek nevezhetjük, mert korábban festő volt. De most csak egy test. Egy magára maradt, mozdulatlan test.

Talán megint festő lenne, ha nem lenne ennyire magatehetetlen. Túl mindenen. Azt mondta neki, mármint a festőnek az orvos, hogy „még időben elkaptuk”. És hogy néhány tablettával „segíthetünk”. És még azt is mondta, amikor a festő egy napra befeküdt hozzá, az orvos osztályára a kórházba, hogy nem lesz semmi baj.

Aztán a tabletták után felírt valami antidepresszánst. Hogy a festő a nehéz időszakokon valahogy átsegítse magát.

 

*

 

Az öregember együtt utazott a festővel a tengerre.

A festő jól ismerte a tengerpartot. És pontosan tudta, hová akar utazni. Számára csak annyi volt fontos, hogy legyen napfény meg strand. Mással nem törődött a festő. Mert még fiatal volt. És nagyon akarta ezt az utazást. Jól akarta érezni magát.

Az öregember pedig, aki a festővel utazott, nos, nem volt igazán érdekes. Már a napsütést sem szerette különösebben. A tengert ugyan szerette még, de emiatt nem utazott volna olyan sokat, mint amennyit utazniuk kellett. Aki a számára fontos volt, az a festő maga. Miatta utazott. Vele akart együtt lenni, mert kíváncsi volt rá.

– Itt lakunk majd – mondta a festő, amikor megérkeztek valami ismeretlen tengerparti településre. A festő számára nem volt ismeretlen ez a település. Csak az öregember számára volt az.

– Lesz egy szobánk, egy konyhánk, fürdő, amit akarsz – tette hozzá a festő. – És van egy ágyunk. Azon alszunk majd, meg persze szeretkezünk. Ha akarod.

Persze, akarta az öregember. Hogyne akarta volna, hiszen a festő fiatal volt és szép. Mindene szép volt. A melle elsősorban. Meg a feneke. Meg az arca is. Szóval, majdhogynem tökéletes volt.

Egy tökéletes nő.

Mégis, valami más vonzotta a festőben az öregembert. Hogy mi ez a más, azt nem igazán tudta megfogalmazni. „Van benne valami elképesztő energia, meg valami tisztaság”, ilyesmiket gondolt az öregember, amikor a festőről gondolkodott. De mégsem ez volt a döntő. Inkább az, ahogy az első alkalommal egymásra néztek. Talán a kíváncsiság. Ami kölcsönös volt. A kíváncsiság, ahogy meg akarták ismerni egymást. Ez kétségtelenül ott volt az első találkozásukban.

A festő úgy nézett az öregemberre, mintha élete szerelmére nézne. Ez, persze, megtévesztette az öregembert. Ismét nagyon fiatalnak érezte magát, és tele volt energiával. Különben is energikus férfi volt az öregember, nem volt ezzel semmi baj.

– Itt van a hasamban a kicsi kis öregember – ilyeneket mondott a festő a szeretkezéseik után. Mindig jókedvű volt, és szeretett viccelni. Meg szeretkezni is nagyon szeretett. – Csak olyat engedek be, ide, a puncimba, akitől gyereket szeretnék – mondta a festő. – De nyugi, öregember, nem lesz gyerek, szedem a gyógyszert, ne izgulj – tette hozzá.

Hat óra le, a tengerpartra, autóval. Ennyi a menetidő. Az öregember szerette ezt az autóutat. A festő tökéletes útitárs. Jókedvű, intelligens, mindig pontosan tudja, merre kell menni, ha kell, irányít, és mindig beszél, vidáman, felszabadultan, és az egész, mint valami kaland, olyan. Senki nem tudja, merre járnak, senki nem tudja, hogy együtt vannak. A festő szereti, ha megérinti őt az öregember. És az öregember szereti, ha megérintheti a festőt.

Aztán az első este mégis veszekednek. A festő szemére hány valamit az öregembernek, az öregember önzéssel vádolja a festőt. Aztán a veszekedés után isznak egy pohár bort, és váratlanul elsimul minden.

És a festő elképesztően intelligens. Mindent tud, mindenre kíváncsi. Az öregember néha úgy érzi, valami igazi zsenivel hozta össze a sors. Úgy érzi, a festővel kellett volna találkoznia, de minimum harminc évvel ezelőtt.

– Ha lenne gyerekünk, olyan lenne, mint amire vágyom. Okos és kreatív. Mert ilyen vagy. Talán te mégis szülhetnél nekem egy fiút – mondja az öregember, és maga sem tudja, hogyan, de mintha komolyan is gondolná.

 

*

 

Most csak fekszik az ágyán, néz maga elé.

Semmihez sincs ereje.

Festő, ezért festene, ha meg tudna mozdulni. De nem tud. Meg kedve sincs semmihez. Nincs kedve megmozdulni, így aztán a festés szóba sem jöhet.

Nem eszik, nem iszik. Két napja.

– Még idejében elkaptuk – mondta korábban az orvos. – Valószínűleg túlzottan gyenge volt a gyógyszer, amit szedett. De megoldottuk a tablettákkal. Különben pedig ez csak valamiféle sejtegyesülés még ebben az időszakban. Ilyenkor még nincs idegrendszere sem.

A festő csak fekszik, néz maga elé. Arra gondol, hogy valahogy értesíteni kellene az öregembert.

Aztán az is eszébe jut, hogy biztos fiú lett volna. Az öregember korábban azt mondta, egy fiút el tudna fogadni.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.