Ugrás a tartalomra

 

Szocio-drámák klasszikus csomagolásban

Az elsőkötetes szerzőkben az a jó, hogy a tisztaság és az őszinteség még vadul lángol bennük. Nem akarnak megfelelni érdekszervezeteknek, önmagukat adják, szeretnének mindent megmutatni magukból, ugyanakkor bizonyítani is, és azon a tényen túl, hogy a kezdő kötet talán a legfontosabb, az összkép sem veszíthet élénkségéből. Jassó Judit pályakezdő novellistához képest érett képi világgal dolgozik. Témái széles spektrumon mozognak, felbukkan a társas magány, a beszédes szótlanság, elsírt és el nem sírt könnyek, a sehova sem tartó csavargások és parttalan viták éppúgy, mint a felszínes kapcsolatok és a jövőkép nélküli tervezés bizonytalansága.

Karakterei jól kidolgozottak, a kimért hangvétel mögött pedig iszonyú energiák feszülnek. Az emberi sorsok életszerű ábrázolása annyira hiteles és megrázó, hogy valósággal beszippantja az olvasót, ami újabb bizonyíték arra: vérzivatar és hatásvadászat nélkül is elérhető, hogy a figyelem végig a cselekményre és azok lelki vetületeire irányuljon. A hagyományos értékek és jelen korunk kétségeinek hősies fúziójával találkozunk a kudarcok feldolgozásának lélektani hátterével párhuzamosan. Röviden: párkapcsolati és családi anzix napjainkban.

Ebben a szocio-szappanoperaszerű közegben a fontosságukat, értéküket vesztett rokoni kapcsolatok és dugicigik új, de ismerős világot alkotnak, melyből diszfunkcionális családok és kiégett kapcsolatok domborodnak ki. A helyzetek túlírása és a helyenként bő lére eresztett viszonyrendszeri ábrázolások nem veszik el a dráma élét, inkább fokozzak azt. A hétköznapiság mögött húzódó vaskos élethelyzetek ma már egyre több embernél sztenderd állapotokká váltak, olyan epizódokká, melyekhez bizarr módon hozzászoktunk, és nem csupán átmeneti állapotként éljük meg őket. A változtatáshoz sokan erőtlennek érzik magukat, ezért inkább privát poklukban bolyonganak. Elfecsérelt lehetőségek, kihasználatlan tehetségek és megbánás-hegyek. Elhanyagolt kapcsolatok, kihűlt viszonyok, stagnálás és önként vállalt tehetetlenség – ilyen és ezekkel analóg érzések közt tobzódunk. A nyitónovella egy kínos nyaralást örökít meg elbeszélőnk anyósánál. A középkorú anya két mai, mobilfüggő tinédzserrel érkezik, akik cseppet sem könnyítik meg a helyzetet, és még a férj is felbukkan, akivel már teljesen kihűlt a kapcsolatuk, a múlt reményei pedig a jelen kiábrándító realitásával ütköznek.
A kötet legerősebb darabja talán a Jó utat, anya. A novella azt az ambivalens érzést dolgozza fel, amikor egy olyan anyát kell méltón eltemetni, aki egész életében távolságtartóan és ridegen viselkedett elbeszélőnkkel, így az egészséges érzések soha nem alakultak ki nála, és ezen a halál sem segített.
Jassó férfibőrbe bújva is erőteljes és hiteles. A
Félidőben egy alkoholista apa azért hibáztatja fiát, mert olyan lett, mint ő:

„A cipőm megszilárdult maltercsíkok borítják, a kabátom festékes, a térdem tíz éven belül tönkrekopik, ahogy a fogam is, ha így folytatom az ivással. A szívem kifehéredik, a tüdőm szénfekete lesz. Ezt örököltem apámtól, ivással és dohányzással kitölteni a réseket. Ha nagy ritkán, többnyire a születésnapján meglátogatom, leülünk anyuval hármasban a nappaliban, és néhány tőmondat után szabad a pálya a feles poharak előtt.”

Lélektanilag precízen kidolgozott, statikus szövegek, és némi tematikus elrendezés is észrevehető a köteten. Bár egyik történet sem vidám, mégsem hatnak túl nyomasztóan a felvázolt szituációk, mintha a belenyugvás keserű derűje, az a bizonyos magyaros sírva vigadás hatná át a sorokat. Nagyon is mai novellák ezek, a mai emberekhez szólnak, mai problémákat dolgoznak fel, bár tanulságot és megoldást nem igazán tudnak kínálni. De talán nem is ez a küldetésük. Kiváló alapgyakorlatok pszichodráma-csoportoknak, mert az írások hatásmechanizmusa a konfliktusok megjelenítése, a szerző rajtuk keresztül fejti ki üzenetét, „a cselekvés nélküli cselekvés” mögött pedig mély empátia húzódik. Szinte az olvasóban is működésbe lépnek saját, otthonról hozott mintái, a családokon átívelő tragédiák pedig megadják számára az átélés lehetőségét, úgy, hogy mégse legyen kiszámítható a végkifejlet. Érezni, hogy a szerző nemcsak a kimondhatóságra, hanem az elmondhatóságra is törekszik, és végig a saját parancsolatait követi, mely kiváltképpen írói tett. Az élethelyzetek szakszerű bemutatása az irodalmi összeszedettség igényével párosul, a tudatmezők finom árnyalatai pedig egyetlen kérdésben kulminálnak: vajon lehetséges mások életét élni? – És valahol ez is az írók dolga.

„Anyám forró nyári napon született, szerető gondoskodásban nőtt fel, de az idegrendszerét úgy huzalozta be a természet, hogy semmit ne tudjon magából adni. Lehetett volna másképp, ünnepelhettük volna a születésnapokat lampionos kerti partikon, járhattunk volna kávéházakba együtt, kart karba öltve, de anyám csak ment előre, mint akinek semmi keresnivalója nincs a családja mellett. Később arra az álláspontra jutottam, mert találnom kellett valamilyen magyarázatot, miért történtek velem így ezek a dolgok azáltal, hogy anyám elhagyott, itt felejtett, szabad vegyértékeit arra használhatta fel, amire csak akarta. Nem jelentettem számára többet egy olyan helyzetnél, amelynek megoldását senki nem kérte számon rajta. Apámat megsemmisítette a diplomaosztó napja – na és? Mert neki még érettségije sem volt. Az új szelek anyámat az egekig emelték, apám az otthon fedezékébe vonult előlük.”

A milliónyi kétely és a lehetőségek lebegtetése adja a kötet látszólag laza, levegős szerkezetét. A szerző dinamikusan integrál, hősei fokozatosan veszítik el tartásukat, így a feloldhatatlan beletörődés is érvényesül a szövegekben. A lecsupaszított lelkek és a kiégett érzelmek spiráljára fűzött, egymás után következő írások határozottan felfelé tartanak. A dokumentarista érzékenységgel megkomponált, szép és letisztult mondatok részletgazdagsággal párosulnak. Visszatérő téma a kérlelhetetlenül múló idő és a nők viszonya, amikor megérzik önnön hervadásukat és lehetőségeik beszűkülését.
A sündisznó című írás vezérmotívuma a korai gyász folyamata és egy gyógyíthatatlan betegség, ami megrendítően éles megállapításokhoz vezeti az elbeszélőt: „a halál ellen csak zsigerből lehet küzdeni”. A szerző külön érdeme, hogy
mellőzi a mártírkodást, és vonakodik attól is, hogy bármelyik karaktert örök áldozatként vagy bűnösként hozza ki. Számos szereplőt legalább annyira megerősít a hit, mint másokat a hit hiánya, alkotójuk pedig tudja, hogy vannak olyan emberek, akikért egyszerűen nem lehet imádkozni.

A kötet legalább olyan fontos társadalmi problémákra világít rá, mint Böszörményi Zoltán  Sóvárgás című kisregénye. Mindkét szerző tájékozott a témában, és talán mindketten hisznek a viszontagságos élethelyzetek jellemformáló erejében. Akárcsak Sir Laurens van der Post brit író: „Nem csoda, hogy Jung később nevetve közölte velem: el sem tudna képzelni annál rosszabb, a halálnál is borzalmasabb sorsot, mint hogy az ember tökéletes egyensúlyban és harmóniában éli le az életét.” Az a lelki attitűd, amikor mindig a legrosszabbra készülünk, a maga nyers fiziológiai módján segít megbirkózni a váratlan helyzetekkel és fennmaradni egy ellenséges környezetben. Mindez már régóta így van kódolva sejtjeinkben. És bizony, az írók néha kényelmetlen dolgokat tárnak fel, melyekről jobb volna inkább hallgatni. Olyan teremtmények ők, kiknek határai vannak, de korlátai nincsenek. Jassó Juditnak komoly tervei vannak az irodalomban, ahol abszolút helye is van. Klasszikus eszközökkel dolgozik, hogy egyszer maga is klasszikussá váljon.

 


Jassó Judit: Kaszt. Fiatal Írók Szövetsége, 2019.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.