Ugrás a tartalomra

 

Sorokká rendezett világ – A hiúzok természetéről

Részlet Demeter Zsuzsa kötetéből

Adott tehát néhány olyan jellemzője a még kötetbe nem foglalt, illetve már több kötetbe szervezett kindei költészetnek, amely – a kortársak és az utókor számára egyaránt – behatárolja és megfoghatóvá teszi ezt a világot. Láttuk, milyen nemzedéki holdudvarba ágyazható a 80-as években induló költő lírája, illetve megvizsgáltuk ennek a nemzedékiségnek a fontosabb problémaköreit is. A 80-as évek generációs-nemzedéki antológiaszerepléseket szépen kiegészíti a 2000-es évek váradi közössége, a váradiság sors-táj és szemléletbeli/kulturális hovatartozást is jelent.

Kinde első kötete, A hiúzok természetéről 1996-ban jelenik meg a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában. A fentebbiek ellenére mégis nehezen megfogható a kötet – megfoghatatlansága rendhagyó jellegében rejlik. Első kötetnél ugyanis igencsak szokatlan eljárás a Versek 1979–1994 alcímezés, sokadik kötet után szoktunk válogatásokat közölni korábbi kötetek terméseiből. Kinde mégis tizenöt év verseiből szemelget – s hogy mi van mind e mögött, arról több interjúban is beszél a szerző: Kolozsvár szembeni ellenérzését valahol innen számíthatjuk. A megkésettség, egy másfél évtizedes költői terméséből válogatni kényszerülés, a többéves várakozás mind-mind aláaknázta Kinde gyanakvását Kolozsvár iránt. „De a Kolozsvár-szindrómámhoz tartozik az is, hogy például az 1988-ban, a Forrás sorozatban megjelenésre szánt anyagomat úgy kaptam vissza 1991-ben egy rövid levélke kíséretében, hogy nekik, mármint a Kriterionnak, most fontosabb dolguk van, mint ezzel foglalkozni. Így csak 1996-ban jelent meg az első könyvem, szinte ugyanaz a válogatás, a Mentornál. Mert Marosvásárhelynek – hogy a városoknál maradjunk, feltűnt, hogy nincs könyvem.[1] (Kiemelés tőlem, D. Zs.)

Nem véletlenül emeltem ki a Kindével készített interjúmból az utolsó mondatot – Marosvásárhely, Kolozsvár és Nagyvárad lesz ugyanis az a három város, amelynek viszonylatában a teljes életművet el lehet helyezni – nemcsak földrajzi és kiadáspolitikai értelemben, hanem a kindei világszemlélet/viszonyulásmódok tekintetében is.

Mert Kinde Kolozsvár-szindrómája nem kirekesztő jellegű. Ha eddig azokról a szerzőkről beszéltünk, akikkel – legalábbis antológiák szintjén legalábbis – Kinde rokonságot vállalt, ideje megnéznünk, milyen szellemi rokonságot árul el első, alaposan megrostált verseskötete. Azért is fontos nagyobb figyelmet szentelnünk ennek az indulásnak, mert másfél évtizedes költői eszmélés lenyomatát olvashatjuk, egy hosszúra nyúlt indulás emlékfoszlányait: „miértek számára / ebbe a versbe / beutazási engedély / nem adható / / szorongásterületeken / a vállalt magány / futóárkaiban halászni / szigorúan tilos” – olvashatjuk a kötetindító versben (Játszóháló. Kihalt pályaudvaron), amelyben épp a személytelen felszólítás olvasóra és szerzőre is vonatkoztatható kettősségével jelöli ki az értelmezés határait. Nem tudjuk még, az imperatívuszt kire is vonatkoztassuk, szerzői utasításként értelmezzünk vagy a lírai én számára szól a tánc. S bár ebben a tétovaságunkban az utolsó két sorban megjelenő egyes szám második személyű megszólítás sem igazít el („kihalt pályaudvaron / bóklásznod ésszerűtlen”), annyi bizonyossá válik: a játék kockázatait a létköltészet jegyében elemzi szerzőnk, s ezzel máris kijelölte annak az irodalmi hagyománynak a határait, amelyek segíthetik az átutazót a tájékozódásban.

Balázs Imre József 1997-es kritikájában Kinde első kötetének fentebbi, az olvasót bizonytalanságban hagyó, alternatív értelmezéseket kínáló jellegét igencsak sajátosan oldotta meg, szabadulva ez által az olvasói tehertől is: egy kindei versmotívumra építve megmosott és mosatlan versekként is értelmezi a kötetet, egyszerre így nemcsak kétféle értelmezést, de kétféle kötetet is kínál az olvasóknak. Összegzésében Kinde költészetének leglényegesebb pontjára világít rá: miként lehet fogyasztani Kinde Annamária verseit, ha kevés fogódzót kínál az olvasónak, ha a döntést sok esetben az olvasóra bízza, megnövelve ezáltal az értelmezés terhét: „Többszöri belemélyedésre ajánlott verseket tartalmaz! Vállalkozó szelleműek egészben, ínyencek részleteiben fogyasszák.”[2] Ha mindezt a teljes életműre vonatkoztatjuk, akkor nincs is más dolgunk, mint – maradva a hasonlatnál – elkezdeni különválogatni ennek a kosárnak a tartalmát, s igazi ínyenc módjára kóstolgatni a különféle ízű gyümölcsöket úgy, hogy a kosárból semmi sem maradjon ki.

Szerelem józan búcsúzása rögvest az intro után, kiemelt Lászlóffy Aladár-sorokra felfűzve, apropó Kolozsvár és városokhoz, szellemi elődökhöz való viszonyulás: költő költőt olvas, visszakérdez, perel: „A KÖLTŐRE ITT VIRRADT A REGGEL / milyen reggel virradt rá / dél van este lesz” – szövi tovább a gondolatot, egy szuszra, „és nem lesz másik hajnal / suhognak levelek szerelem józan búcsúzása”. „NE MENJEN MOST MÁR SEHOVA a költő / de hát azért ne menjen hogy itt éljen / ne vegetáljon haljon önmagába.” – írja tovább immár programszerűen Lászlóffy sorait, a „nem vagytok reám érdemesek” zárlatban a már említett én-tudat elkülönülése és keserű magánya fogalmazódik meg. Azt egyelőre még nem tudjuk, kiket rejt a ti, vagy a kötet hátlapján az ők. Lírai önéletrajz netán versbe szedve, a költészet kor- és időtlenségébe bújtatva, József Attila-reminiszcenciákat megnyitva? „Születtem Nagyváradon, már elég régen, nem emlékszem pontosan, hogy mikor. Óvodába jártam, aztán iskolába – leltároz a költő – Egyetemig. Mostanában hagyom, hogy azt gondolják rólam: újságíró vagyok. Gyűlölöm az ötsoros életrajzokat” – mondja öt sorban, ez a lírai önéletrajz is csupa elbizonytalanodás, csupa rejtőzködő kitárulkozás, mint a kötet egésze egyébként.

„Babits-, Radnóti-, József Attila-, Szilágyi Domokos-olvasatok emléke lakik e versekben, Az értelem mérlegére figyelmezés másfél évtizede ez.” – írja róla Egyed Emese, s rögtön ki is egészíthetjük a névsort Kányádi Sándorral, Pilinszkyvel. Hogy ki figyelmez kit, nehéz eldönteni, néhol mintha a költő/lírai én biztatná magát, egykori gyermekként, számolva, lépcsőfokról lépcsőfokra, fától fáig, hogy ne féljen: „egy kettő három négy / ne fél / öt hat hét / mind a hét / törvény érvényes talán.” (Befőtt). Mintha önmagának szólna a biztatás, miközben körülöleli, beborítja a táj, a sziromágyak, a guruló cseresznyék, felhők és ibolyák, esőhálók, ahol vadgesztenyeburok a ház, melyet borostyánkő-szemű szelíd hiúzok fognak közre. A néhol bukolikus, természetbe ágyazódó versek versalanya a szavak játékával indít, hol képversszerűen (Soknak és másnak), hol hiányjelezett szavakkal kísérletezik, mintha egy meg-megakadó tű a bakelitlemezen (Lemez) – a játék mögött azonban egyre többször felsejlik a félelem, a nem félek / félek ellentétpárja (Esőhálóban, Nem félek). A nem félek-versek egyféle világtapasztalattá növik ki magukat, s ilyen értelemben a félés épp önmaga oppozícióját jelenti: addig van lehetőséged megismerni a világot, amíg félsz, hiszen addig „tanulsz világul / és tudni fogsz / mind jobban / érteni / hát félj csak / tudatlanul / egészen” – olvashatjuk az Amíg félsz című versben. A félelem mint a világ megismerésének eszköze azonban nem egy külső táj feltérképezésére szolgál – a természetből vett képek hovatovább egy belső világ díszítőelemei lesznek, megjelenik a kindei költészet egyik sarokkövét alkotó motívuma: a hiúz. Ebben a belső tájban a hangulatok „egymást tapossák”, „feltornyosulnak / vihar születik” (Esőhálóban), egy belső világ genézisét követhetjük nyomon, az önmagára észlelést, az önmaga benső tájaiban eligazodás útvesztőit, önmaga biztatását olvashatjuk, ahol már „gyöngéd tévedések között már egészen / jól eligazodom”. Nem véletlen hát, hogy míg a kötet elején a félelem afféle tapasztalati tényező jelenik meg, a második felében már a halállal való szembesülés – közel sem riasztó, inkább kérdésekkel telített – félelmévé szublimálódik (Zászló).

Ennek a belső világnak állandó motívumai közé tartoznak a hiúzok mellett a természeti képek, a nyár-tél ellentéte, az eső, a nappal-éjszaka mint a pusztulás, elmúlás motívumai – még akkor is, ha ezek az elemek nem mindig jutnak el a komplex motívumsorig, hanem gyakran megragadnak az ismétlődés szintjén. Ahogy a kötetben haladunk versről versre – váltakozó hosszúságú, egyszavas mondatok, prózaversek, szabad versek a belső beszéd meg-megszakadó ritmusára váltakozva, s létrehozva egyben egy olyan szerteágazó verskorpuszt, amelyben különböző arcélű, a szabályos jambusfoszlányoktól a kevésbé sikerült neoavantgárd próbálkozásokig találunk példát –, egyre jobban kitárul ez a világ, s bár egyre több elemét ismerjük meg. Mégis az az érzésünk, hogy egyre kevesebbet értünk belőle, egyre kaotikusabbak az ösvények. Versre vers, vagy napra nap, ahogy a Csak napra nap című versben olvassuk, s mindegyik mozaikszerűen egyre többet elárul erről az esőáztatta belső világról. A kötetnek nincs strukturáló tényezője, nincsenek ciklusai, 59 vers sorakozik egymás után, s többszöri olvasásra sem sikerül markánsabb szervezőelvet fellelni benne. Mintha a kötetnek szándékosan nem lenne koncepciója, csak a részeket látjuk, a tartópilléreket magunknak kell kijelölni, s ezért nehéz fogódzót is találni, s – tekintve a másfél évtizedes termésből szemlézett kötetet – sokkal nagyobb teher hárul az olvasóra, s inkább a részek poétikájával, mint az egészével szembesülünk. S ahogy elmosódott alakot ölt szép lassan a táj, úgy ölt alakot a nyelv is: lényege a variativitásban rejlik mindkettőnek, a nyelvi kísérletezés konkrét költészet fele mutató alakjában (Mókuskerék, Dal a lélek épségéről és a béka kékségéről, A Kenguru), mint ahogy Egyed Emese is megjegyzi, „fontossá lesz a hangzás, alakot vált a vers is. Felszabadító az önállóság felismerése: »most szépen / kezetek emlékét elengedem« (Április-világ van).” A belső, esőáztatta táj partjait sós tengerek mossák, s a tengerparti naplementében először tűnnek fel a Kinde-költészetre később is olya jellemző vadállatok: a kötet talán egyik legszebb versében bukkannak fel először (Csak napra nap): „Csak napra nap... / és újra este van / gyülekeznek szemedben / a józan farkasok hallgatni együtt / lehunyod őket de ott vannak tudom / valahol bennebb a sós tengerek partján / egymásba bújva aludni készülődnek / sosemvolt szelíd értetlen állatok / hiába magyaráznád hisz magad is csak / szeretnéd hinni hogy megérted hogy / érted mitől miért hallgatnak mire / figyelnek szemedben azok a józan / vadak álmodban könyvek lapozzák / magukat szintén értelmetlenül”.

S vajon mennyire tud az értelmezés szabadulni a halál tragikumától, s mennyire segíti a megértést, ha az olvasó a kötet címadó versében rögtön az értelmezés lehetetlenségét, a halál árnyékában olvasás ironikus felhangjával szembesül? „a jelképrendszerek arra is jók hogy nehezítsék / a megközelítést de halálod után a hiúzok / szokásainak ismerete mit sem ér” – olvashatjuk rögtön a vers elején, hogy egyben felül is írja saját állítását a lírai én azzal, hogy kulcsot kínál a jelképrendszer megfejtéséhez: „amikor hiúzokról beszélek saját szelíd szorongó / borostyánkő-szem hiúzaimra gondolok / amikor hiúzaimra gondolok nem vagyok egyedül / a hiúzok kegyetlenségét emlegetőknek szeretném / külön felhívni a figyelmét arra hogy / hiúzaimra nem emberek / félelmüket győzködve a város utcáin lopakodnak / ágyamat halkan körbefogják félelmeimet előzik / cirógatnak puha mancsaikkal játszanak velem / (...) a hiúzok nem háziállatok / ragaszkodásuk önmagáért való / bizalmuk törékeny / fázósan lépegetnek a hóban / széllel suhannak észrevétlenül”.

A fentebbi vers két olyan motívumot is alkalmaz, amelyek kapcsolódási pontot nyújthatnak Kinde-költészet helyének kijelölésében. Mert a nemzedéki vagy territoriális antológiák ugyan időben és térben alkalmasak arra, hogy a szerzőt besoroljuk, de ez korántsem tételezi azt – s ezt az Alapművelet című antológiából is láttuk –, hogy ezek a szerzők afféle szellemi rokonságban is állnak egymással. Ha megnézzük az erdélyi magyar irodalmat – és s akkor a továbbiakban maradjunk ennél a terminusnál, mert maga Kinde is interjúiban mindig az erdélyi irodalom viszonylatában látta költészetét, szellemi elődjeit/társait is ebben a tájban találta meg –, akkor több olyan szerzőt is megemlíthetünk, akiknek költészetében, prózájában hasonló fontosságot nyernek a vadak és a hó motívuma, amelyek nem elsősorban a motivika, a téma kapcsán köthetők egymáshoz, hanem valamiféle mélyebb, láthatatlan szál, költészetszemlélet, világlátás, szellemi rokonság mentén. „A hóban / tenyérnyi kék farkasnyomok / Ők bejönnek az udvarra / ülnek toporognak a lépcső előtt / körülszaglásznak disznóólat / házat csűrt juhakolt / s távoznak ijesztő lassan / magabiztosan” – olvashatjuk Király László Decemberek című versében, de a sort még folytathatnánk például Király László Az örök hó határa, a Kék farkasok című prózakötetével, vagy az alábbi, talán a kindei költészet rokonságát leginkább jelző sorokkal: „Trelleborg fele fut / egy fél fekete eb. / / Köd zabálja a fákat – / Egyre nehezebb. / / Őszi tejben leng / a világ bizonytalanul / / (...) S jó lenne, ha nem volna nem-jól, / és könnyű – de egyre nehezebb / / S a sínek között Trelleborg felé / csak lohol a fél fekete eb”. (1980. november 26.) De említhetjük Ferenczes István vagy Farkas Árpád költészetét, akiket Kinde is felsorakoztat amúgy az egyik vele készült interjúban: „A kritikusok, akik szeretik dobozokba rakni az írókat, költőket, néha bajban vannak, amikor az én dolgaimat kellene valahová besorolni. Pedig nem is olyan nehéz feladat ez annak, aki ismeri a huszadik század második felének erdélyi költőit. Nem formákban és témákban keresendő az összefüggés, hanem valahol mélyebben. Király László ma is az első számú kedvenc. Ferenczes István versei is ott fájnak valahol a szívem közepében. S ha már hóhullás és fájdalom, akkor nem szabad kihagynom Farkas Árpádot. Fehérben című versének négy sora jut leghamarabb eszembe erdélyi havakról: »Aludjatok csak kiterítve szépen / a szuszogást majd gondozza a szél / a a fájdalom pirosa úgyis észrevétlen / üt át majd mint gézen a vér.«”.[3] Számomra Kinde szelíd vadállatai, motívumrendszere, hangulatvilága, az alakváltozatok, a néhol szürreálisnak ható képsorok a fentiek mellett mindig Mózes Attila Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című regényét idézték fel, s ahogy Mózes prózájában a jaguárok járkáltak álom és való világ határain, úgy bukkannak fel a Kinde-szövegekben is ezek a különös, ragaszkodó hiúzok.

S mint ahogy Babitsnál vagy Király László legutolsó kötetében, az Utazás Pazsgában címűben a gazda a külső világ káoszával, rendszertelenségével szemben bekeríti házát és megpróbálja álom és értelem határán rendezni dolgait, úgy Kinde első kötete is tekinthető efféle bekerítésnek: az értelem és érzelem, az emlék/múlt és a jelen disszonanciája, az éjszakánként megjelenő puha talpú hiúzok és a szintén puha talpú fázós jövő lesz a kerete ennek a világnak, ahol a „vak dióként diókban zárni lenni”-szerű magány tölti ki a mindennapokat: „magad vagy csak magaddal önnön magadba zárva”, mondja Mától nincs többé című versében. Helye van a te-nek is, a cikázó férfi – a fészeklakó asszony kettős képe megjelenik ugyan, de a te egyre inkább az emlékhez, az elmúláshoz köthető. „Virrasztok magamban veled” – olvashatjuk (Zúgó eső szálai közt), de számomra legalábbis ez a meg sem ismert te elvesztése nem hangzik a Kinde-versekben tragikusnak – a versek ugyanis mindig a végső dolgok vonzatában szemléltetik ezt a veszteséget, hiszen az emlékezet viszonylagos és időhöz kötött jellegét hangsúlyozzák – nem a te elvesztése, hanem saját létünk eltűnése válik tragikussá, az eleinte még tárgyak által őrzött emlékek („Ez egy gyöngycsipkés havazás / Befüggönyözött üres ház / Körül sápadó fantomok / Suttogják még, hogy itt vagyok”) elporladnak az időtlenségben, s ezt a tragikumot nem oldja a személytelen történelemmé lényegülés ígérete sem (Kísértetek a hóban).

Égi és földi hatalmak dicsőítése helyett egyre inkább a panteizmus poétikája lesz a hangsúlyos, s ezekbe a nagyon tömör természeti képekbe sűríti Kinde mindazt a belső vívódást, amelyet a „málló értelem” és a „kilincsrázó hangulatok” szorításában képtelen egyensúlyba hozni, mederbe terelni, ilyenkor válik hangsúlyossá mindig a hó, a hóban való merítkezés motívuma, s ilyenkor fogalmazódik meg egyfajta profán fohászként a belső tájbéli utazásból kitörni képtelen lírai én segélykiáltása: „megtaníthatnátok újra emberül élni / visszatéríthetnétek befelé vezető utaimról”. (Igen szép példája ennek a természetbe sűrítésnek a Harmattükörben vagy a Mókus a fán című vers.) Ezt a belső, kimondhatatlan vívódást hagyja az olvasóra („megosztani semmit sem lehet / és én most már rád hagyom az egészet” Első biztatás és intelem repülés előtt), s mintha már maga sem bízna ebben az utazásban, elő-előbukkan az irónia, amely egyszerre megteremti és felülírja/megkérdőjelezi az értelmezés lehetőségeit („s ha nem értik azok akik / hibáztathatok valakit? Hiszen csak hecc ez” Fogadóbizottság a lepketéren).

Erre az iróniára alapoz a Megmossuk című vers is, a „megmossuk-e hát ezt a verset” kérdés mögött épp a vers olvashatóságának, értelmezhetőségének lehetőségeire, buktatóira kérdez rá, amelyben nem feltétlenül csak a költő-olvasó kettősére, hanem költő-költő, ember-ember, ember-önmaga közti megértésére is gondolhatunk. Hogy végül mosni kell vagy sem a verset, mint ahogy a kötetben máshol sem, itt sem találunk pontos eligazítást, a döntést a költő az olvasóra bízza. Az irónia azonban csak pillanatnyi felüdülést hoz, hiszen „meztelen magunkkal” újra szembe kell nézni (S kint, se bent), hiszen ebben a belső, elágazó ösvényekkel teli kertben egyre több a kérdőjel – elhúzódnak a hiúzok, helyüket „borzas bajszú / hófehér tigrisek” veszik át (Naplórészlet), s ilyenkor már nem marad más lehetőség a harmóniára, mint a lehetséges világok legjobbikának e képzeletbeli, bár nem minden iróniától mentes – megteremtése (Xlók).

Így lehet ezen a vidéken járva júliusban is hókeringőt járni (Hókeringő), s így juthatunk el ahhoz a teljes kiábrándultsághoz, amely a B. Társaság című versben sűrűsödik: „sajnálom semmit sem tudhattok / átutazás csupán a jelenlét / illúzió / mégis örökkön élő képet véssetek szívetekbe / mert emlékeznetek kell majd rám / a hazugságok árán felháborodásom szüneteiben”.

Összességében azonban csak bolyongunk ezen a tájon, de nem érkezünk meg sehova. Nem sikerül belakni, ahhoz túlságosan is sokféle, sokarcú, nem sikerül a szélére érni, mert egyelőre nincsenek kontúrjai. Ösvényei vannak, kószáló hiúzokkal, farkasokkal és fehér tigrisekkel, de a kert még vadnak tűnik, dzsungelszerűnek, amelyben soha nem tudni, mikor hull a hó, mit követ a reggel. Maradunk hát a hiány esztétikájával, amelynek megteremtése – mint Ágoston említette – épp a kritika feladata, s következő köteteket épp ennek a hiánynak a számbavételével, a megvalósulatlan lehetőségével (azaz nem a művel, ami van, hanem a művel, ami lehetne) kell olvasnunk, hogy felszámoljuk ezt a hiányt. (Ezért mondja Ágoston Vilmos, hogy az irodalmi mű nem a más paraméterek, hanem önnön lehetőségeinek a függvénye.) Persze, magyarázatként szolgálhat a másfél évtizedes rostálás nehézsége, hogy ilyen időintervallumú termésből nehéz úgy válogatni, hogy megteremtődjék a kötetnek valamiféle egységes arcéle – de addig is hagyatkozzunk a valamiféle kohéziós erőt biztosító motívumokra, s a hiúzok nyomát követve olvassuk a későbbi kötetek termését. S ha már kritikusoknál és a hiány poétikájánál tartunk – meggyőződésem, hogy a Kinde köteteiről születő, mindössze talán kéttucatnyi kritikai recepció megállapításainak némelyike zsákutca. Zsákutca azért, mert mindig csak egy adott kötetre fókuszáltak, anélkül, hogy figyelembe vették volna az előzményeket, s így mindig csak részeket, torzókat, széteső arcéleket láttak. Ha van az erdélyi magyar irodalomban költészet, amelyben az egyes kötetek ismerete nélkülözhetetlen, az a Kinde Annamáriáé – ezért fordulhat elő, hogy némely kötetével (mint például a Rózsavér válogatáskötettel, a Szandra May és Tom Vanguard igaz története cíművel) a kritika nem tud mit kezdeni, annyira szorosan kötődnek az előző kötetek szövegvilágához, kontextusához. Megállapításaik mindegyike kivédhető és megkérdőjelezhető, amennyiben az előző kötetek szövegeiből indulunk ki, s mint ilyenek, hiteltelenek. A Balázs Imre József által is hangsúlyozott sokarcúság, részekre bomlás is – immár a teljes életmű ismeretében és lezártságában – magyarázatra lelhet: a részek csak a teljes életmű ismeretében kerülnek helyükre, vagy Kinde későbbi filmes hasonlataihoz igazodva: a nagytotált csak a tragikus lezártság után láthatjuk.

 

Sorokká rendezett világ – A hiúzok természetéről. Mentor, Marosvásárhely, 1996.

 

[1] Tükröt tartani a démonok elé. Demeter Zsuzsa beszélgetése Kinde Annamáriával. Helikon, 2009. július 10. 13. szám.

[2] Balázs Imre József: A hiúzok nem háziállatok. Kinde Annamária: A hiúzok természetéről. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996. Látó 1997, április, VII. évfolyam 4. szám. http: / / lato.adatbank.transindex.ro / ?cid=2220

[3] Tükröt tartani a démonok elé. Demeter Zsuzsa beszélgetése Kinde Annamáriával. Helikon, 2009. július 10., 13 (531.) szám.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.