Ugrás a tartalomra

 

Életmű a méltó helyén

Demeter Zsuzsa Sigmond István-monográfiája

Sigmond István (1936–2014), a „láthatatlan író” munkásságáról Demeter Zsuzsa készített hiánypótló tanulmánykötetet a Magyar Művészeti Akadémia kismonográfia-sorozatában. Az idézőjeles kifejezést a szerzőtől kölcsönöztük, mely nemcsak Sigmond alkotói pályájára illő metafora, de valamennyire magát a sorozat címszereplőit is jellemzi: a monográfiák célja, hogy olyan alkotók eddig feltáratlan életművei is napvilágra kerüljenek, akik a nagyközönség számára jórészt ismeretlenek maradtak. A kötetek – szerencsésen – nem képviselnek egységes irodalomtudományi irányzatot, darabjai között éppúgy megtalálhatók a pozitivista gyökerű élet/műrajzok, mint az alkotásokra koncentráló vagy a befogadáslélektant sem nélkülöző munkák. Demeter Zsuzsa jó érzékkel talált rá élet és mű feldolgozásának arányára – párhuzamosan rajzolódik ki a szemünk előtt egy alkotói személyiség és annak kézjegye.

Sigmond későn kibontakozó, nehezen besorolható, különleges figurája a 20. század második felének és századfordulónak; groteszk, abszurd látásmódú regényei és elbeszélései egy drámai eseményekkel terhelt élet tükrei. A második Forrás-nemzedékhez tartozó, vagy legalábbis oda sorolt írót a hatvanas évekre eső pályakezdéstől kíséri figyelemmel a monográfia szerzője. Elemzései a korai novelláskötetek világától a későbbi regényeken át a jócskán megérdemelt, bár igen későn megkapott elismerésekig, díjakig ívelnek, bemutatva közben Sigmond irodalmi küzdelmeit, a gyakran megalázó kritikai visszhangtalanságot. A pályakép középpontjában az ember áll – az ember, aki Sigmond krédója szerint „legyőzhetetlen”, mint Demeter Zsuzsa idézi az író egy leveléből –, környezetét, magánéletét csak néhány vonással rajzolja fel a szerző.

A valójában talán állandó olvasóközönséggel sem vagy alig rendelkező alkotó (akit azonban szerzőtársai közül számosan nagyra becsültek)  tizenkilenc kötetet eredményező  munkássága az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom jelentős fejezete is lehetne, s hogy miért nem vált azzá, Demeter Zsuzsa több szempontú elemzése segít megérteni: könyve társadalomrajz is, a nagyjából az ötvenes évektől a közel napjainkig ívelő, elsősorban erdélyi, ellentétektől szabdalt irodalmi és kritikai közélet panorámája, no meg a román szocialista kulturális élet szereplőinek rajza. A szerző kutatását nehezítő tényezők közé tartozik, hogy Sigmondnak nem volt napi, közvetlen kapcsolata az irodalmi szerkesztőségekkel, írói csoportosulásokkal. Számára az alkotómunka csak „másodállás” lehetett egyéb, kenyérkereső foglalkozásai mellett.  Mint azt a kötet bevezetőjében olvashatjuk egy 1972-es, Balogh Edgárnak, a Korunk akkori főszerkesztő-helyettesének címzett leveléből: „Nem vagyok a sors kegyeltje, tizenkét éve, napi tíz órát azzal foglalkozom, hogy üres üvegeket adok-veszek, milliós tételben, de a fentmaradó energiámat és a még mindig bizonytalannak érzett tehetségemmel együtt molett prófétákba akarom fektetni, akkor is, ha néha sikerül, akkor is, ha néha nem…” Kezdetben színésznek készült, kétszer is felvételizett a marosvásárhelyi színi akadémiára, de elutasítják. Az 1955-ös második próbálkozás után végképp búcsút mond vágyálmainak. A vizsgabizottság indoklásában van valami fátumszerű – testi, fizikai alkalmatlansága okán utasítják el a fiatalembert, mondván, beleroppanna a terhelésbe. A városi közigazgatás, egy állami vállalat, bukaresti, brassói kiszállások után Sigmond csak a hetvenes évektől lesz tagja Lászlóffy Aladár segítségével a Romániai Írók Szövetségének, és részt vesz egy nyugat-európai felolvasókörúton.

Demeter Zsuzsa magánlevelekből, képeslapokból, jegyzetekből reprodukálja a pálya kronológiáját. Feltérképezi, milyen könyvkiadókkal állt kapcsolatban az író a hetvenes években: szerződések, szerkesztői elvárások, visszautasítások, véleményezések mentén nyerhet pontosabb képet az olvasó Sigmond egy-egy könyvének kiadási körülményeiről. A szerző hangsúlyozza, Sigmond számára az írás ebben az időben már létszükséglet, s a folyóiratok szerkesztőivel való aktív kapcsolat, a sűrű folyóirat-publikációk is jelzik az íróvá válás útját. Csak a nyolcvanas években fordul jobbra a sorsa, amikor a Kolozs Megyei Kultúrbizottság művészeti szakfelügyelője, cenzora lesz, egészen a rendszerváltásig, 1990-től pedig a Helikon irodalmi folyóirat felelős titkára. E ponton fonódik össze a sorsa Demeter Zsuzsáéval, néhány évig szerkesztőkollégák, és nyilván a személyes ismeretség is közrejátszik, hogy lélektanilag olyan plasztikus a monográfia Sigmond-képe. Például a kommunizmus fojtogató légkörében élő író lelkiismereti vívódásait illetően, melyekről számos levélrészlet, magánfeljegyzés tanúskodik: „Ami cenzori múltamat illeti, nekem semmi közöm nem volt Rácz Győző és Stoica elvtárs lelkületéhez, cenzori múltjukhoz és viszonyulásukhoz a magyar színházhoz vagy operához, én hivatásnak tekintettem ezt a megbízatást, és mindig azon voltam, hogy segítsem őket, ahol tudom, nem hogy cenzorként akadályoztattam volna munkájukban” – idézi Demeter az író szép vallomását, amely tökéletes illusztrációja tépelődéseinek.

A monográfia egyik meghatározó aspektusa a hatástörténet, de kevésbé az áramlatok, izmusok, inkább a személyesség felől közelítve: a szerkesztők és szerzők Sigmondra gyakorolt hatását, véleményük pályaformáló erejét elemzi. Ennek során kibomlik a szemünk előtt az a fajta kiszolgáltatottság, amelyben Sigmond mindvégig létezett, egész életében mások jóváhagyására, elfogadására várva (ennek volt beszédes előfutára a színművészeti bizottság döntése). A hatások fókuszpontjába Demeter Papp Ferencet, a mentort, Kántor Lajost, a Korunk szerkesztőjét, illetve az Igaz Szó és a Kriterion szerkesztőségét állítja, akik a kezdeti időben játszottak múlhatatlan szerepet Sigmond életében. És fordítva is: a közölt forrásokból megtudhatjuk, miként gondolkozott Sigmond írásról, kritikai fogadtatásról, az abszurd irodalomról, jelezve, melyek voltak azok a mozgatórugók, amelyek írásra késztették.

A hatástörténetről szólva feltétlenül ki kell emelni a kötet azon fejezetét, amely a második Forrás-nemzedék és az abszurd viszonyával foglalkozik, bemutatva,  mennyiben hangsúlyos Sigmond prózájának ez a Bodor Ádáméval, Vári Attiláéval, Páskándi Gézáéval és Kocsis Istvánéval rokonítható vonulata. Az Antal Balázstól idézett megállapítás az abszurdról – „Páskándi és a különböző generációkhoz tartozó, a Forrás-sorozatban indult alkotók prózaírásának ez a nagy, kollektív tapasztalata már előremutat és megelőlegezi a prózafordulat egyes eseményeit” – jól jelzi a Demeter-monográfia egyik súlypontját: a nemzedékét bizonyos szempontból megelőző Sigmond prózájának társtalanságát. Az első novelláskötetek, az Árnyékot eszik a víz, a Valaki csenget és A kútbamászó ember már kiforrott író világképet sugalló alkotások, melyekre, mint az életmű későbbi darabjaival kapcsolatban is, Sigmond szavaival „homlokegyenest ellentmondó” kritikai értékelések születtek.Mindenekelőtt ki kell emelnünk a szerzőnek az abszurd iránti, már az első köteteiben is tetten érhető fogékonyságát, illetve a sigmondi figurák – nevezzük jobb híján – »életútjának«, azaz az egyre hangsúlyosabban körvonalazódó szenvedés- és megváltástörténetnek a térhódítását (ami nem lenne elképzelhető az abszurd jegyei nélkül). Mindezt szigorúan sigmondi kontextusban kell értelmeznünk, még akkor is, ha a második Forrás-nemzedék több tagjára is jellemző szövegtípusról beszélünk” – mutat rá Demeter Zsuzsa az életmű fő csapásirányára.

A szövegvilágokat precízen és elfogultságtól mentesen felfejtő elemzések mentén betekintéseket nyerünk a sigmondi próza (mind a regények, mind a novellák) tematikájába és atmoszférájába, a bűntől való szabadulás, a sajátos metafizika és a különleges humor egyvelegébe, „az emberbe szorult abszurditás” ábrázolásába. Az abszurd, a groteszk, az irónia Sigmondnál mindig az elborzasztó irányába tolódik, miközben „az egyes emberben rejlő irracionalitás bemutatására törekszik” – idézi a szerző Papp Ágnes Klárát. És amint benyomásunk a kiszolgáltatottságáról, úgy dereng fel az olvasónak a sötét, ijesztő, olykor rémültesen groteszk témák közepette az elutasítottság egy lehetséges magyarázata. Tegyük hozzá: Demeter Zsuzsa véletlenül sem fogalmaz meg spekulációkon alapuló következtetéseket, csakis a műveket és forrásokat „beszélteti” és elemzi. Amiként találóan ábrázolja az író szinte könyörtelen és megosztó művészi hitvallását koráról és szerepéről a mai irodalomban: „…Sigmond tehát ritkán kecsegtet kiúttal, az egyén választási szabadságáról ugyancsak szkeptikus képet fest, s rendre cáfolja az emberek közötti kommunikáció lehetőségét biztosító világ képét – ennek ábrázolásához pedig egyre inkább a széttöredezett narrációhoz, az olvasó tudatos sokkolása, a monomániás monológ eszközeihez nyúl, ahol már nincs helye a mellébeszélésnek.”

Egy ponton végre eljött azonban az áttörés, amelyet még a kilencvenes évek szerkesztőségi munkája és kiforrott írásművészete sem hozott meg, ez pedig a 2008-as Varjúszerenád című regény. Demeter a nyolcvanas évek végének novellisztikáját elemezve felfejti a mű előtörténetét is, így jut el az Irodalmi Jelen regénypályázatán első helyezést elnyerő alkotáshoz. A Varjúszerenád sikere magára a szerzőre és addigi életművére is felhívta a kritika figyelmét, jelentősége tehát túlmutat önmagán – hangsúlyozza Demeter Zsuzsa. Szerteágazóan gazdag elemzését kapjuk a regénynek, s miként az egész monográfiában: a szerző elemzése és a kortárs recepció tanulmányai – a Varjúszerenád esetében a mű két kritikusa, Bogdán László és Papp Ágnes Klára írásai – egyszerre járják körül vizsgálatuk tárgyát. Az Irodalmi Jelen pályázata arra is rávilágít – megint csak ki nem mondott, ám az olvasottakból könnyedén leszűrhető tanulság –, mekkora szerepe van a kritikai „hivatalosságtól” független, teljesen nyitott és szabad megmérettetések terepének – adott esetben egy független folyóirat által kiírt pénzdíjas pályázatnak –, amely Sigmond életében bár kései, de még épp időben érkező jóvátétel lehetett.

Demeter Zsuzsa nem tör pálcát a – több korszakon is átívelő – irodalmi közízlés, kánonalakító intézményrendszer fölött, a monográfiának sem ez a célja, épp ellenkezőleg. Kifogástalan objektivitással elemzi egy maga körül sokszor konfliktusokat generáló autoriter szerző hibáktól sem mentes, nehezen induló és folytatódó, számos megrázkódtatástól nehezített pályájának fordulatait. Mint megtudjuk, Sigmond István „saját személyes és írói sorsának metaforájaként értékelte” A molett próféta című novelláját. Ebben az elbeszélő „a világvégét hirdető molett prófétaasszonnyal szemben, aki az árnyék uralmát, a föld kihűlését jósolja, megmenti a világot, azaz fényt hoz a földre egy tükör segítségével”. Demeter Zsuzsa monográfiája olyan prizma, amely ezt a sigmondi fényt láttatja nyalábjaiban és egészében, árnyalataira bontva és végső ragyogásában. 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.