Mi van a paradicsom-főzelékben? – Formabontó múlt

Abafáy-Deák Csillag

Mi van a paradicsom-főzelékben?

Wahorn András művének címe: Mi van a paradicsom-főzelékben?, 1975. A groteszk és szürreális alkotását látva született meg bennem a kérdés: mi van a Zimányi-gyűjteményben? Több mint kétszáz alkotás látható a tárlaton.

A kiállítás címe, Nahát!, telitalálat. Lóránt János Demeter 1999-es alkotása Wahorn művével párba állítható. A rendszerváltás utáni világ, bár új világként jelenik meg, a változás fondorlatossága miatt valami mégsem változik. Wahorn műve az alkotás kétségeire kérdez rá, a művészi lét lehetetlenségére, Lóránt alkotása a kívülálló ember tehetetlenségére, kibicségére mutat rá, nem részese a játéknak. Wahorn figurája metamorfózison megy át, egy állapoton, a képen látható tájkép üressége és napfelkeltéje akár giccs is lehet, a tárgyi világ felborult, rendezetlen, a két motívum önellentmondás. Lóránt szaggatott színfoltjai álomszerűvé teszik az alkotást. Rossz álom csak, mi álmodjuk, de nem mivelünk történik. Apró nüansz a képen, hogy nem tudjuk, a karámon kívül vagyunk, vagy belül. 

feLugossy László A bevásárló szarvas, 1983 alkotása groteszk, ironikus világot idéz meg. Az idő mintha megállna. El Kazovszkij Sivatagi homokozó II., 1985 műve az ürességet, a tétlenséget juttatja eszembe. Befelé fordulunk, önmagunkba. Baranyay András, Kezek I-III., 1980-as évek műve az emberi lét és kommunikáció határait vizsgálja. Segítségre szorulunk, szorongunk. Szirtes János C. G. Jung, 1987, Gaál József Moloch, 1988, Németh Miklós Bohóc, 1988–1989, Földi Péter Tökmagszedő, 1989 alkotásai a Wahorn által érintett világot idézik meg. Eszement világ. Cirkuszi. Lakner László Megjegyzések dr. Sigmund Freud szexterápiájához, 1987 művében is ott a gúny, a prüdéria mint társadalmi jelenség felmutatása.

Az adott világ nézhetetlen, élhetetlen, Ilona Keserü Ilona Képződő tér (Nézhetetlen), 1980 című műve, ha elvontan is, a lét tragikumát jeleníti meg. Csutoros Sándor Önarcképe, 1988 a világgal meghasonlott embert állítja elénk, önmagát. Szikora Tamás Ismeretlen táj, 1981 című műve is a megfoghatatlant, a megismerhetetlent jelképezi. Valami idegen számunkra. Otthon vagyunk otthontalanok (Gyémánt László Ketten, 1987), bár nem vagyunk egyedül.

Felragyognak a színek, a formák, mintha bent is sütne a nap. Nem süt, de mégis úgy érzem, hogy igen. Festményeket, szobrokat, grafikákat, fotó-munkákat látunk. Közel hatvan év kortárs művészetére pillanthatunk. A tárlat ívet rajzol, kiemel. Zimányi László kedvencei, Hantai, Nádler, Vilt és Schaár kitüntetett helyet kapnak. A kurátor, Nagy T. Katalin nem volt könnyű helyzetben, melyik kép kerüljön ide-oda, miképp jön és jöhet létre a képek közötti párbeszéd. Létrejön. Nahát! – csodálkozunk, hogy bár az ismert nevek alkotásait látjuk, így együtt még soha. Ez a ’soha’ különös pillanat, a kortárs képzőművészet erejét, vitalitását mutatja, áthatással. Áthatnak, egymásra is hatnak. Él az irónia, a groteszk világa. Mert világok vannak itt jelen, a rendszerváltás előtti időszakból, miként lehet és lehetett úgy alkotni, hogy minőség jöjjön létre, európai színtű. Tűrten, tiltottan. A szabadság levegőjére vágyva, az alkotás szabadságát képviselve, öntörvényűen, következetesen.

Újítók, különutasok, kívülállók. Rendbontók, hagyományőrzők. Fenegyerekek, undergroundosok. Bada Dada, feLugossy, Szirtes János, Wahorn. Mintha a semmiből jöttek volna. Nem onnan jöttek. Az avantgárd szellemiségét képviselik. Sőt Vajdát és Kondort. A szürrealitást, mert az a korszak önmagában is szürreális volt, elfogadhatatlan. Nem fogadták el. A művészi ellenállás világára is ráláthatunk. Az ízlés változására, miként is válik esztétikai igénnyé az új törekvés, szemlélet. Az irányzatok sokszínűsége jelzi, a művészi utak különbözőek, de összefüggnek egymással. Magyar táj, magyar ecsettel. A plasztikák egyenrangúak a festményekkel.

Erőteljesen van jelen a Zuglói kör (Molnár Sándor, Nádler Isván, Hencze Tamás, Csiky Tibor, Csutorás Sándor). Csernus Tibor, Tót Endre, Frey Krisztián. Hencze Tamás a végsőkig elmegy a látvány lecsupaszításában. Hencze festményeiről száműzte a színeket, a kézzelfogható formákat, és magát a kompozíciót is. Csíkok, foltok töltik ki a képteret, ritmikus ismétlődéssel végtelen sorozat jön létre.

Molnár Sándor Metamorphosis, 1965, Ősz, 1965, csendes harangkondulás és örök körforgás jele, történjen bármi is a világban. A tájkép, a csendélet itt már nem zsánerkép, hanem elmozdulás, csendes zümmögés (Veszelszky Béla Filodendron, 1965, Schaár Erzsébet Kóré, 1965 körül, Fekete Nagy Béla Vízparton, 1966), a művészi önállóság és szabadság hangsúlyozása, a hivatalosság elleni lázadás. Schéner Mihály csorgatást, ragasztást, gyűrést használó faktúrafestészete is megújulás és kísérletezés.

Az egyéni művészi megoldások, kifejezésmódok kerülnek előtérbe. Üres a színpad, bárki lép rá, süket fülek hallgatják (El Kazovszkij Színpad Coppéliákkal, 1978). Klimó Károly Cím nélkül, 1979 anyagkollázsa jelzi, minden rohad, fakul, az eszmék és a ruhák is a körfolyosós házban, varrjuk ingünket, foltozzuk a múltat.

Az önarckép is a művészet mindenhatóságát kérdőjelezi meg (Jovián György Selfposter, 1982, szitanyomat, papír, Csutoros Sándor Önarckép, 1988). Miben is hiszünk, és hinni akarunk bármiben is? – sorakoznak a kérdések az ismert művekben (Gaál József Moloch, 1988, Kovács Péter Helyzet I., 1988, Németh Miklós Bohóc, 1988–1989, Földi Péter Tökmagszedő, 1989) A művészet léte a kérdés, mi van, és ami van, tényleg van-e?

Olyan ez a kiállítás, mint egy Faág, amelyről felfele zuhanhatunk (Wahorn András), és ahol a paradicsom-főzeléket, amit sokan börtönkosztnak is neveznek, nem lapos tányérban kaptuk. Egymásra torlódó stílusok és irányzatok, folytonosságok és hiányok, kísérletek és örökségek érzékeny, eleven, nyugtalan világát láthatjuk. Magunk mögött hagytuk a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes éveket? Magunk mögött hagyhatók ezek az évtizedek? A művek eredetisége ma is hat, értékrangsor nélkül. Az alkotók egy autoriter világban vállalták önmagukat, hitüket, művészetüket, az alkotás szabadsága a lokalizált és a tágabb világ változatos (sokszínű) felfogása. Utat kerestek és utat találtak, már nem az egész világot akarták újjáteremteni, sem megváltoztatni, hanem csak önmagukat, saját művészetüket. Lemondtak a hazugságról.

Lehetetlenség hiányérzet nélkül összefoglalni a kiállított műveket. Nahát, gondoljuk a kiállítást végignézve, szerencsésnek érezzük magunkat, hogy ennyi rejtett kincset láthattunk a Kepes Művészeti Központ kiállítótermeiben, a gyűjtő és a kurátor jóvoltából.

Kölüs Lajos

Formabontó múlt

A tárlat a gyűjtő arcélét is megrajzolja azzal, hogy mikor és kiket gyűjt és gyűjtött. A névsor impozáns, miként a műveké. Nagy T. Katalin kurátor elrendezése átláthatóvá teszi azt, ami első pillanatra átláthatatlan.

Az ötvenes évek művészetét nagy nevek képviselik. Gyarmathy Tihamér Szeretet, 1952 alkotása felülnézetből láttatja a havas tájat, a sziklás öblöt, zárt világ, fák és bokrok ölelik körül. Hantai Simon Cím nélkül, 1956 olajképének motívuma, az örvénylő ágak, színes vonalak kavalkádja talán megihlette Csernus Tibort is. Bálint Endre Angyal, 1959 az Európai Iskola szellemét idézi meg, a szentháromságot. Konkoly Gyula Műtermi csendélet, 1959 is befelé tekint.

A hatvanas években a magyar képzőművészet nagy változásokat mutat, elzártsága ellenére, erőre kap a korszerű figurális festészet (a szürnaturalizmus, a pop-art és a hiperrealizmus). Csernus Tibor Bábel, 1960 körüli alkotása a reménytelenséget hordozza, mutatja, minden összedől, illetve eldőlt. Lakner László Gyár, 1961 vászonja már nem sematikus mű, Hantai hatását mutatja. Reigl Judit Éjszakai hold, 1959–1962, Bálint Endre Spanyol temető, 1962 asszamblázsa tele tragikummal, áthallásosan. Schaár Erzsébet Bogyók, levelek, 1962 körüli galvanoplasztikája, Román György Rigoletto, 1963, Tót Endre Élvezem, 1963, Csáji Attila Első gesztusok, 1963, Schéner Mihály Cím nélkül, 1962 mutatja, hogy nincs behódolás, dráma van, a bogyókban, a levelekben, a gesztusokban is.

Ahogy haladunk előre a hatvanas években, záródnak-nyílnak az ajtók, ablakok. Hasadékon át nézünk a világra (Kokas Ignác Hasadékon át, 1968), lehetünk az utcán (Tót Endre Az utcán, 1965), tereken, ahol forog a világkerék (Papp Oszkár Világkerék II., 1967), mégis zárt a világunk (Schaár Erzsébet Falak és ajtók, 1967, Egymásba nyíló terek, 1968, Fal, 1968, Ajtóban, 1968 körül). Új rendszer épül, nagy mutatvány ez (Molnár Sándor A nagy mutatvány, 1969), hullámzik az életünk, hol fent, hol lent, ahogy a külvilág változik (Kallós Pál Dehors / dedans Kint / bent, 1969, Csiky Tibor Hullámzó vonalak, 1968). Megjelenik a pop-art is, üde foltként (Ludmil Siskov Flop, 1968).

A hetvenes évekre az analitikus, reduktivista, konceptualista (fotókat előtérbe állító), expanzionista, struktúraelvű, technicista, geometrikus absztrakció a jellemző. Léptéket váltanak a művészek, háttérbe szorítottságuk ellenére. Hencze Tamás Dinamikus struktúra, 1970 formai bravúrja a palackból kiszabadult szellemet idézi meg. Erőteljes hangnemben szólalnak meg a művészek, akiket már nem lehet megfélemlíteni, tartósan elnyomni (Fiedler Ferenc Cím nélkül, 1970, Altorjai Sándor Ormányos gyagyabácsi, 1970, Csáji Attila A proletariátus fegyvere az utcakő (Egységben az erő), 1970, Egységben az erő I., III., 1970, Schéner Mihály Lakodalom, Gulyás Gyula Kibontakozás, 1972 körül, utcakő). Megjelenik a groteszk, a gúny, a szatíra. A munkásosztály a paradicsomba megy. Nincs kibontakozás, Gulyás Gyula szándékosan egyenes értelemben használja a tagadást.

Wahorn András Mi van a paradicsom-főzelékben?, 1975,  A háború nem gyerekjáték, 1973 műve olyan gyújtópont, amely bevilágítja a korszakot, ellentmondásaival együtt. Pinczehelyi Sándor Sarló és kalapács, 1973, a Magyar kenyér, 1979 a munkásosztály létét kérdőjelezi meg, máz csupán, erősíti meg Csáji Attila (Máz. Közép-Európa. XX. sz. második fele, 1973). A megoldás csak pillanatnyi (Gulyás Gyula Pillanatnyi megoldás, 1973, akció). És nincs haladás, üresség, kiüresedés van, a társadalmat elszigetelt közösségek alkotják.

A nyolcvanas évekből Ilona Keserü Ilona Képződő tér (Nézhetetlen), 1980 műve a figurális festészet háttérbe szorulását jelzi. Tölg-Molnár Zoltán A kert éjszakája, 1981 a tájat gondolja újra, miként Lóránt János Demeter (Táj, 1983) és Szikora Tamás (Ismeretlen táj, 1981). Sivatagban élünk. El Kazovszkij Sivatagi homokozó II., 1985 műve az üresség jelképe. Lakner László Megjegyzések dr. Sigmund Freud szexterápiájához, 1987, Szirtes János C. G. Jung, 1987 rákérdez a hivatalos hazugságokra. feLugossy László A bevásárló szarvas, 1983, A nő és környéke, 1987 is a hazugságot leplezi le, miként is jelenik meg a nő a nyilvánosságban. El Kazovszkij teremtő mitológiáját és a színpadát jellemző műve (Színpad Coppéliákkal) 1978-ban született, és ez jelzi is minden korszakolás nehézségét. Ugyanez vonatkozik Klimó Károly Cím nélkül, 1979-es művére is. Jovián György képviseli az emberkép expresszív-szenvedélyes kifejezését. Üres térben összesűrűsödő atmoszféra, az emberhiány, egzisztenciális üresség, idegenség is egyben.

A rendszerváltás utáni időkből is találunk képeket. A 90-es évekből: Gaál József Testünk kalodái, 1992, Szikora Tamás Két doboz zöld háttérrel, 1992, Haraszty István A gömb dinamizmusa II., 1994, Lóránt János Demeter Nahát!, 1999. Mintha semmi sem változott volna az arénában, bohócvilág van (Gaál József Bánatos bohóc, 2001). Bada Dada világa, tragikuma kísért (A vándorszínész apja holdvilágnál III., 2002, az Elefántbika halála árvíz idején, 2002). Pauer Gyula Cipők a Dunaparton, 2005 műve szembenézés a múlttal, a jelen változatlanságával a múlthoz képest. Földi Péter A kocsis lánya, 2005–2006,) reményt is hordoz, valami mégis változni fog? Az idő kereke a földön fekszik. A 2010-es évekből két alkotás van jelen: Molnár Péter Cím nélkül, 2010, Bukta Imre Este, 2012. Milyen este? Messze már az Este a székelyeknél zenei világa, nyugalma. Bizarr anyagtársítás, tudatosan és aprólékosan berendezett világ – Ujházi Péter Aréna, 2007 – bár itt 2007-ből való a mű, valójában a nyolcvanas évek szellemét hozza be. 

Megérthető-e a művekből az a korszak, amelyekben születtek? A mindenkori hatalom művészetfelfogása, hatalom és művészet viszonya? Miként is van jelen a posztmodern fordulat, amely a nyolcvanas éveket jellemezte? Sok művész a nem hivatalos világban létezett. Félillegálisan vagy teljesen kiszorulva a képzőművészet köznapi teréből. Nincs itt semmiféle patetikus, nosztalgikus múltidézgetés. A művek többsége ellenszélben született, ellenállást fejtenek ki, ellenállást hordoznak, pátosz nélkül. Eleven ember a csontvázak menetében? Szabálysértés, lázadás a művészet isteni rendje ellen? – tette fel a kérdést Déry Tibor az Ítélet nincs-ben. Igen, eleven művészeket látunk, holtukban is. Szabálysértőket, lázadókat, önleleplezőket, tövisekkel és virágokkal.