Ugrás a tartalomra

Jelige: PP – Pléhtányér

Termetes, harminc körüli fiatalember lépett közelebb a  templomajtóban ülő koldusasszonyhoz. Kigyúrt izmai majd szétfeszítették a Dark Lord-os pólót.  Hátracsapott bézbólsapkát, napszemüveget, farmernadrágot és márkás bokateniszcipőt viselt. Bal kezével úgy lóbálta a mercikulcsot, akár egy legyezőt. Közben csörgött a mobilja. Mérgesen odapiszkált, majd visszanyomta farzsebébe.

 

 A görögkeleti templom előcsarnokába csak úgy tódult a hömpölygő tömeg. Ünnepek előtt meglódul a forgalom. Gyertyát gyújtanak, csöndben imádkoznak, ájtatosan körbecsókolják a kitett ikonokat, majd hamar távoznak. Az idősebbeknek szék is van, hogy ha tovább időznének, ne fáradjanak el a sorban. Van, aki befelé menet, van aki  a templom elhagyásakor, mindenképp tesz valamit a koldusperselybe. Itt-ott tekintetek találkoznak, majd koppan a koldulóedény feneke.

 

Ella, a koldusasszony évek óta ezt a templomot szereti. Az ünnepi nyüzsgésben többen adakoznak. A pópa megengedte, hogy kéregessen: neki is jut belőle, de bőségesen marad is. Az emberek ilyenkor jótevőkké válnak, könnyebben megnyílik a pénztárca, ha már a lelkiismeret is megszólalt a látványtól. Lassan öt éve, hogy Ella férje a földbe itta magát. Eleinte még, két ereszcsatornakészítés között együtt kéregettek, de aztán a májrák hamar végzett a férfival. Az öt gyermekből, kik mostanra a maguk urai lettek, mindenki koldul. Ki itthon, ki külföldön. De ő úgy vette, legalább becsületesek. Még egy sem járta meg a börtönt. A legnagyobbra, Karcsira hárult a feladat, hogy anyját eltartsa. Egy külvárosi garzonban húzták meg magukat, miután a városrendezés miatt a putrit lebontották.

Karcsi tisztelettel meghajolt az ikonosztáz előtt, egy gyors keresztvetést fuserált, majd feltűnés nélkül lekuporodott anyja mellé. Napszemüvegét felcsúsztatta borotvált fejére, szétnézett, mintha csak álmélkodna a misztikus látványon, meghatódva az imától átitatott félhomályban. Végül bal könyökével megbökte az asszony oldalát , és alig hallhatóan azt kérdezte?

  • Mennyi gyűlt?

Az asszony félrehajtotta felső szoknyáját, majd az oldalra varrt nagy zsebből kiborította az összes papírpénzt.

  • Itt van mind, válaszolta rezzenéstenül.

 A fiatalember gyakorlott mozdulattal tüntette el a lóvét nyakba akaszthatós turistatáskájában, majd a pléhtányér tartalmát is beletöltötte, pár aprót otthagyva csalinak. Rá sem nézett az öregasszonyra, már ki is lépett a fényre.

Kora délután volt. A téli naplemente sugarai élesen megütköztek a templomablakban. A fák hosszúra nyúlt árnyékában csókák verekedtek, harcosan elkapkodva egymás elől a földre dobott kiflidarabokat.

Halk pittyegést hallott a hátsó zsebe tájékán. Üzenet jött: az „igazgatóság” a várbéli borozóban beszéli meg a következő napok teendőit. Részvétel kötelező. Izgatottan nyomta ki a telefon gombját, majd a legközelebbi padra lehuppanva számolni kezdte az aznapi összeget. Közel ötszáz lej. Mintegy száz euró, egynapi bér. Nem is rossz. Még félre is tehet belőle. Na, nehogy mind ezeknek adná. Neki úgyis a legszegényebb  városrészek jutottak a leosztásból. Ráadásul alig talált néhány hajléktalant, nyomorékot, árvaházi, frissen szabadult jófiút, akikkel meg tudott egyezni. Legtöbbjüket inkább zsarolta, vagy örvendtek, hogy megvan a napi cigi és vodka adagjuk. A szállás meg, ahol mintegy tízen összezsúfolódtak, kész panzió nekik. Örvendjenek, hogy van valakijük. Anyját meg azért szervezte be, hogy legyen valami biztonságos háttér. Nem is mondta meg neki, mire kell a pénz. A főnököket nem érdekli, milyen érzelmeket táplál valamelyik „beosztottja” iránt. Csak a lóvé, amit összetarhálnak, s amiből majd vissza is osztanak valamicskét. Abból vette azt a két házat is az új negyedben.

A füstös félhomályban már tanakodott a bizottság.

  • Na mi az, haver? Milyen a forgalom?
  • Elég okés, itt van mind, vagy ötszáz, – dobta eléjük lazán.
  • Meg kellene forgatni a vetésforgót, kezdte a bőrlájbis, fülbevalós keresztapa. Cigijét hanyag mozdulattal elnyomva, kérőzve- rágózva szedte sorjába a bankjegyeket. Úgy szólt szájából az ukáz, mint valami ENSZ-határozat kihirdetése: – Vannak még más templomok, üzletek, piacok. A karácsonyi vásáron sokan megfordulnak. Két szatelit üljön oda. Legyen a nyakában egy karton: „Segítsenek, műtétre van szükségem!” Érzéseket kell kiváltani az emberekből. Értitek? Hogy megdöbbenjenek, hogy önként adakozzanak. A városi bunkót a kényelménél, a komfortzónájánál lehet megfogni...
  • Te meg, Karesz, pillantott oda a pénzkupactól, – vigyél a  részeges Mihályéktól egy gyereket, tedd az öregasszony ölébe. Egy kicsit csavard ki a karját, adj neki valamit, hogy elkábuljon. Alva nem sír, s írd oda egy táblára: „Szívbeteg vagyok, segítsenek rajtam!” Rendben?
  • Meglesz, – felelte csendesen a kigyúrt.

Máskor, amikor egyedül van, vagy a koldusai közt, kész maffiafőnököt játszik. Itt, mint egy kezesbárány. Fontos a hierarchia. Jobb, ha nem szól vissza. Egyébként is rég megalkudott már a helyzettel. Már képes arra, hogy gyalázatos legyen felfelé. Lefelé pedig lehet irgalmat gyakorolni. Puszta kegyből. Erőből. Hatalomból. Nem hitte volna soha, hogy ez ilyen jót tesz az önbecsülésnek. Egyebe úgy sem maradt.

Rövid volt a megbeszélés. Karcsi mercijével elviharzott a gyermek után, s közben azon mélázott, neki vajon lesz-e. Pénz van, ház van, autó van, de a csajok félnek tőle. Egy-két randi még összejön, futó kalandok, jó pénzért, aztán, mint a méhecske, szállnak tovább. Virágról virágra. Talán jó lenne egyszer már szint vallani magam előtt is, anyámnak is, gondolta magában. Kell ez nekem egyáltalán? Bármelyik percben bezsuppolnak a kopók. S akkor anyámmal mi lesz?

A kicsit már előkészítették, aludt, mint a bunda. Karcsi óvatosan betette a hátsó ülésre, bekötötte, majd indult a templom felé. Ismerte ezt a családot, sok életre való gyerkőc volt. Állandóan sírtak. Hiába ringatta az anyjuk. Most különös volt ez a nyugalom. Az alig kétéves csöppséget az anyja hiánya sem zavarta. Sem a zenére, sem az autó mozgására, semmi jel. Csak aludt a baba szépen, a hátsó ülésen. Békésen, tehetetlenül. A templom előtti parkolóban Karcsi még szépen bebugyolálta, akár egy utazócsomagot, majd a járókelők között óvatosan a templom felé kanyarodott. Komoly arcot erőltetett magára, közben tekintetével kémlelve, mikor lesz a megfelelő pillanat, amikor odateheti a gyermeket az öregasszony ölébe. Anyja fel sem pillantott, csak igazított egyet a babán, hogy minél szánalmasabbnak tűnjön.

Karcsi lassan felemelkedett, és hátráló lépésekkel kiosont a templomból. Egy imádkozó hölgynek feltűnt a gyermek szokatlan nyugalma. Meg, hogy milyen fehér az arca. Akár a halotté. Többször is odapillantott, tett a koldusperselybe is, körbejárt az ikonok között, majd újra visszafordult, és megkérdezte a vénasszonyt: – Régóta alszik a baba? Milyen baja van?

Ella először nem reagált. Egy ideig hallgatott, majd zavartan ráförmedt: – Kopj le!  Egy öregember igyekezett megnyugtatni a kíváncsi hölgyet: – Nem látja milyen beteg?! Inkább segítsen rajta! S ő maga is beledobott a tányérba néhány aprót.

Karcsi épp egy kemény rockot dörömböltetett a kocsijában, ahogy hazafelé száguldozott. Villogó mobilja jelzett, megint valami üzenet. Lehalkította a zenét, aztán kioldotta az érintőképernyős üzenetet: Baj van. Gyere, mikor tudsz. Anyád.

A város különösen este mutatja ünnepi arcát. A kigyúlt fények, a frissen lehullott hó angyalnak öltöztetik, békés ragyogása lelassítja a pörgést. Csak egy mentőautó szirénája zavarja meg néha az esti csöndet. Fura ezt a csönd a nappali zaj után. Frissít és nyomaszt egyszerre. Mégis jólesik. Mintha a közeli templomból áradna ki. Ahol a gyertyák fénye, a mélyről feltörő imák és vecsernyeének kicsit megemelnék a lelket.

Ilyenkor még az átlag ateista is hívővé válik. Isten előtt  önkéntelenül is önmagát adja. Noha nem akar megfelelni. De itt magától értetődő, hogy adakozzék, könnyen megsajnálja a koldusasszonyt a beteg gyermekkel, csak úgy, rutinból.

Karcsi arra gondolt, valaki kirabolta az anyját. Vagy leütötték. Vagy a pópák kitették az utcára. Arra is gondolt, talán megfázott, rosszul lett. Lélekszakadva hajtott a templomhoz, elképzelni sem tudta mi lesz. Kettesével ugrotta a lépcsőket, csakhogy odaérjen. Anyja fakír nyugalommal, mint valami torz karácsonyi Madonna kuporgott a bejáratnál, a szokásos helyen. Ölében a kisgyermek ugyanúgy aludt, mint akkor, amikor délután odahozták.

Az öregasszony nemsokára megszólalt: – Nem tudom kié, de ez a gyermek nem él. Vidd az orvosokhoz, nézzék meg. Már jártak itt valakik, akiknek feltűnt. Indulj!

A nagy, izmos férfi reszketve, de gyöngéden ölelte magához a hideg testet, és igyekezett kifelé a templomból. Valósággal eliszkolt onnan. A sürgősségre hajtott, ahol átadta az orvosoknak.  Amíg az adatait írta a szanitész, ő tárcsázta a rendőrséget, és ennyit mondott be a kagylóba: – Halló rendőrség?! Úgy néz ki, gyilkosság történt. Kérem, jöjjenek! Majd letette.

A félelemtől remegni kezdett. Bűntudattól földbe gyökerezett lábai megmerevedtek. A begörcsölt testből elillant az erő. Leültették egy székre.

A templomszolga épp a külső ajtót akarta becsukni. Ekkor szokta a koldusasszonyt is elküldeni. Olykor elfogadott tőle is egy kis alamizsnát. Ha összeszámolta volna: eddig ő kapott többet. A bibliai szegény asszony két fillérje nála gyarapodott. Ámbár ő nem koldult...

Egy babarongyot pillantott meg a koldus helyén.

És egy pléhtányért. Tele papírpénzzel.

A templom még sokáig nyitva maradt.

A műtőben a boncorvos szárazan jegyezte meg: – Túlnyugtatózták. Decemberben ez már a második.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.