Ugrás a tartalomra

 

Írások, amelyeket szívesen olvastunk

Egészen kivételes, hogy egy prózaírónak mindenképpen fiatal író debütkötete (2000-es megjelenésekor 27 éves) szinte megszakítás nélkül sorozatos (2000, 2006, 2014, 2017, 2018) újrakiadásokat érjen meg. A legutóbbi kiadás fülszövege szerint Orbán János Dénes – vagy ahogy a legitim irodalmi közbeszéd is ismeri, OJD – összesen tizennyolc könyv szerzője, s bár a Hümériáda, a Párbaj a Grand Hotelben és az Anna egy pesti bárban verseskötetek is zajos fogadtatásban részesültek, csak a Teakönyv, a Faludy György és A költő, a ringyó és a király jelent meg újra. A Vajda Albert csütörtököt mond kivételes népszerűségét, ismertségét, sőt meredeken felívelő szakmai elismertségét az is jelzi, hogy a negyedik, 2014-es kiadás az egyébként is nagyszámú recepcióból nyolc rangos írást is közöl Károlyi Csabától Fried Istvánon át Tarján Tamásig. Az értelmezések kiemelten és megokoltan természetesen a Vajda Albert…-szövegek túlhangsúlyos szereppel bíró, dilemmás borgesi karakterisztikumát, kapcsolódási pontjait vizsgálják, Fried István, az Előretolt Helyőrség nemzedéki teoretikusa pedig invenciózus dolgozatában valamennyi kötetbeli elbeszélés roppant gazdag és ugyancsak szerteágazó allúzióját, intertextusát, az átírások, újraírások természetét kimerítő részletességgel és mélységgel feldolgozza.

De nincs avulóbb a mai divatnál, illetve nincs ódonabb a tegnapi divatnál – Borges ma már csak egy a sokféle hagyományból, bár kétségtelen, hogy kultuszíróként a nyolcvanas évektől vagy három évtizedre erőteljesen megérintette a magyar írókat (is). Sőt egy valamennyire irodalmilag tájékozott olvasónak is illett ismernie, fölismernie a latin-amerikai szerző főbb ’tanait’, melyeket egyébként OJD ismételten megidéz könyvében (mint például: „Az irodalom egy végtelen könyv, melyhez minden író hozzátold valamit. Ennek a könyvnek egyetlen szerzője van, akiben mindenki egyesül. Tulajdonképpen a könyv önmagát írja, és a nevek nem számítanak.”), a divat lecsengésével azonban az újabb, Y meg Z generációk talán éppen OJD Vajda Albert…-jéből fogják úgy-ahogy megismerni a vak Mestert. Azaz minden könyv olvasata, értelmezése minden újabb olvasattal változik, módosul, különösen az olyan rapid sebességgel változó korban, mint amilyen a miénk is.

De nem releváns a mai olvasó számára a könyv szerzőjének erdélyi honossága sem, és a kisebbségi irodalmi hagyomány kilencvenes évekbeli zajos kánontörése sem. A rendszerváltozások után induló magyarországi és határon túli magyar irodalmak fő vonalakban integrálódtak, s ha a mű tematikája, problémafölvetése, hangulata, nyelve stb. nem indokolja, okafogyott művek, szerzők esetében akárcsak megemlíteni is a határon túli illetőséget. A kisebbségi írói szerepet, megszólalási módokat, értékpreferenciákat pedig a rendszerváltozásban rejlő lehetőséget kihasználva az Előretolt Helyőrség (főleg az alapító atyák, Orbán János Dénes és Sántha Attila dinamikus, provokatív programjának köszönhetően) nagy lánggal és még nagyobb füsttel radikálisan megszakította, és új pályára állította.

Két évtizeddel első megjelenése után a mai olvasó számára a szöveg önmagában áll, ami, ha nem is a világ egyetlen íródó könyvének, de a sokszínű és változatos hangon megszólaló magyar irodalomnak mindenképpen a része. A kérdés tehát az, hogy miért érdekes, izgalmas, vonzó a Vajda Albert…-kötet most, miért nem veszített dinamizmusából, szellemi frissességéből.

A 2018-as kiadás a Vajda Albert ismét csütörtököt mond módosított (bővített) címmel jelent meg, s két új írással egészült ki. Egy Jókai A láthatatlan csillag című elbeszélésének és a nemzetközi csillagászat tudományos vizeinek metszéspontját föltáró, szellemes tárcanovellával, ez hódolat Jókainak és a költői invenciónak. És a címadó, memoárszerű elbeszéléssel, melyben a beszélő búcsút vesz Vajda Alberttől, saját családjától, múltjától, s elfogadja/foglalja helyét a virtuális könyvekkel teli világkönyvtárban, és a kibővített valóságos-virtuális közép-európai, európai, sőt világtérben: „Mindenhol otthon vagyok, és nem tudom, hol vagyok legotthonabb.  Ezért lakom egy okostelefonban, melynek ablakából minden otthonomat láthatom és hallhatom” – azzal a reménnyel, hogy „haláláig halasztja a végső, az igazi, a Nagycsütörtök kimondását, mert talán azt csak Egyvalaki mondhatja ki: Ist… nem!”

A kötetzáró elbeszéléssel OJD jelentősen áthangolta könyvét. Az előző kiadások a hangsúlyosan Dsidára alludáló Nagycsütörtök írással fejeződtek be, a reménytelen reményre, a kiszámíthatatlan, bizonytalan jövőre való várakozással, a mostani (a ’kötelező’ egzisztenciális szorongás mellett is) a haza- és hazára találás derűjével. A keret referenciális olvashatósága szerint a kelet-közép-európai diktatúra befejezett múlttá vált, és múlttá vált a diktatúrából való szabadulás útja is, ami nem volt más, mint irodalmi szabadságharc, az irodalomban, költészetben való teljes megmerítkezés. Bolondozás, nyelvöltögetés, paródia, virtuóz szellemes meg gonoszkodó játék, mert „a nevetés egyben túlélést is jelent”-ett (à la Vajda Albert) – az akkortájt a legnagyobb alkotói szabadság lehetőségét kínáló borgesi poétikát használva és kihasználva.

A kötet keretét a Vajda Albert-történet képezi, a nyitóelbeszélésben az egyes szám, első személyű elbeszélő emlékezik élete első tizennyolc évére: bezárva egy diktatórikus országba, egy lakásba, egy szobába, szuverén, félig lebénult apjával. Az apa szabadságeszményét és szabadságélményét a Szabad Európa Rádió hallgatása jelenti, kitüntetetten az ’56-os emigráns humorista Vajda Albert csütörtökönként jelentkező frivol-derűs műsora, amikor „Vajda Albert csütörtököt mond”. A rádiózás közben a fiú fölnő az apához – „megtelt a szoba vidámsággal, és egy idő után már csak röhögni tudtunk a tragikus bábjátékon és két állandó főszereplőjén, a Ceauşescu-házaspáron. Már régóta nem gyűlöltük őket, sőt ha leléptek volna a színpadról, akkor elveszítettük volna kedvenc színészeinket. Olyan volt, mintha egy végtelen folytatásos filmet néznénk naponta… Ők fejlesztették ki a groteszk, az abszurd iránti affinitásunk, a humorunk” –, s a rádiózás virtuális szabadsága mellett rátalál az irodalomban, irodalom által megképezhető szabadság lehetőségére, s nyitányként az apa alakjára mindjárt rá is vetíti Funesét (Borges-hős). A nyitóelbeszélés virtuális Vajda Albertje a záró elbeszélésben már (hozzávetőlegesen) valóságos alakként jelenik meg, különös tükrözéses, labirintusos idő-játékban. Vajda Albert a mai jelenből, halála után beszél a rádióban jelen időben önmagáról (persze, OJD könyvét is ismeri: „akkortájt érettségizett, amikor én meghaltam, egy teljes könyvet írt a tőlem lenyúlt címen, ám ennek a könyvnek mégiscsak én vagyok a titokzatos mágusa, és ez ugyancsak imponál nekem”), a következő szövegrészben viszont OJD emlékezik saját és nemzedéke költői indulására. Majd fölváltva folytatódnak a megszólalások, párhuzamot vagy éppen kontrasztot állítva az életesemények, világértelmezések között, ám ezek a párhuzamok nem a végtelenben találkoznak, hanem a könyv utolsó oldalain futnak össze, gabalyodnak egymásba. A [Dénesek] alfejezetben tökéletesen egymásba íródik Vajda Albert és OJD múltja, majd jelene, az írók Dénes nevű felmenői egyetlen közép-európai kisebbségi-emigráns magyar sorsszimbólummá állnak össze, a könyv zárásaként pedig – hogy a sokat idézett-elemzett borgesi képlet teljes legyen, miszerint nincs szerző, csak mű létezik, nincs Shakespeare, csak Hamlet meg Macbeth van – maga a szerzőség is eliminálódik. „Belelapoz ismét egy könyvbe, melyet ő írt vagy Vajda Albert – egyre megy: Tanuljunk könnyen, gyorsan nevetni! Fölkacag, mert a nevetés egyben túlélést is jelent.”

„A költészet ama szent feleslegesség, játék és sírva nevetés egyben, melynek határozott értelme van” – idézi a könyv utolsó oldalán Sántha Attilát, s egyben értelmezi is a Vajda Albert ismét csütörtököt mond könyvet: játék! A feszesre szerkesztett könyv első nagyfejezete, A nagy P paródia, átköltés, újraírás, stílusjáték, imitáció, pastiche stb., elképesztően pazar nyelven, a második nagyfejezet, a Jegyzetek a fikció margójára a borgesi irodalmi paradigma változatos írói szétírása és újraírása, dekonstruálás és rekonstruálás, az Ismét pedig a két újként bekerült írást tartalmazza, a jókais Az ördögcsillagot, mely leválasztja a melankolikus Nagycsütörtököt a kötetet keretező, záró, fanyar-melankolikus írásról. Az író ördögi ügyességgel és graciőz könnyedséggel játszik, bolondozik, bűvészkedik a nyelvvel, a hagyományokkal (doktori dolgozat születhet roppant tágas szellemi rádiuszáról, közvetlen és közvetett allúzióiról, idézéstechnikájáról) – a minimál prózától a székely klasszikusok ördögös elbeszélésein át Umberto Eco kultikus nagyregényéig. Mintha csak Reményi József és Tarján Tamás(ok) fergeteges karikatúráját tromfolná: Írtok ti így? OJD bármely pretextus nyelvét, stílusát húzza is magára, remekel (vállalva akár a szerkezet, akár a sztori túlbonyolítását, mint A zákhányos csuda vagy A Dargli írásokban).

Tekintsünk el most a roppant heterogén utalás- meg intertextuális hálózat szakszerű, labirintusos vizsgálódásától (lásd Fried István kitűnő tanulmányát a 2014-es kiadásban), s a szerző intencióira hagyatkozva azokat az írásokat említsük meg, amelyeket „szívesebben” olvastunk. Például A nagy P – Csáth-hamissal. Persze, a Csáth-napló is divatját élte a kilencvenes években, OJD hamisa tökéletes utánzásnak tetszik. Zavarba ejtően pontos Csáth szóhasználatának, mondatszerkesztésének, gondolat- meg szövegritmusának, csáthosan csavaros észjárásának újraírása, s csupán a maróan finom humor kacsint ki az ősszöveg-imitációból: „Széles csípője egy cérnavékony és egy szép vastag comb fölött ringatózott. Halovány, kelőtészta-szerű, ragyás arcával, sűrű, fekete bajszával dialecticus ellentétben állt testének szépsége… Kéjérzésem átlagos volt. Karolina némán élvezett… A 30 korona honoráriumból 40 koronát lealkudott.” Remek parodisztikus újraírás a garaczis meg hazaiattilás Napszerű írás is – a minimalista próza műfaji jellemzői taníthatók belőle (redukált nyelv, nem történik semmi, karakter nélküli, semmilyenségében is egészen emberi főhős stb.).

A Jegyzetek a fikció margójára nagyfejezet írásai másként imponálóan profik. Ezekben az írásokban a közvetlen utánzás, átírás stb. magasabb fokon érvényesül: ugyanaz a hangulat árad belőlük, mint a pretextusokban, vagy az eredeti szövegekben, de nemcsak stílusban, modorban, szellemiségükben is megidézi a választott hagyományokat. A név és az álnév szabályos, szellemes Borges-parafrázis, A rózsa és a vers persze az Eco-regény sűrített, tömény, jelszintű átirata.

A fejezet és a kötet legizgalmasabb írása azonban Az ördögszekér kocsisa – Makkai Sándor, a későbbi református püspök 1926-ban megjelent Ördögszekér című regényének roppant invenciózus továbbírása. OJD a Makkai-regény olvasása közben arra figyelt föl, hogy az amúgy nem túlságosan kiemelkedő regény bizonyos pontokon, de csak ezeken, hirtelen megtelik erővel, Báthory Gábor és húga, Anna vérfertőző szerelmének a leírásakor. „Igen, gyanús módon, valahányszor Báthory Anna megjelenik, minden följavul, és szédületesen peregni kezd. Lehet, hogy ez csak a bennem lévő izgága hímnek tűnik úgy, ám mit tehet az izgága hím, midőn egy olyan nő elevenedik meg a sorokban, akivel szívesen elkárhozna… És úgy tűnik, Makkai is ugyanúgy a boszorkány bűvöletében él, mint izgága hím-olvasója.  Nem, nem is tűnik, hanem úgy van… Miért fekteti össze Makkai Báthory Gábort és húgát, Báthory Annát, mikor erre nincsenek történelmi bizonyítékok?” OJD észleli a kötelezően elfojtott tudatalattit, fülön fogja a lapító Freudot, és a legnagyobb írói szabadságban megírja Makkai húga iránt érzett fülledt érzékiségű, elfojtott vérfertőző szerelmének a történetét egy másik regényben, az Ördögszekér logikája, struktúrája szerint. A történet az Ördögszekér Báthoryájé, de a főhős Makkai és (vélt vagy valós) húga, Anna. A mindössze hét oldalba sűrített elbeszélésben a két regényt egymásba írja, de legalább ennyire hangsúlyos a Makkai-regény értelmezése, pontosabban az író és műve közti etikai, esztétikai viszony, másképpen, az írói hitelesség kérdésének a fölvetése. Meggyőző olvasatában nemcsak a regény egyenetlenségében, de a regény előszavának magyarázkodásában (hogy miért egy boszorkány alakja „ejtette rabul”), ha nem is leplezte le magát az író, valami lényegest leplezett el.

A Vajda Albert… kötet 2018-as kiadásában új darab Az ördögcsillag. Látszólag nem, vagy csak lazán kapcsolódik a kötet korábbi írásaihoz, se nem utánzás, se nem parafrázis – pompás tárcanovella. Főhőse a sejtelmes, nagy mesélő, Jókai Mór, aki 1850-ben egy olyan, az Androméda ködfoltjában rejlő csillagról ír A láthatatlan csillag című elbeszélésében, amelyet a csillagászok csak jóval később fedeztek fel. OJD a korabeli csillagászati társaságokat, eredményeiket fölkutatva megpróbál utánajárni, hogyan is történhetett, hogy egy író (a költészet) rátalál olyan tudományos tényre, ami objektíve lehetetlenség. A tárcanovella Epilógusában egy másik írásából is idéz, Jókai ugyanis fölfigyelt arra, hogy egy csillagász 1572-ben rábukkant egy különös szupernóvára – a tudósok csak 1952-ban rögzítettek először eszközeikkel, teszi hozzá Orbán János Dénes. OJD a kötet egy másik írásában is Jókainak hódol, A Phylobates bosszúja című, Jurassic Park-szerű vízióban. Ebben egy, az ember megjelenése előtt kipusztult, egykor virulensen tenyésző világot teremt képzelete, ősnövényekkel, őslényekkel. Az érzékletes vízió Jókai hódolat: lehengerlő Jókai tájékozottsága, elképesztő, mi mindent ismert, tudott napra készen vagy korát megelőzően a világról, történelemről, népekről, geográfiáról, flóráról és faunáról, csillagokról stb., s ezt a hatalmas ismeretanyagot észrevétlenül, mesékben, romantikus történetekben adta tovább. Nem véletlen, hogy OJD éppen ebbe a történetbe szúrja gyilkos fricskáját az őslények emberi hitványságának, a tartás nélküli nyálasságnak, lakájtermészetnek.

Jókai, a nagy mesélő (és persze, Rejtő Jenő is nagy mesélő, meg Faludy György is) kivételesen tájékozott, kutakodó, dinamikus elmeként mesékbe, érdekes történetekbe, izgalmas olvasmányokba szőtte hatalmas tudását. És persze J. L. Borges is nagy mesélő, szintén roppant pazar műveltségét játszi-könnyednek tűnő, derűs életműben írta meg, a legteljesebb szabadságban bánt tetszése szerint valósággal, álommal, vízióval, sőt még azt is megengedte magának, hogy az írónak nemcsak a szerepét, de még a létét is eliminálja. Azt hiszem, ez az eszmény fogalmazódik meg a Vajda Albert ismét csütörtököt mond kötetben is.

 

 

Orbán János Dénes: Vajda Albert ismét csütörtököt mond. Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.