Sem Bakony, sem Párizs

Viola Szandra

Nyárvers, avarvers

Mindig visszavársz,
ahogy az idő  pórázon sétáltatja az éjszakát,
és túl sós ételedben is folytatódik a tenger,
ahogy virágot köp a nyár,
szeleburdi, beteg-nyár,
szénaboglya-nyár,
minden szép, minden csoda,
minden költözőmadár,
elhagyom fészkem-hazám:
de a véletlen a tájra visszajár.
Végigszeretni a tájat szemeinkkel,
azt kell,
oda- vissza,
zegzugát, láthatárát,
végét, hosszát,
a csend visszhangjait hívogatni némán.

Ne repülj el, mert
kakasviadalok piciny szívével szeretlek,
fölborzolt tollal, nevetségesen,
és bezselézem a hajad,
és akkor rád szárad a fény,
mintha mindig  napon volnál,
csillogsz szerelmesen.

Úgy vékonyodik az álmunk,
ahogy nyúlnak az árnyékok,
és szemedben megülnek a  lidérces messze- fények,
a hajnal már félig csend és félig merénylet,
madárlárma és szárnysuhogás,
úgy alszol, mint kinek angyaltoll
van a párnájába tömve,
és szárnymotozás-fehérségben
rakod ki képzeletben az összetört Egészt.

Végh Attila

Menedék

Ehhez nem kell Bakony, sem Párizs.
Önmagam menedéke, bujdosója,
ülök egy mentőautóban, az élet angyala,
villog a költészet rohamkocsija,
amerre megy, megszűnik a KRESZ,
a rendelt út eltörli a rendet,
egy ájultat viszünk önmaga felé,
ülök mellette, és dúdolgatva fogom a kezét,
ennyit tehetek,
szárnyam elsimítja arcvonásait,
dalom az infúzió.
Soha nem vesznek észre, mert minden vagyok:
az égbolt Pest, Várad és Párizs fölött,
a Berlin tetőin álldogáló angyal,
a mentőkocsi, a benne pislákoló élet.
Csak az egészen apró gyerekek látnak,
bennük nem alvadt meg a csodálkozás,
reményeik még nem fürdőszobatükrök,
ők még nem tudják, hogy az intimitás
manapság annyi, hogy kikapcsolod a monitort,
hogy aztán a mobilodon féjszbúkozhass tovább,
persze majd fölnőnek ők is.
Akkor már csak egy balesetben bízhatnak,
s hogy a rájuk omlott rend fölött
jön egy mentőangyal, aki én vagyok,
égetnivaló poéta, bakonyi betyár,
életszentség ateista hírnöke,
Párizs lombjai alatt bujkáló ősz,
vérerekben őrjöngő ének.