– Te még nem tudod, ki vagyok, de én nagyon jól ismerlek! – Mindenáron az ismerősöm akart lenni ez a nő. A fészbukon fellelhető családtagjaimat kérlelte, vegyenek rá a visszaigazolásra. Nem tudták pontosan, ki ő, de mindenki szemrehányásokkal illetett, amiért ellenálltam. Dacos lettem, mint gyerekkoromban, ha mindenkinek köszönni kellett.

– Annyi érdekes dolgot tudnék neked mesélni! – A nővérem is leszidott, kelletlenül megnéztem hát a profilját. Szüleim korabeli, egykor szebb napokat látott hölgy nézett vissza rám a fotóról. Tetovált szemöldök, láthatóan hetente kozmetikázott, vastagon púderezett, jócskán tokás arc, nagy nehezen sűrűvé fésült, festett vörös haj, a szemüvege lencséjén apró strassz kövek sora. (Hogy a csodába lát ezektől?) Soha életemben nem találkoztam vele.

– Ismertem a nagyapádat is! – Nocsak! Átböngésztem a fényképeit. Nagy része a profil képe változata, más-más fokban elfordított orcával. A többi mindenféle pózokban, virággal vagy anélkül, de kizárólag csak őróla. Kezdő lehet, mert alig húsz ismerőse van. Zömmel nők és hasonló korúak. Köztük egy hölgy nagynéném kollégái közül. Ez lesz a kapocs. Megnéztem a névjegyét, nem vagyok ismerőse, semmi adatot nem látok. Nem igazolom vissza. Magam sem tudom megmagyarázni ennek az okát.

– Nem is hinnéd, mennyi közös ismerősünk van! – Sokáig ellenálltam a fészbuknak. Külföldön élő barátaim szerint az email már a múlt. Az itthoniak is cukkoltak: „Neeem vagy rajtaaaa?” Nem, s akkor mi van? De idegesített a dolog, még a végén ódivatú leszek, lemaradok, vagy valami ilyesmi. Végül is nagykorú vagyok, meg tudom szabni a határokat, hogy mit és meddig engedek meg másoknak, ha csatlakozom.

Akkor még nem sejtettem, hogy tudni fogom, aznap éppen mi rotyog a fazékban, tepsiben egyeseknél, a kutyus; cicus milyen cukiságot, rondaságot művelt; a gyerek, unoka milyen óriási előrelépést tett az elsőségei begyűjtésében. Úgy éreztem, mintha egy lakótelepi ház, két-háromszáz lakásának függöny nélküli ablakait bámulnám. Ráadásul a lakók erőszakosan a képembe nyomják az életüket. Legmegrázóbb élményem az volt, amikor Wellingtonból figyelmeztetett a barátnőm, hogy a tőlünk két utcával odébb lakó egykori osztálytársunk aznap depressziósan posztol. Nézzek rá. Mire átértem hozzá, már elvitte a mentő. A szomszédja kérdezte, honnan sejtettem, hogy baj van. Csak legyintettem. Ha megmondom, hogy Új-Zélandról szóltak, olyan sebesen hányná magára a keresztet, mint aki ördögöt lát. Ezen a ponton nagyon komolyan elgondolkoztam, hogy törölöm magam a „fészről”.

– Nem tolakodok, csak tudni szeretném, mi van veled! – A tetejébe még ez a nő is. Nem tudom miért, de végül visszaigazoltam. A hosszú várakozást követően két hétig hálálkodott, hogy én milyen aranyos vagyok, hogy ráismertem. Mint kiderült legutóbb azon a névadón találkoztunk, amelyet ő szervezett nagynénémmel közös munkahelyükön, és én egyike voltam a kilenc frissen elnevezett, alig egy éves csemetének. Döbbenetesnek tartotta, hogy nem emlékszem rá. Pedig ő még a ruhámat is le tudja írni. Anyám kuncogva jegyezte meg, mind ugyanabban a ruciban voltunk, más nem is nagyon létezett akkoriban. Ellenben neki pontos információi voltak az összes ballagásomról, diplomaosztóimról, és munkahelyeimről, holott egyik sem szerepelt a névjegyemben. Mindezt szorgalmasan „összecsipegette” az ismerőseim adatlapjairól. Hurrá! Rám talált az online Miss Marple.

 

– Na te jól elhagytál!!!!!! – Pár felszínes, semmitmondó üzenetváltás után, döbbenten meredtem szombaton éjszaka tizenegykor az okosomra. Akkor még nem tudtam, hogy hétvégén aktív, mert akkor a tévében nincsenek sorozatok. Nem válaszoltam gondolván, mellényúlt s valami délceg öregúrnak szól a bejegyzés. – Hiába bujkálsz látom elolvastad!

– Csókolom, azt hittem nem nekem szólt - válaszoltam, hogy lássa, úriember vagyok.

– Kicsim NEM VAGYOK olyan öreg nem csókolom hanem szia!!!!!!! – láttam rutinosan kiabál a nagybetűkkel és felkiáltójelekkel, amolyan tini-stílusban, és a helyesírással sem sokat bajlódik, de hát legalább hetvenöt éves.

– Szia, Marika néni, hogy van? - írtam bátortalanul.

– NEM MARIKA!!!!!! Mari és vagy!!!!!

­– Mari, és hogy vagy?

– Nézem a tévét. Te mit csinálsz? – megdörzsöltem a szememet, hogy jól látom-e, amit írt, majd előbújt a gonoszkodó énem.

– Marival csetelek.

– Mit csinálsz?!!! és milyen Marival???

– Chat, azaz csetelek, vagyis elektronikus beszélgetést folytatok magával.

– VELED!!!!! Kicsim, tanuld már meg! – ezen a ponton hirtelen elegem lett. Sem a stílus, sem a téma nem volt vonzó. Örömmel töltött el, hogy nem érkezett további felkiáltó jel. Letettem a telefont, visszafeküdtem olvasni. Másfél óra múltán, már félálomban hallottam meg a pityegést, és öntudatlanul megnéztem az üzenetet. – Na te jól leléptél!!! El se köszöntél!!!!

– Vártam a további mondanivalót. – Erősen igyekeztem kerülni, hogy tegezni vagy magázni kelljen.

– Kicsikécskét elszunyiztam. Úndi vagy!!!!!

– Ez mit jelent? – Éjfél után semmi kedvem szófejtörőket játszani, noha sejtettem, hogy ez valami elítélés-féle lesz.

– Törd csak azt az okos fejedet!!!!!! Ki fogod találni!!!!!!!! – Nem kaptam levegőt.

– Jó éjt, Mari! – írtam, mert úgy felhúztak a felkiáltójelei, hogy majd a falhoz vágtam a telefonom. Befordultam aludni. Egy darabig még hallottam a pityegéseket, de azért sem néztem meg.

Hajnali ötkor ébredtem szokás szerint. Automatikusan nyúltam a telefonért, hogy megnézzem az órát, az időjárást és elolvassam a reggeli híreket.

– Miért nem alszol!??? Rongy leszel a munkahelyeden! – nem nyitom meg a messengert, de látom a becsúszón az üzenetét. A francba! Kellett ez nekem? Se időm se kedvem nincs válaszolni. Már kezdtem elfelejteni, mennyire felbosszantott, amikor újra bejelentkezett.

– Tudod, a Kálmán halálán még mindig nem vagyok túl.

– Kálmán? Nem Kázmér volt az utolsó férjed?

– Azt a szemétládát ne is említsd!!!!! – rögtön megbántam, miért nem elégedtem meg a Kálmánnal. – Azt töröltem az életemből végleg!!!!

– De azért életben van még, ugye?

– Igen, hogy rohadna meg!!!!! A kilencedik nője van utánam ÉNUTÁNAM!!!!!

– De hát ott vannak a gyerekei, unokái.

– NE MAGÁZZZZZZ!!!!!!!!!

– Mari, olyan helyes a családod.

– A fiam hét éve nem beszél velem, a lányommal meg ÉN NEM AKAROK szóba állni!!!!

– Sajnálom – mondtam, közben arra gondoltam, abszolút nem csodálkozom. Ha velem ilyen, milyen lehet a gyerekeivel.

– Na és neked hányadik a mostani? – Aha, ezt nem tudta kinyomozni. – Szeretném, ha meglátogatnál.

– Nagyon sok a dolgom.

– Tudom holnap newyorkba utazol. –Elnyomtam a késztetést, hogy szóljak a helyesírási hibáért, annyira elképesztett, honnan veszi ezt. – Láttam találkozód lesz Irinával a Centrál Parkban.

– Ó, igen – kapok az ötleten. Eszembe jut, New York-i barátnőm napokban megosztott emléke a hét évvel korábbi találkozónk fotóival. Nem világosítottam fel a tévedésről, nem akartam felkiáltójeleket és dühös szmájlikat kapni. Inkább a cuppogós csókosakat választottam és elköszöntem. – Majd ha visszajöttem jelentkezem.

– Szia DRÁGA!!! Öltözz melegen!!! – Nyár volt és ezerrel hörgött a légkondi.

 

Másnap egy plázában várakoztam az egyik kollégámra, amikor legnagyobb döbbenetemre megláttam Marit a forgóajtóban. Eltűntem az információs tábla mögött (hisz elvileg Nem Yorkban vagyok), és elképedve bámultam a jelenséget. Talpig fehérben feszített. Vászonnadrágja lábszára közepéig ért, spagetti pántos fényes topja felett áttetsző, függöny-szerű, galléros hacuka (mondaná jóanyám) úszott körülötte, mint egy legyező. Amikor elhaladt mellettem láttam minden ujján gyűrű, nyakában vagy hét-nyolc különféle lánc, mindkét bokáján, csuklóján karkötők, fityegők és irdatlan parfüm szag úszott utána. Körmei égővörösre lakkozva, és billegő talpú gyógy-szandálján is strasszok egész sora csillogott, de nem tudták leplezni, mennyire nehezére esik minden lépés.

A kollégával beültünk egy kis kávézóba, s jeges kávé mellett beszélgettünk. A szokásos nagy zajban először nem tűnt fel a buja kacagás, de egyre többen néztek megrökönyödve egy távolabbi asztal felé. Mari széles mozdulatokkal legyezte hahotázás közben maga körül a levegőt. Két, korabeli hölggyel sütizett, akik pironkodva szégyellték a rájuk irányuló figyelmet. Mari mindezt észre sem vette, sőt jó hangosan kijelentette, hogy milyen borzasztó, őt minden férfi le akarja teperni. Elszörnyedve távoztunk.

 

– Jól nem írtál mióta visszajöttél!!! – Hetek óta nem jelentkezett, már szinte hiányzott.

– Szia, hogy vagy?

– Komolyan érdekel???

– Természetesen – válaszoltam komoran.

– Rosszul fáj a derekam moccanni se tudok.

– Voltál orvosnál?

– Minek? Azt mongya örüljek élek.

– Valami gyógyszert csak írna.

– Ez!? Semmit juj nálatok is dörög?

– Igen, becsukom az ablakokat.

– Én már a kést is kidobtam!!!!!

– Mit csináltál?

– Mindig kidobom, akkor nem dörög, nem villámlik.

– Most csak viccelsz, ugye? – Nem tudtam ugrat vagy komolyan beszél. – S ha eltalálsz valakit?

– Arra vigyázok!!!

– … hogy jól eltaláld, nehogy becsengessen késsel a hátában.

– Mi bajod elhagytak!?

– Térjünk vissza a derekadhoz. Kezeltetni kellene.

– Igen régen jártam masszőrhöz, de már nem tudok mozdulni sem. Tegnapelőtt a fiam megnyomogatta kicsit.

– Azt mondtad nem beszél veled.

– A lányom nem beszél, olvasd vissza!!!

– Pontosan emlékszem.

– Olyan úndi vaagy!!! Ezt érdemlem tőled fél lábbal a sírban vagyok!!! – Látom, kilép a messengerből. Megsértődött. Kint tombol a vihar. Megkönnyebbülök.

 

Ritkán utazom metróval. Most is a tömegben unottan kapaszkodom a mozgólépcsőn, lefelé tartunk, s ismerős, buja kacagás üti meg a fülemet. A másik mozgólépcsőn, alattunk meglátom Marit, amint egy fiatalemberrel évődik. Leérek, lehajtott fejjel megyek a peron felé. Szerencsére ők a másik irányba tartanak. Figyelem, az idegen srác jót mulat Marin, és kelletlenül bár, de vele tart. Beszállok a metróba, elindulunk, és nézem őket. Mari egy kacér mozdulattal meglegyinti a fiút, majd megszédül. Ellöki a fiatalember kezét, hogy mutassa, ő erős. Mielőtt eltűnnénk az alagútban, még látom, ahogy lábai összeakadnak, és a repkedő hacukában, egyensúlyát vesztve bezuhan a sínek közé.