„Hagyjuk meg a költészetet az érzelmi szférában, mert ott a helye.” – Orbán János Dénest kérdeztük legújabb verseiről, emblematikus, korábbi műveiről, gyerekkori olvasmányairól, a transzközépről, a legendás kilencvenes évekről, az Előretolt Helyőrségről, a székely irodalomról.

 

– Amikor elkezdtem ezt az interjút összeállítani, elsőként a régebbi versesköteteidet vettem elő: lapozgattam, újraízlelgettem a Hümériáda, A találkozás elkerülhetetlen, a Hivatalnok-líra című könyveket, a válogatott és új verseket tartalmazó Anna egy pesti bárbant, és arra gondoltam, mivel költőként is szerepelsz A hónap alkotójában, elsősorban a verseidről kérdezlek. Ezeket a költeményeket újraolvasva nemcsak az alkotó munkásságod egy meghatározó korszaka bontakozik ki, hanem a magyar és a világirodalom igen fontos korpuszai, Rejtő Jenőtől József Attilán át Arany Jánosig, Madách Imréig, Borgesig, Villonig, Faludy Györgyig, Apollinaire költészetéig, de Tandori, Szőcs Géza és Zudor János, Kovács András Ferenc vagy Parti Nagy Lajos is föltűnik. Következetes vagy, nemcsak a versekben, prózai műveidben is hemzsegnek az intertextusok, jó példa erre a Vajda Albert csütörtököt mond, a Búbocska és A Swedenborg kávéház. Milyen jelentőségük van ezeknek a szöveghálóknak, konkrétan a felsorolt szerzőknek, és mennyire volt tudatos gesztus a pályainduló verseidben ez az építkezés?

– Borges szokta mondogatni, hogy mindannyian ugyanazt a Nagy Könyvet írjuk. Az intertextuális játékokkal beleszövöm magam a magyar és a világirodalom szövetébe, megpróbálok szerves része lenni a Nagy Könyvnek. Az utalásokat tartalmazó mű jelentése a megidézett alkotások jelentésével és jelentőségével gazdagodik, úgyhogy szívesen nyúlok ehhez a módszerhez.

Igen, mindig is tudatosan játszottam. Nem tartozom az ihletett poéták sorába, nem súgnak nekem az istenek. Tudom, hogy mit, miért és hogyan írok, igyekeztem megtanulni a mesterséget.

A felsorolt alkotóknak több-kevesebb szerepük volt a fejlődésemben. Például Arany Jánosnak nem annyira: nagy költőnek tartom, de soha nem állt közel hozzám. Nem érzem elég érzelmesnek. József Attila sem, őt ugyan gyakran szövöm bele a műveimbe, de leginkább parodizálni-travesztizálni szoktam. Faludy György és Szőcs Géza költészete áll hozzám a legközelebb a közelmúlt és a jelen magyar irodalmából. Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc költészetét a játékosságukért, bűvészkedésükért szeretem. Borgest pedig minden idők legnagyobb írójának tartom.

 

– Lehet, hogy túlfilozofálom a dolgot, és csak véletlen egybeesés, de a Hivatalnok-lírában olvasható „Don Quijote második szerenádja” és a most megjelent „Don Dihore pajzán szerenádja” között erős párhuzamot fedezek fel, ami folytonosságra is utal, avagy arra, hogy nem szakítasz azokkal a hagyományokkal, amelyeket a kilencvenes évek közepén, a kétezres évek elején megteremtettél: ezeket továbbgondolod az új versekben is. Jól látom?

– Az első Don Quijote-szerenádot Szilágyi Domokos írta, úgyhogy a hagyományt nem én teremtettem. De tökéletesen passzolt az én versvilágomba, és engem már nem fogott vissza a cenzúra, mint az ősszerenád szerzőjét. 1998-ban, mikor a „Don Quijote második szerenádja” megjelent a 2000 nevű folyóiratban, és a címlapra kiemelték a „velődet is kiszopnám” sort, meglehetősen botrányosnak számított, mi több: elbocsátottak miatta a jó kis hivatalnoki állásomból. Ezért is lett a következő verseskönyv címe a Hivatalnok-líra. De írtam székely szerenádot is, a „Don Dihore pajzán szerenádja” már a harmadik ilyen lírai darab. Keresek egy új hangot, de a régit sem akarom elhagyni. Nem akarok megvénülni a lírában: Faludy Györgyben azt tiszteltem, hogy még kilencvenévesen is vidám marhaságokat írt.

Orbán János Dénes a Hivatalnok-líra  című kötetéből olvas föl Farkas Wellmann Endre társaságában

– A Hivatalnok-lírát tartják a költészeted csúcsának a kritikusok, és te is azt nyilatkoztad több korábbi interjúban, hogy amíg nem tudod überelni azt a szintet, nem adsz ki új verseskötetet. Ha A költő, a ringyó és a király című kötetedet – ami a Janus Pannonius-átköltéseket tartalmazza – más műfajként kezeljük, akkor ez az állítás igaz, tényleg rég jelentkeztél új verseket tartalmazó kötettel. A három nálunk publikált versből viszont úgy érzem, a Hivatalnok-lírát überelendő versanyag készül…

– Én még nem érzem úgy. Kísérletezem, írtam néhány verset az elmúlt hónapokban, de nem publikálás céljából. Úgy szeretnék valami újat, szokatlant hozni, hogy közben azért a régi stílusjegyek is megmaradjanak. Próbálkozom a lecsupaszított stílussal is, hiszen amúgy én egy manierista költő vagyok. „Megkívántam” a szabadverset, bár a verszene híve vagyok, úgyhogy azzal is kísérletezem. De überelni fogom a Hivatalnok-lírát, ebben bizonyos vagyok. Ezt onnan is tudom, hogy írtam azért utána is vagy tíz olyan verset-költeményt, ami talán jobb a Hivatalnok-líra darabjainál.

 

– Ugorjunk kicsit az időben! A Vajda Albert csütörtököt mond című prózakötetedet lapozva sok mindent megtud rólad az olvasó, például hogy könyvek között nőttél fel, és ebben a környezetben nagyon meghatározó volt a szüleid, főként édesapád viszonya az irodalomhoz, a könyvekhez, a kultúrához. Valóban tudtál négyévesen olvasni? Biztos emlékszel arra is, mi volt az első vers vagy prózaélmény, ami beleégett a tudatodba, amitől nem tudtál szabadulni. Borges mikor került hozzád közel; hát Rejtő Jenő és Jókai?

– Bármelyik négyéves gyerek megtanul olvasni, ha foglalkoznak vele, nem nagy ügy. Nagyon különleges családi helyzetben voltam: apám negyvenkilenc, anyám negyvennyolc, a nagyobbik nővérem huszonnégy, a kisebbik nővérem pedig tizenhat éves volt, amikor én megszülettem, és mind ott laktunk egy csutorékban, az idősebbik nővérem nálam három évvel idősebb lányával és a sógorommal. Vakarékként dédelgetett kedvence voltam a családnak: igazából három anyukám volt, és mindenki át akarta adni nekem a tudását. Legelső emlékeim egyike, hogy még nem egészen négyévesen állok az asztal mellett, és elszámolok ezerig, mert apám így parancsolta… Ötéves koromig ez szinte naponta megtörtént. A legtöbbet a kisebbik nővérem, Emese foglalkozott velem, aki akkor már egyetemista volt, olvasni is ő tanított meg. Első igazi, maradandó olvasmányélményem, ami meg is határozta az életemet, Jókai Mór Szegény gazdagok című regénye volt. Nem sokkal több lehettem, mint hétéves, mikor elhatároztam, hogy kipróbálok egy felnőtt-könyvet is. Valamiért szimpatikus és furcsa volt a Szegény gazdagok cím, hát hogyan is lehet szegény valaki, aki gazdag, úgyhogy azt akasztottam le a polcról. És nagyon tetszett. Nem tudom, mennyit értettem meg belőle, de akkor úgy éreztem, hogy mindent értek, és rettentő büszke is voltam, hogy felnőtt-könyvet olvasok. Fatia Negra figurája különösen megragadott.

Úgyhogy így keveredtem Jókai bűvkörébe. Rejtőt kamaszként kezdtem el olvasni, úgy tizenöt éves koromban, és imádtam a könnyedségét, az izgalmasságát, a humorát. Rejtő írói nagysága abban áll, hogy egyetlen sora sem izzadságszagú, olyan természetességgel löki ki magából zseniális prózáját akár… akárcsak Jókai. Borges kötelező egyetemi olvasmány volt, a híres Cs. Gyímesi Éva professzor asszony – aki irodalomelméletre oktatott – „rendelte” el az elolvasását, és hát szerelem volt elsőre.

 

– A Hümériádában Rejtő híres regényének, Az előretolt helyőrségnek hősére, Troppauer Hümérre ismerünk, A találkozás elkerülhetetlen című versesköteted néhány darabja pedig A tizennégy karátos autó és a Vanek úr Párizsban című művekre utal. Mi a története a Hümér-verseknek, és hogyan kötődik mindez az Előretolt Helyőrség című folyóirat, később szépirodalmi páholy és könyvsorozat névválasztásához, na meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémiához, amelyet te alapítottál?

– Sántha Attila fedezett föl, aki nagy Rejtő-rajongó és -szakértő volt. Akkor, a ’90-es évek első felében már nemcsak az akadémiai ridegség volt zavaró – például az, hogy Rejtő műveit ponyvának fitymálták, vagy hogy szinte megtiltották, hogy a „sekélyes és kommersz” Szerb Antal-féle irodalomtörténeteket olvassuk –, hanem az irodalomtudományt egyre inkább eluraló újidiotizmus is, mely hamarosan oda vezetett, hogy a tanulmányokban már csak a kötőszavak voltak magyarul. Rejtő és regényhősei – köztük Troppauer Hümér, a költészetért az öklével harcoló poéta – alkalmasak voltak arra, hogy az akadémizmus és a neoidiotizmus elleni lázadásunk szimbólumai legyenek. Mintegy kiáltványként írtam meg a Troppauer Hümér-verseket Rejtő dilettánsokat parodizáló címei alapján. Azt akartam elmondani, hogy vissza kellene térni a költészet legfontosabb témáihoz és toposzaihoz, elsősorban a szerelemhez, és nem szabad intellektuális gőgből kidobnunk a költészetből olyan szavakat-fogalmakat, mint a csók vagy a rózsa. Hogy nem szabad a verset – az érzelem szent műfaját – túlintellektualizált, elvont, befogadhatatlan agyszüleménnyé torzítanunk.

– Hogyan emlékszel vissza a kolozsvári Echinox című háromnyelvű kulturális-irodalmi diáklap Nagy Transzközép Számára, amely 1993-ban jelent meg a legendás kiáltvánnyal és a csoportosulás alapító tagjainak írásaival? Hát a Sántha Attilával „elkövetett” botrányos, közös irodalmi performanszra a bábszínházban?

– Igazi hőskor volt, az irodalomnak éltünk akkor, „érette, általa”. A Nagy Transzközép Szám fordulópontot jelentett az erdélyi magyar irodalomban, mondhatni, innen datálhatjuk a rendszerváltást. Az ifjú nemzedék berúgta az ajtót. Az ominózus bábszínházi performansznál galádabbat sem előtte, sem utána poéta el nem követett: egy obszcén versfelolvasás végén Sánthával könnygázzal fújtuk be a mintegy 120 fős közönséget. Tudtuk, hogy ennek nagy híre fog menni, és nem is tévedtünk. Azok, akik ott voltak, ugyan egy életre megutáltak minket, de aki csak hallott róla, annak bazi vagányságnak tűnt. Néhány hónappal ezelőtt találkoztam valakivel, aki ott volt az eseményen; a tusványosi felolvasásom után odajött, és mondta, hogy akkor nagyon dühös volt, de aztán a düh elmúlt, és egy idő után – mikor már a Helyőrség befutott – büszke volt, hogy részese lehetett a kezdeti, mitikus történéseknek.

 

– Majdnem mérnök lett belőled: reálpályára készültél, mégis a kolozsvári bölcsészkarra vezetett az utad, ahol Sántha Attilával, Bréda Ferenccel és Fekete Vincével közösen megbolygattátok az irodalom állóvizét: a Transzközép, az Előretolt Helyőrség folyóirat, a Serény Múmia, az Echinox, a Bretter Kör fontos fórumai voltak az akkori irodalmi életnek. Sántha Attila úgy emlékszik vissza erre a periódusra, hogy teljes fegyverzetben érkeztél az irodalomba, és nem is voltak zsengéid. Te mivel egészítenéd ezt ki, mit kell tudnunk a nagyon fiatal Orbán János Dénesről, érdekelte-e őt a költészet a középiskolában vagy még korábban?

– Elit matek–fizika osztályba jártam, és nagyon szerettem a reáltudományokat. Imádtam az irodalmat, de nem tartottam érdemleges pályának, ez valószínűleg apám miatt volt így, aki szerint egyetlen rendes szakma létezett: a mérnöki. De aztán apám meghalt, és végül anyám győzött meg, hogy menjek bölcsészkarra, mert az ember a szívére és ne az eszére hallgasson. Ezt sosem bocsátom meg neki. 

Tizennégy éves voltam, mikor anyám a kezembe nyomta az Ady-összest. Addig is kedveltem a verseket, de ekkor kaptam rá az ízére, és váltam a műfaj rabjává. Versek tízezreit olvastam el középiskolás koromban. Ám nem állt szándékomban költőnek lenni. Volt négy-öt próbálkozásom, de csupán ujjgyakorlatok. Aztán az egyetemen a kollégáim szórakoztatására a kocsmaasztal mellett faragtam tréfás-pajzán versikéket, mire biztatni kezdtek, hogy jól megy a verselés, írnom kéne. Hát írtam, és valóban, alig volt olyan, amit aztán ki kellett hagyni a debütkötetből, a Hümériádából, azok is inkább mérnöki okokból maradtak ki: nem illetek egyik ciklusba sem. Ezt nem valamiféle istenadta tehetségnek tudom be, egyszerűen az az oka, hogy olyan töméntelen mennyiségű verset olvastam el addig, amitől belém ivódott számtalan ritmus és számos költői fogás is.

 

– Egyik legkorábbi versed az Egy ballada redukciója című négysoros. Nem az egyetlen olyan műved, amely klasszikus, ismert költeményeket hoz be a szövegkörnyezetbe, de ennek a történetére nagyon kíváncsi vagyok. Idézem is az olvasók kedvéért a verset:

„A mosógép a lepedőt / lágyan zúgva csak mossa, mossa. / Ágnes nem meri kikapcsolni. / Áll mellette, nézi zokogva.”

– Na látod, ez volt az első vers, amit a kollégák biztatását követően, a pajzán-obszcén rögtönzések után megírtam. De hogy mi volt a története, már homályos. Valami olyasmi, hogy szerelmes voltam egy Ágnes nevű lányba, aztán ha az ember egy Ágnesbe szerelmes, akkor be-bekattan neki az „Ágnes asszony”, és akkor arra gondoltam, modernizálom és tömörítem a balladát. El is fért négy sorban a lényeg. Persze azért – lám, egy jó példa az intertextualitás erejére –, mert az olvasónak óhatatlanul beugrik Arany balladája, és az alapján értelmezi a versikét.

 

– Judit című versed és József Attila kapcsolata is roppant izgalmas. József Attila egyébként nemcsak ebben a versben, több más művedben is „befigyel”… Fejtsd ki, kérlek, miért!

– József Attila költői nagyságát elismerem, valamiért azonban mindig irritált, soha nem tudtam igazán megszeretni. Gyakran érzem okoskodónak, erőltetettnek, érzem a verejtéket, a görcsöt az alkotás mögött. Mikor azt hallom, hogy az „Óda” a magyar irodalom legszebb szerelmes verse, kiráz a hideg. Szerintem nincs mögötte igazi érzelem. Nagyon idegesített az a ballibsi kultusz, ami a ’90-es évek második felében eluralkodott, szinte minden magyar költő azt lihegte, hogy József Attilánál nincs nagyobb, nincs meghatározóbb költő a magyar univerzumban. Hát szerintem nem, vizet nem vihet sem Kosztolányinak, sem Adynak, sem Vörösmartynak, sem Petőfinek.

Viszont az tény, hogy számos sora, költői képe – lírai közhelye – ott motoszkál a fejünkben. Így aztán kiváló alany az intertextuális játszadozásra és travesztiára.

 

– A kert, a rózsa, a virág, az ég, a szárny, a női test, a szerelem, a szerelmeskedés – ezek lehetnének a vezérmotívumai az első kötetednek. Mennyire építkeztél tudatosan, programszerűen elsőkötetes költőként?

– Mint már említettem, tudatosan írok, nem ösztönből, nem ihletből. Ez a kezdetektől fogva így van. Az egész Hümériáda egy verses kiáltvány, egy demonstráció, elmélet van mögötte, melynek lényege az, hogy hagyjuk meg a költészetet az érzelmi szférában, mert ott a helye.

Birtalan Andrea és Dezső Kata pályakezdő ösztöndíjasok írásgyakorlat közben az Előretolt Helyőrség Íróakadémia első táborában
Fotó: Boldog Zoltán

– Mint az Előretolt Helyőrség Íróakadémia alapítója, több fiatal költő mentora, mit gondolsz, a fiatal költő sikerének mi a kulcsa? Azon túl, hogy érdekes és jó verseket ír, mi az a plusz, amit nem árt szem előtt tartania?

– Legyen izgalmas, legyen más, mint a többi, legyen bátor. Az extravaganciától se riadjon vissza. Az Íróakadémián ezt a mentalitást próbáljuk átadni nekik. Ne akarjon megfelelni senki elvárásának, ne aggódjon azért, hogy mi lesz holnap, hogy mi lesz egy-egy művének a következménye, mondja el azt, amit akar, még akkor is, ha a fél ország fölháborodik rajta, és tiltólistára helyezik a szerkesztőségek felében. A kortárs fiatal irodalom siralmas, néhány üdítő kivételt leszámítva a huszonévesek szánalmasak. Ugyanazt írják, érdektelen zagyvaságokat, ami most sem érdekel senkit, és soha nem is fog. Az Íróakadémia azért jött létre, hogy olyan utánpótlást neveljen, akik elsősorban az olvasónak írnak, és csak másodsorban a szakmának.

 

– A Hajnali rózsák a Szahara fölött című verset parafrazálván a költészet szerepe szavakkal megtölteni a végtelenség vázáját, kertté varázsolni a csöndet, a szavak pedig legyenek hajnali rózsák – ennyi elég a jó vershez ma is?

– Igen, ennyi elég, mindig is elég volt, és a fiatal költőknek ezt kellene megérteniük.

 

– A kötetkompozíció számodra legalább olyan fontos, mint a vers maga, ezt gyakran szoktad hangoztatni.

– Ezt kedves tanárom, Fried István fogalmazta meg nekem igen szépen: Egy jól megszerkesztett könyv több a benne lévő versek matematikai összegénél.

 

– Több gyűjteményes köteted jelent meg, szám szerint négy. Még szokatlanul fiatal voltál, mikor az első kettőt kiadták. A gyűjteményes könyv átértelmezi a régebbi műveket? Új műként működhet?

– Sokan és sokszor megróttak, mondván, nagyképűség ilyen fiatalon gyűjteményes köteteket publikálni, meg olyat is mondtak, hogy újra meg újra ugyanazt próbálom lenyomni az olvasók torkán. Ám az a helyzet, hogy ezek a könyvek mindig elfogytak, ami azt jelenti, hogy volt rájuk olvasói-piaci kereslet, akkor meg miért ne? Leszarom az ilyen korlátolt bölcsészallűröket. Annak idején azért is többen megróttak, hogy a könyveim borítói túl színesek, hivalkodók, és ez illetlen, legyen szerény és minimalista, mert ha nem, nem vesznek komolyan. Ez is egy éktelen baromság. Mi a francért kéne szerénynek lennie egy költőnek? A költészet a szerénytelenség műfaja. Képzeljünk el egy szerény Petőfit vagy egy szerény Adyt! Ugyan…

 Nyilván egy gyűjteményes kötet tágabb kontextusba helyezi a műveket, és így újra is értelmezi. De ami a legfontosabb: az olvasók szeretik a gyűjteményes köteteket.

 

– A Szappan-repp íródhatott volna akár most is: „Habár a lét csak egy fakó zokni, / neonként is tud ám ragyogni / a süket füleket döngető vátesz: / profilt vált / és médiasztár lesz. / Végül is nem olyan nagy pofon: kolofon helyett / a mikrofon.” Mit gondolsz most ezekről a sorokról? El tudnád képzelni slam poetry-versenyen előadva?

– El bizony, főképp, hogy elő is adtam. Igaz, nem verseny volt, de slam-est. És jól belepasszolt. Egy tőről fakadnak ezek a műfajok.

 

– Gyakran használod a szárny, a szabadság, az idő, a virág (rózsa) és a kék motívumokat. Nekem egyik személyes kedvencem A szárnyas idő árbocomra szállt című versed. Elképzelhető, hogy az új költeményekben is továbbviszed ezeket a fogalmakat?

– Továbbviszem. Nem félek az elközhelyesült szavaktól, és a giccs csapdájától sem. Lesz csók, ölelés, virág, szerelem, szárnyalás, minden. És mégsem lesz giccses.

 

– A kékről külön is érdemes beszélnünk, hiszen nemcsak a versekben találjuk meg; a regényedet, A Swedenborg kávéházat is beszínezi (Jaussnak, a narrátornak a lelke kék). A kék a tisztaság, a tengerek, az óceánok, az ég jelképe, ugyanakkor a mélység, a sejtelem szimbóluma is. Kettős jelkép, magában hordozza a magányt, a telet, a ridegséget is. Ez a kettősség határozza meg az embert. Ilyen értelemben az egész emberi lét belesűríthető egyetlen jelképbe? Mi van még a te kéked mögött?

– A kék a félelem és a halál egyik színe is. Valóban nagyon félelmetes. A víz gyönyörű, mélykék, de vajon mi van a víz alatt, a mélységekben? Miért van az, hogy ha tíz méter mély a víz, merünk úszni benne, de ha száz, akkor már rettegünk, ha pedig ezer, bele sem merünk ugrani? Ugyanígy, mi van a kék égbolt mögött? Valami, amitől félünk, az ismeretlen, a veszély. Valami, amire mégis kíváncsiak vagyunk. Kék lelke a veszélyes, de izgalmas embereknek van, akiktől félünk, mégis vonzódunk hozzájuk.

 

– Umberto Eco szerint a humor az ördögtől való. Hogy látod, igaza van?

– Mindenképp igazat kell adnom neki, hiszen roppantul kedvelem az ördögöket, a humor isteneit. A legizgalmasabb, legmulatságosabb fantázialények, melyeket az emberi képzelet kitalált.

 

– És a vers?

– Az érzelem Istentől, a játékosság és a formabűvészet az ördögtől származik, ha már játszadozunk az ilyen gondolatokkal.

 

– Az ördög a prózai és drámai munkáidban (Búbocska, A magyar Faust, A Swedenborg kávéház, Véres képeslap Erdélyből) visszatérő szereplő. A Swedenborgban a gonosz metafizikáját és a rút esztétikáját bontod ki több más mellett. Humorosabb írásaidban is gyakran megjelenik, az ördögregényben meg egy életrevaló, szerethető szereplő az ördögfióka, Búbocska. Miért foglalkoztatnak ennyire az ördögök?

– Az én ördögeim nem a Sátánhoz hasonlatosak, nem gonoszak, hanem gonoszkák, afféle góbék, mulatságos karakterek. Az ördögfigurákkal pompásan lehet játszadozni, a fekete humor tárháza végtelen. Szóval játék ez, semmiképp sem a gonosz metafizikájának megkísértése. Még A Swedenborg kávéház sem, az is egy játék, csak félelmetesnek és sátáninak tűnik, de aki megérti, rájön, hogy nem az.

 

– Mit gondolsz, van-e székely irodalom, és ha igen, hogyan határoznád meg? A Véres képeslap Erdélyből székely mű-e?

– Militáns székely vagyok, hogyan is állíthatnám az ellenkezőjét? Van székely irodalom, és legnagyobb íróját Tamási Áronnak hívják. Ő egy istencsászár. Székely irodalom az, ami székely témákat dolgoz föl, és székely tájnyelvi szavakat használ. Sántha Attilának már életében szobrot kéne emelni minden székely város főterén, amiért az újszékely irodalmi mozgalmat elindította, és elkészítette a Székely szótárt, majd a Bühnagy székely szótárt, s fölhívta a figyelmet arra, mennyire gazdag és izgalmas a székely tájnyelv, és milyen nyelvészeti jelentősége van, hiszen olyan magyar szavak eredetét is megfejti, amelyekre eddig még nem tudtak rájönni a nyelvészek. Például a manó szóét is, amit jobb híján eddig az iráni mamusból származónak véltek. Sántha rámutatott, hogy a régi mony szavunkból ered, ami tojást és herét is jelent. Gondoljunk csak Kapanyányimonyókra a Fehérlófiából. Érdemes elolvasni a vonatkozó szócikket, mert nagyon pajzán és izgalmas okfejtés.

A Véres képeslap Erdélyből bizony ízig-vérig székely mű, székely tájnyelvű humoros írásaim legjavát tartalmazza. Most pedig egy székely viccgyűjteményen dolgozom, a legjobb góbéságokat dolgozom föl, hogy megfelelő nyelvi formát nyerjenek, és a lehető leghatásosabban legyenek fölépítve.

 

– Bréda Ferenc gyakran mondogatta: a Mariann a legjobb versed, maradandó, világirodalom, az ő szavaival élve „nívó”. Egyetértesz-e ezzel, s mit gondolsz, miért épp ezt a költeményedet emelte ki az összes közül?

– A nagyszerű Bréda mester, a kolozsvári Merlin csűrcsavaros eszejárását mi, egyszerű földi bölcsészek nem mindig értettük. Én nem a Mariann-t tartom a legjobb versemnek, jelenleg a toplistámat az Epilógus egy másik tigrishez és a Másra most nincs szavam című verseim vezetik, már amennyire foglalkoztat engem a saját költészetem: nem nagyon, talán két vagy három rövidebb verset tudok kívülről. Persze sejtem, mire gondolt Bréda, a Mariann működött volna háromszáz vagy akár kétezer évvel ezelőtt is.

 

– A Hivatalnok-líra emblematikus darabjából idézek, a Verecke híres útján, át Kocsárdon című versből:

Ki mindég és mindenről elmaradtam,
a múltból élek, mit nem éltem át.
Verecke útján almazöld Trabantban
keresek mestert,
tanítványt,
hazát.
S míg poroszkálok, ötvennel kortudatlan,
tudom: ha nem lelek,
még épp elég utam van.

Most hogyan látod ezt az utat: Dsidát, a nagycsütörtököt, Vajda Albertet, Erdélyt, Brassót, Kolozsvárt és Budapestet, az irodalmi életet, a fiatal irodalmat, Orbán János Dénest, a költőt, az irodalomszervezőt, az íróakadémia-alapítót, a könyvkiadót, a szerkesztőt? A Többes című versben utalsz is erre. 

– Hát úgy látom, ahogy a versben is megírtam. Teher és felelősség nehezedik jelenleg a vállamra, hiszen a kultúrharc tűzvonalában állok már három esztendeje. Sokak szemében én vagyok ez első számú irodalmi közellenség, ugyanis elkövettem egy főbenjáró bűnt, meggyőztem a kormányt arról, hogy minden eddiginél nagyobb összeget szánjon az irodalomra, és alávaló módon ezt a pénzt nem bocsátottam azok rendelkezésére, akik azt hiszik, csakis belőlük áll a szakma, és akik miatt a kortárs magyar irodalom megszűnt nemzeti tulajdon lenni, és egy szűk érdekcsoport prédájává: beltenyészetté vált. A pénzből fiatal írók tanulnak az Íróakadémián, könyvek jelennek meg, irodalmi műsorokat szervezünk szerte a Kárpát-medencében, és több mint 300 ezer magyar családhoz jut el az ingyenes Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális hetilap, érthető, olvasmányos tartalommal. Zsúfolt és nehéz az életem, jó volna pihenésre, alkotásra és magánéletre is több időt szánni, de nem panaszkodom, mert valakinek ezt is meg kell csinálnia, és ha harcolni kell, hát én biztos nem fogok megfutamodni – ahhoz túl székely vagyok, és az izgalmat, a kihívást is szeretem. Most ilyen idők járnak, majd jönnek nyugisabb, alkotói évek is. Jókai, Dsida, Borges, Faludy, Coleridge, Rejtő és a többiek türelmesek, kivárják, amíg az élők torzsalkodnak.