Onnan nézve

Meg kell sorozni az olvasót, akár az amatőr bokszoló a meccs elején. Aztán ütni végig, majd a végén bevinni a KO-t – így kell jó novellát írni, mondja Borges valamelyik művében. Mert a novella, a „short story” nem olyan, mint a regény, nem lehet olyan jól ellenni benne. A novella pillanatfelvétel, sortűz egy elszáguldó autóból, kóbor villámcsapás a mezőn, epilepsziás roham előtti megvilágosodás. Király Farkas elbeszéléseiben, a Ha elfogy a fény című kötetben tudatosan alkalmazza ezt az ökölvívásból megismert módszert, de annál jóval sokoldalúbb író, hogy a sportból ellesett sémát rá lehessen húzni írásművészetére. Azért csak eszünkbe jut egy foci-hasonlat is, hiszen van, hogy Király nem viszi be azonnal a gyomrost, hanem altat, akár a brazilok vagy Messi és társai a Barcelonában, hogy aztán szélsebesen ritmust váltson, s mire az elképedt védők magukhoz térnek, már hálójukban táncol a labda. A gól védhetetlen.

Az ember például azt hiszi, kies tájon jár, gyönyörködik a „soha nem látott”, „csodálatos napfelkeltében”, és már éppen kezdene ellazulni, amikor érkezik az első övön aluli ütés: „Nem akart meghalni.” Innen persze annál nagyobb érdeklődéssel olvassuk a novellát, melynek végén kiderül, miért tud ugatni egy varjú, és miért kell háromlejest adni egy kilencéves-forma srácnak az ÜFÉ-ben, mert a homlokzatról a „B” betűt „valami okosabbra használta fel valaki”, vagyis ahogy akkoriban mondtuk: szocialista megőrzésbe vette (Ahol a varjú ugat).

Nem, itt nem lopnak; a novella történetének idejében, vagyis Ceaușescu Romániájában az emberek csak okosabban szeretnék felhasználni a felesleges dolgokat, és lehetőleg különösebb éhezés nélkül megélni azt a néhány évet, amíg nem viszi el őket a mértéktelen italozás, a tüdőt szétmaró szilikózis, a reménytelenség. Persze ezt sokan sokféleképpen megírták már. Király Farkasra jellemző a friss hang, a sokszor abszurdba hajló cselekmény, a borzongató balladai megfogalmazás. Ki ne asszociálna a fenséges Kárpátok bércei között lakó tündérekre és boszorkányokra, mikor a Ballada Óbesterről vagy A menyasszony fátyla című elbeszéléseket olvassa? Az előbbiben Flóra anyó Óbester nevű kandúrja sütkérezik a rongyokkal kényelmesre bélelt kosárban, hogy aztán méltatlan véget érjen egy haragos ember tette nyomán. A haragos emberről csupán annyit tudunk, hogy ellopta a macskát Flóra anyótól, mert a bűbájos asszony nem akart esőt csinálni a szárazságtól sújtott vidéken. Hogy pontosan miképpen pusztul el a kandúr, azt először nem tudjuk – balladai homály! –, csak a gödröt látjuk, melybe bekerült (később kiderül, hogy felakasztották a kerítésre). És Flóra anyó, aki tudja, hogy nem lenne szabad beavatkozni a természet rendjébe, „elveszi a felhőket máshonnan, és esőt fakaszt”, és az emberek először örülnek az életet adó víznek, de az eső csak esik, elmossa a bányászok házát, pusztítja a csűrt, a jószágot, „egyre esik gyilkos cseppekkel, megállíthatatlanul és immár örökké.”

A menyasszony fátyla című elbeszélés elején valaki vegyszert akar szerezni, hogy előhívjon egy filmet. Aztán az illetőt mentéshez hívják, mert a szikláról a jeges vízbe esett egy fiú, tulajdonképpen a „vízesésbe, a környéken a legnagyobba”, felbukkanni senki sem látta; a hegyi mentőkre nem lehet számítani, mert testületileg berúgtak, a búvárok meccset néznek, a barlangi mentők főnöke pedig éppen a házassági évfordulóját ünnepli. Az „illető”, akinek van kötele, és ért az ilyen jellegű mentésekhez, akár a szerző, Király Farkas is lehetne – éppen olvasott, amikor felhívták! –, hiszen köztudott, hogy barlangász, szakértője a témának, és így a földalatti járatokban való mászkálás – túrázás –, életveszélyes kötélmászás több elbeszélésben is megjelenik.

Nincs neve a novellában, ezért nem tudjuk, ki az elbeszélő, aki eleinte azt gondolja, könnyen végeznek, hiszen mire a helyszínre érnek, bizonyára „kikecmereg” a fiú a tízfokos vízből. A tónál derül ki, hogy a srác fényképezni akart, felmászott a sziklákra, és megcsúszott a jégen. De az is, hogy a mentésre indulók eleve későn indultak. A fiú holttestét negyednapon találják meg, a fényképezőgépét pedig csak tizenegy év múltán leli meg a mentéshez hívott főszereplő.

Mialatt a keresés zajlik, a helybéli rendőr elmeséli, hogy azért nevezték el a vízesést Menyasszony fátylának, mert egyszer régen egy szegény lányt a szülei gazdag fiúhoz szántak feleségül, de ő – akár a mesében, ecseteli a rendőr – a szegényt szerette, és az esküvő napján leugrott a szikláról a mélybe. Ám a fátyla fennakadt a köveken, és a vízesés felvette az alakját. Azt is mondták az öregek, hogy a lány addig nem nyugszik, míg meg nem találja kedvesét.

Az elbeszélő tizenegy évvel később belekezd a képek előhívásába. Mindenféle érdektelen fotók közt az utolsón egy menyasszonyi ruhát viselő, csodaszép lány nyújtja karját az objektív felé…

Nincs hely és mód itt valamennyi novellát részletezni. De mindenképpen említésre méltó az első, a Husky című, melyben talán az álmok és a valóság, talán a képzelet különböző szintjei érnek össze egy gyönyörű elbeszélésben, melyet csak irigykedve bír elolvasni a pályatárs. Fog-e ő is írni ehhez hasonlót? Ritkán jut ilyesmi az ember eszébe, furcsa kegyelmi pillanatok ezek.

A hegyek között továbbá olyan furcsaságok történhetnek az emberrel, amilyenekhez mérhetőt csak A funtineli boszorkányban olvashatott. A férfi, akit Zsoltnak hívnak, barlangászni indul, de előtte még végigtekint a hegyek ormán a ragyogó napsütésben (Altat a Barca). Aztán egyszer csak feltűnik egy helybéli öreg, akivel tréfás és teljesen valóságos párbeszédet folytat hátizsákról, időjárásról meg a barlangról, míg az öreg azt nem mondja Zsoltnak, hogy Nekuláj remete akar vele beszélni, de ízibe. („Nekuláj…? …Hogy mennyi elcseszett agyú fickó él ezen a vidéken!”) Zsolt kíváncsiságból elmegy Nekulájhoz, aki közli vele, hogy őt valójában nem Zsoltnak hívják, hanem Vidnek. Zsolt először tiltakozik, de nem jut eszébe az igazi neve. Nekuláj szerint az a baja, hogy beléköltözött a fürkészsárkány. Azért van benne ennyi ellentmondás. És ebből a viccesen abszurd kezdésből észrevétlenül merülünk egy szürreális mesébe, melynek végén elkerülhetetlen a tragédia, de mégis van valamiféle feloldás (A sárkány utolsó feje).

És említhető persze a címadó novella, a Ha elfogy a fény, ahol a főszereplő éppen összejönne egy igen vonzó lánnyal a barlangi túrán – a lánynak ez az első földalatti útja –, amikor hirtelen kialszik a karbidlámpa. „Tökéletes a sötétség, akár a halálban,” mondja Király – hiszen az egyes szám harmadik személyű történetmesélés során egyértelműen rá asszociálunk, arra az emberre, aki gyakran pihent korábban a barlang mélyén kikapcsolt lámpa mellett. Meditáció ez, amikor minden érzékszervünket lezárjuk, tudatosan kikapcsolva a külvilágot. A nő persze hisztizik, de az Ambrus nevű főszereplőnek sikerül őt kivezetnie a barlangból. A napfényre érve a lány az ellenkező érzelmi végletbe esik: fölszalad egy sziklára, hogy keblére ölelje a világot, és onnan hirdesse a társaknak, miképpen mentette meg őt Ambrus. Ám akkor kitörik egy kő a sziklából, a lány lezuhan, és nyakát szegi. A fájdalmasan szép történetet némi műmesei fordulattal egy beszélő meztelen csigának meséli el Ambrus.

Király novelláiban a kerettörténet hol abszurd, hol hagyományos stílusú, ezekben a szinte önállóan is élvezhető rövid elbeszélésekben oldja fel a tragikus véget. A válogatás mindazonáltal nem nélkülözi a humoros írásokat sem (Ándörgránd, A segg).

Kézen fogva járunk vele Ceaușescu Romániájában és Iliescuéban is, egészen a mai napig. Persze tudtuk, hogy minden más odaát. Hogy onnan nézve mi vagyunk a határon túliak, a táposok. Hogy 1970-ben színes ceruzákat vittünk Erdélybe, meg Fecske cigarettát, aminek odaát mindenki nagyon örült. De azért nem gondoltuk, hogy ilyen. A Hazafias Népfront autóbuszából nem lehetett mindent látni. Se Bodor Ádám Erdélyét, se Dragomán Györgyét, sem Király Farkasét. Aki ráadásul úgy ír a Ha elfogy a fény című kötet novelláiban, mintha nem érdekelné az innen. Onnan néz, és az ottról szól.

Ám ha nem így tenné, ha nem onnan nézne, akkor is megfoghatatlanok ezek az írások. Kicsúsznak a recenzens keze közül, felemelnek, aztán levezetnek valahová a barlangok mélyére, ahol sárkányok laknak, hányaveti pásztorok döglött birkákat dobnak a lejárati nyílásokba, és ahol néha elfogy a fény. De csak azért, hogy annál jobban elkápráztasson bennünket, ha három napi barangolás után visszajutunk a felszínre.

Gáspár Ferenc

Király Farkas: Ha elfogy a fény. Irodalmi Jelen Könyvek, 2019.