Fausti balladák az árnyékvilágból

A Szégyen versszereplői a pokol tornácáról érkeznek, a feneketlen dögkútból, onnan, ahonnan nincsen visszaút, ahol az átkozottak élik végnapjaikat, kiket a föld sem fogad szívesen magába, nem látják már meg soha, s tán nem is óhajtják a napfényt. Elfelejtenek embernek lenni, árnyékvilág az övék.

Derűs nyári délelőtt volt, amikor először találkoztam Muszka Sándor Szégyen című verseskötetével. Úgy olvastam végig, hogy szinte levegőt is elfelejtettem venni, az ébredés utáni kávéra már nem volt szükség, pedig erős koffeinfüggő vagyok. Ültem a konyhaasztalnál, megállt körülöttem az idő, belezuhantam az évszaktalan, szürke, ragacsos űrbe, amit a kötet verseinek szereplői hívnak elő. Már jól benne voltam a délutánban, de még mindig alig tértem magamhoz, ott duruzsolt fülemben a félreismerhetetlen Muszka Sándor-i versdallam.

    A Szégyen szereplői a pokol tornácáról érkeznek, a feneketlen dögkútból, onnan, ahonnan nincsen visszaút, ahol az átkozottak élik végnapjaikat, kiket a föld sem fogad szívesen magába, nem látják már meg soha, s tán nem is óhajtják a napfényt. Elfelejtenek embernek lenni, árnyékvilág az övék.

„lakhelyünk e mérhetetlen mély
hol kínoknak ezer acélfogója
sem élni sem halni nem hagy
láncán a Vén Dög örökre itt tart”

– írja az Örök Faust című nyitóversben a költő, talán ezekkel a sorokkal lehetne leginkább összefoglalni a társadalom peremére csúszott, tragikus sorsok közös vonását. Különféle derékbe tört életek ezek,  az alkoholizmustól az őrületen át a szexuális bántalmazásig cifrábbnál cifrább csomagok, amelyek mellett mi, szerencsésebbek félrefordított, közönyös fővel megyünk el. Mondjuk ki, iszonyodunk is kicsit, ha a szomszédunkat elviszi a mentő, mert magára gyújtotta a házat, megengedte a gázt vagy a vizet tengert képzelve a fürdőkádba, s a részeges, féllábú Józsi is a rossz gyermekek ijesztgetésére való jelenség csupán a faluban. Szánalmat nem ébreszt bennünk, közönyt annál inkább.

    Írnom kellene valami okosat, bölcset Muszka Sándor könyvéről, szent irodalomtudományokkal alátámasztható elméletet, ami megáll a lábán, de igen nehéz fába vágtam a fejszémet. Ezek a versek nem hagyják az olvasót kívül helyezkedni a szövegen, objektív, hűvös pózt felvenni lehetetlen, és fölösleges is.

    A versek az érzelmi világunkra hatnak, az olvasat egészen érzéki, libabőrös lesz tőle a hátunk, és éjszaka rosszat álmodunk. Ott fog kísérteni legmélyebb álmainkban a lány alakja, akit megerőszakoltak, két nadrágot, két blúzt visel, a lecsúszott, alkoholbeteg férfiak arca, akik megbolondultak  a szertől vagy csak a nagy „zuhanástól”, amiről azt hitték, a kéklő ég, s csak akkor eszméltek fel, amikor először utcán aludtak, vagy amikor kiugortak ital hiányában a harmadikról, sósavat ittak, vagy tengert képzeltek a fürdőszobába.

    A nehéz sorsú emberek egy szociális intézetben tulajdonképpen mást sem tesznek, csak várják, hogy elragadja őket Mefisztó. Nem véletlenül nyitóvers az Örök Faust, a fausti motívum végigkíséri a többi költeményt is. A halál az egyetlen mentsváruk, az élő, meleg hús csak illúzió számukra, csak az élet árnyéka van itt jelen, névtelenségbe, személytelenségbe süllyednek, közöny, magány rágja a lelkük, még a nyári nap is elgondolkodik a kórház folyosóján, hogy mit itt keres itt, ahol a madár se jár.

    A versek jambikus lejtésűek, műfajilag leginkább balladákhoz hasonlítók, jellegzetességük a tömör, szikár szerkezet, a meghökkentő költői képek, az elharapott, félbehagyott versmondatok. A költő sejtet, láttat, nem mond ki mindent, ránk bízza, éljen bennünk tovább a vers, fejtsük fel a szégyen leplét, a lelki kórságok titkát.

    A Tánc című versben írja a szerző: szárnyainkat tövig vágták, az Esőben pedig: kitölteni az űrt lehetetlen. Ezeket az embereket gyorsan elfelejtik, mindegy, volt-e valaha múltjuk, családjuk, barátaik, ahogy az Album című versben is olvasható. Nap és éj ugyanaz, ezek az emberek ki akarnak jutni a lobbanásnyi fényre érezni a gyümölcsök ízét, szagolni virágok illatát,  de csak az enyészet és az elmúlás rágja a húsuk. Pillanatig úgy tűnik, mintha az Isten félrenézett volna, ide nem hallik be harangszó, nincs karácsony, messze minden kegyelem.

Az ajánló megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrségben