Rontott rondók, szonettek: Kányádi formabontásai
Az Irodalmi Magazin című népszerűsítő-ismeretterjesztő irodalomtudományi folyóirat legújabb tematikus száma Kányádi Sándor életművét járja körül. A lapszám három irodalomtörténész szerzőjével, S. Béres Bernadett-tel, Horváth Kornéliával és Mekis D. Jánossal beszélgetett Pataky Adrienn szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
A beszélgetés nyitányaként Pataky Adrienn bemutatta a folyóiratot és az adott lapszámot, melynek jelenlévő szerzői ezután arról vallottak, miért épp azt a témát választották, amelyről tanulmányt írtak a folyóiratba. Mekis D. János, a Pécsi Tudományegyetem oktatója a Dachaui képeslapokra című, három részből álló „rontott szonettről” írt a Szürke szonettek című ciklusból. Mekis elmondta, a formaválasztás már önmagában izgalmas kérdés Kányádinál. Mivel rendkívül sokarcú a költészete, ennek szerves része a műforma kiválasztása, ez esetben a szonett. De legalább ilyen fontos költészetében az emlékezet működése, amely Mekis D. János kutatási területe.
S. Béres Bernadettnek 2015-ben jelent meg a disszertációjából született, Körtánc című könyve, melyben a rondó műfajának történetét göngyölíti fel és elemzi, illetve a kötet végén egy kis „rondóantológiát” is közöl. Nincs mit csodálkozni hát, hogy Kányádi Elrontott rondó című versét választotta elemzésre. Bernadett elmesélte, már csak azért is adta magát a téma, mert annak idején az általa összeállított válogatásból ez a vers kimaradt. Egy személyes élményt is megosztott a közönséggel: még középiskolás korában látogatott iskolájukba Kányádi, ahol elmondta kedves meghatározását, miszerint vers az, amit mondani kell – de azzal kiegészítve, hogy énekelni is kell. Bernadett ezt azonnal felírta a füzetébe, és azóta is meghatározó emléke.
Horváth Kornélia, a Pázmány Péter Tudományegyetem docense a Sörény és koponya című kötet címadó versét választotta elemzésre – és ő is egy személyes történettel színesítette az indoklást. Fia osztályában ugyanis érettségi tétel lett éppen ez a vers. Egyébként a kötetben elfoglalt hangsúlyos helye (záróvers) is indokolja, hogy alaposabban szemügyre vegyük, továbbá a szöveget átszövő gazdag utalásrendszer, amiről később részletesen is szó esett az esten. A művet meg is hallgathattuk Horváth Kornélia felolvasásában.
Szembeötlően közös a három irodalmár választásában a forma jelentősége – vajon mit ad hozzá a klasszikus forma a mondanivalóhoz Kányádinál? – vetette fel Pataky Adrienn. Béres Bernadett úgy fogalmazott, a forma tartást, keretet ad a műnek (Szepes Erikát idézte: mint paradicsomnak a karó), és valamely hagyományhoz is kapcsolja. Horváth Kornélia azt hangsúlyozta: a versbeszéd megformázott megszólalásmód, és több következménye is van: hexameterben például bizonyos szavakat nem lehet leírni. Mekis D. János szerint a versforma is az emlékezet lenyomata – felidézte Nemes Nagy Ágnes történetét, akinek egy Gyulai Pál-sor tapadt meg „értelmetlen” változatban a fejében, pusztán a jambikus lejtés dallama alapján. Kányádinál hasonló asszociációkat indíthatnak be például a Sörény és koponya ismétlődő sorkezdetei a „Harmadnapon” szó kultikus-kulturális jelentésmezőivel. Horváth Kornélia és Pataky Adrienn fel is sorolták az utóbbi versben megidézett költőket: Pilinszkyt, Radnótit, Baudelaire-t, József Attilát – és mellettük persze még számos mélyrétegét tárhatnánk fel a műnek, a fa, a ló, a farkasok szimbolikájától a világirodalmi kapcsolatokig. S ha már világirodalom: szó esett a beszélgetésben Kányádi rendkívül széles tájékozódási horizontjáról, jól ismerte és/vagy fordította is a román, a német, a francia, a spanyol irodalmat. Horváth Kornélia hangsúlyozta, hajlamosak vagyunk beskatulyázni az erdélyi költőket, de épp a Sörény és koponya a legjobb példa rá, mennyire nem lehet Kányádihoz efféle ideológia alapján viszonyulni.
Áttérve Béres Bernadett választására, a Rontott rondóra, a vers mellett egy kis műfajtörténetet is meghallgathattunk az irodalmártól, hogyan szivárgott be ez a 12. századi francia műforma a magyar költészetbe. Kányádi maga is egy francia költőre reflektál a versben (az alcím: Ad notam Charles d' Orléans), amely dalnak egyébként két fordítása is olvasható az Irodalmi Magazinban. A vers a romániai diktatúrának azt az időszakát eleveníti fel, amikor kötelező írógép-írásmintákat kellett beadni évente a román államnak. Kányádi már a címben eljátszik a szavak dallamával, s a rontottságban jóvátehetetlenül az elrontott kor jelenik meg.
Érdekes, hogy hasonló poétikai eljárással találkozhatunk a Szürke szonettek ciklusban, amelyet Mekis D. János vett szemügyre: a Dachaui képeslapokra darabjai ugyanis „hibás” szonettek. Ezeket is meghallgathattuk, majd Mekis hozzáfűzte: a szonett a legkifinomultabb versforma, amelyet Babits, József Attila tökélyre fejlesztettek. Az utánuk eljövő történelmi kor(ok)ban már csak tökéletlen szonettben szólalhattak meg a költők (például Tandori) – ennek példái a Kányádi-féle szonettek is.
Visszatérve az emlékezés kérdésköréhez, az irodalomtudós elmesélte: amikor ’59-ben letartóztatták Kányádi feleségét, néhány (egyébként magyar) Securitate-tiszt a házkutatás során tűzre dobta a költő megjelenés előtt álló könyvének kéziratát, azzal, hogy „Maga úgyis fejből tudja ezeket”. Így még érthetőbb, miért olyan hangsúlyos a ritmika, a forma, a dalszerűség a Kányádi-versekben, miért elemi élménye a költőnek, hogy a vers hangzó forma, akként is kell működnie. A Dachaui képeslapokra is számos formai-nyelvi bravúrt rejt (beleértve többek közt a német szavakat, a gépies ritmikát, a hatalmas, üres térség és a bekerítettség kettőségét, a tavasz romantikus-érzelmes toposzának teljes lebontását), és átüt rajta a keserű irónia is – állapították meg egybehangzóan a beszélgetők. Hiszen épp azzal szembesít a vers: hiába adott az emlékezés lehetősége (oda lehet menni, meg lehet nézni a tábort turistaként, még „holtszezonban” is), ez így mégsem működhet. És mint Pataky Adrienn summázta: épp az a „szonettnyi kis férőhely” jelenti az esélyt a kimondhatóságra.
A beszélgetés végén arról nyilatkoztak a vendégek, mit gondolnak, mennyire van helye ma Kányádinak a köztudatban, az oktatásban. Béres Bernadett középiskolai tanári tapasztalatait osztotta meg (azonkívül, hogy anyaként nap mint nap énekel a gyermekével Kányádit): fakultáción tanítja elsősorban a Vannak vidékeket, de a diákok szívesen hozzáolvasnak más Kányádi-verseket, amelyeknek a ritmikája fogja meg őket. Béres Bernadett arra az érdekességre is felhívta a figyelmet, hogy a hegedűoktatásban zenei tananyag egy-két Kányádi-vers. Horváth Kornélia és Mekis D. János az egyetemi oktatás terén egyetértettek abban, hogy érdemtelenül kevés helyet kap Kányádi költészete, a 20. századi líra nagyon szűrten jelenik meg a tananyagban (bár Pécsett oktatják, Mekis D. János „becsempészte”). A pécsi oktató viszont fontosnak tartja, hogy Kányádi beskatulyázhatatlan, ha van „magyar világirodalom”, hát annak az alkotója. Egyetemes és univerzális – ahogy a többiek felidézték Pécsi Györgyi rendkívül találó megállapítását a Kányádi-monográfiából: a 19. századból merít, mégis modern.
Az est végét egy kis meglepetés is színesítette: Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum előadóművésze, Kányádi Sándor és a család régi barátja három verset is elmondott az elhangzottakhoz kapcsolódva: az Azt bünteti, kit szeret, a Vannak vidékek című költeményeket és egy lenyűgöző Rilke-fordítást (amelyet éppen a „nagymester” Nemes Nagy Ágnesnek mutatott meg a költő): „A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt / a messzi égnek kertje hervadozna (…) Mi mind lehullunk. / Nézd emitt e kart. / S amott a másik: hullva hull le minden. / De Egyvalaki végtelen szelíden / minden lehullást a kezében tart.”
Szöveg és fotók: Laik Eszter
