Ugrás a tartalomra

 

„Amikor történik valami az élet szebbik felén”

Beszélgetés Simon Adrival

Költő, szerkesztő, az Irodalmi Jelen kritikarovatának vezetője, de mindenekelőtt „simonadri”, akire nehéz nem odafigyelni, ha mikrofon elé áll egy-egy esten. Verseiből egyszerre árad a melankólia, a humor és a szenvedély. Hogy e három miként fonódik össze benne és a műveiben, többek közt erről beszélt munkatársunk, a nemrég Bella István-díjjal kitüntetett Simon Adri.

 

– Hogy egy személyes emlékkel kezdjem, elevenen él bennem, amikor egy Mányoki Endre szervezte Irodalmi Jelen-esten először hallottalak felolvasni. Azaz alig hallottalak, és Endre is odarikkantott neked: „Hangosabban, Adri!” Jól érzem, hogy azóta, sok év elteltével, megtaláltad a hangod – minden értelemben?

Ha szerepelni kell, a mai napig gátlásos vagyok és izgulok, de legalább már merem használni a hangom, ami gyárilag halk. A szívdobogást a torkomban most is nehéz leállítanom, ha közönség előtt kell megszólalnom. De az biztos, hogy az évek során lett egy megbízható belső iránytűm, illetve merem vállalni magam, mert érzem, hogy amit csinálok, mennyire jó, és amíg nem eléggé, addig nem adom ki a kezemből, nem állok mikrofon elé. Nem vagyok túl magabiztos, ami egyébként nem olyan nagy baj, ezt muszáj ellensúlyoznom azzal, hogy jó dolgokat írok (nevet).

– Mikor kezdtél írni, egyáltalán mi terelt erre a pályára? Volt esetleg más alternatíva is?

Komolyabb verseket – vagyis nem rigmusokat, tanárcsúfolókat, hanem ihletett, viszonylag versszerű szövegeket – írni általános iskola hetedikben kezdtem, ehhez kitűnő élményanyagot szolgáltatott első szerelmem, aki osztálytársam volt, s majd két éven keresztül ihletett engem, három vaskos füzetet írtam tele szerelmes versekkel még az általánosban. Sajnos nem őriztem meg ezeket, ahogy szintén ebből az időszakból származó, kb. huszonöt kötetes naplómat sem. Szövegminőségüket tekintve nem nagy kár értük, de azért izgalmas lenne, ha ezek a muzeális darabok meglennének.

A szerelem helyébe azután új szerelmek jöttek; a versek maradtak, szaporodtak, és egy-két év múlva komolyabban olvasni is kezdtem. Gimiben, tanítás után rendszeresen kötöttem ki a szegedi Somogyi Könyvtárban, ahol főleg az avantgárddal és a beatköltészettel ismerkedtem, de az ekkoriban, 15-16 évesen megismert és rongyosra hallgatott Hobo Blues Band-albumok dalszövegei is az igényes költészet felé tereltek engem, úgy gondolom, na meg József Attila és Pilinszky versei is. A gimiben nem ment olyan jól a magyar, nem igazán érdekelt akkor még a tananyag, a régebbi korok irodalma, menekültem Berzsenyiék és a hosszú realista regények elől. A sors tréfája volt, hogy Berzsenyit aztán az érettségin, majd az egyetemi felvételin is kihúztam. Először színésznek akartam tanulni – az egyetemi színjátszókörben eltöltött csodás, termékeny hónapok hatására be is adtam a jelentkezésem a színművészetire, de a felvételire már nem mentem el –, majd a fizikusi pálya ragadta meg a fantáziám: a gimnáziumi harmadikos és főként negyedikes fizika, a hullámtan és a kvantummechanika különösen érdekelt, és remekül is ment, logikusan adódott volna, hogy fizikusnak tanulok tovább – de megrémisztett a sok szám és összefüggés, és legfőképp a fizikatudomány azon nyolcvan százaléka, amely nem képezte érdeklődésem tárgyát. A bölcsészkar és ezen belül a magyar szak felé a lökést a negyedikes faktos tanárom, Virág Zoltán adta meg: csütörtök hajnali magyarórái a legemlékezetesebb gimis óráim voltak, kortárs irodalommal ismerkedtünk, ami végre valóban érdekelt. Magyar szak lett a vége, harmadévtől az akkor indult irodalomelmélet és interpretáció speciális képzéssel kiegészülve. Ezeknek diploma után tizenöt évig semmi hasznukat nem vettem, azóta viszont mintha szükségképpen ezeket kellett volna tanulnom, ha afelé akartam volna kanyarodni, amerre most járok. Persze, fizikusként is írnék verseket valószínűleg, de nem kapnék hozzá ennyi lendületet és mondjuk felkérést sem, amire sokszor egy vers megszületéséhez szükség van, recenziók helyett viszont tanulmányokat és kutatási naplókat írnék. Talán feltalálnám az időutazást! Mégiscsak fizikusnak kellett volna mennem. Ennek az irányzatnak van nyoma az írásaimon: 2014 körül számos versem ihlették bozonok és kvantumhabok, illetve akkori múzsám, Nikola Tesla. Boldogh Dezső remek paródiát írt ezekre reflektálva.

– És milyen érzés paródiát olvasni, hallani magadról? Voltaképp ez már a „klasszicizálódás” jele. Magadra ismertél benne?

– Mivel tematikusan is megjelenik Dezső paródiájában a Tesla-szenvedély, meg egyéb kvantumfizikás marhaságok is, magamra ismerek valóban.  Kicsit az van, hogy azért már eltávolodtam az utolsó, 2015-ös kötetem verseitől. Nem mindtől, de ettől a vonulattól eléggé. Jópofa dolog, hogy Dezső egyébként jó stílusérzékkel megörökített így néhányunkat, ezek a kortárs paródiák szerintem egyszer nagyon értékesek lesznek. 

– Ha az atomok töltésszámát érzelmi töltetre konvertáljuk, nálad rendkívül telített lenne minden elemi részecske. Szerintem ugyanaz a szenvedély munkál benned, ami egykor a tudósi és a színészi pályát is előrevetítette, és végül szerencsésen a költészetben robbant. Vagy tévedek? 

– A szenvedélyességet részben apámtól örököltem, és emlékszem, hogy nem volt mindig könnyű ezzel együtt élnünk. Ugyanakkor olyan mintát adott, hogy az ember ne fojtsa el az érzelmeit, a vágyait, hanem menjen utánuk, és élje meg őket, teljesítse ki magát. Az az igazság, hogy nem szerettem apám szenvedélyességét, féltem tőle és megrémisztett, mégis, vagy épp ezért követendő mintának is tartottam. De ő férfi, én meg nő vagyok. Egy nőnek ez nehezebb. De nemcsak apám az oka, számos mikrokörnyezeti hatáselem is kiváltja, sőt a tüzes jegyek szülötteinél az efféle hajlam jobban a felszínre tör.

– Szeged sok kortárs író-költő „bölcsője”, hogy ilyen emelkedetten fogalmazzak. Mikor, miért döntöttél úgy, hogy Budapestre jössz, és elhagyod a szülővárosod?

– Az első Szeged-elhagyást nem én döntöttem el, hanem úgy hozta az élet, hogy akkori kedvesem Budapesten szerzett állást, én pedig diplomavédés után, jobb dolgom nem lévén odahaza, vele mentem. Hét évet töltöttem első körben Budapesten, voltak ilyen-olyan munkáim: hol fagylaltot kotyvasztottam egy cukrászdában, hol minisztériumi titkár voltam, de irodalmi közösségekbe nem nagyon csatlakoztam be. Az Irodalom Visszavág csapata hívott a soraiba 2003-ban, de az a projekt akkor már leáldozóban volt. Azok az évek gyakran különféle kórházakban és szanatóriumokban teltek, szóval a Maslow-piramisomon alapvetőbb dolgok is hiányoztak, mint a művészi kiteljesedés. 2006-ban visszamentem Szegedre, és egy darabig komolyan gondoltam, hogy ott gyökeret eresztek, tanár leszek iskolában, tisztes polgár. De nem fogadott be a város, és hozzátartozik, hogy én sem tudtam magam egyáltalán menedzselni. Az iskolát a gyerekekkel együtt hamar meguntam, ahogy a könyvtároslét sem elégített ki hosszú távon. 2010-ben egy hirtelen döntés, voltaképpen egy szakítás utáni előremenekülés hozta az életembe a négyéves Gondolat kiadós pályafutást a fővárosban. Azóta megint Budapesten élek, úgy tűnik, ez a város kínál megélhetést számomra. Néha visszavágyom, és álmodozom, hogy újból Szegeden kellene élni. Itt nőttem föl, és a gimnáziumi és egyetemi évek nagyon szépek voltak, de megriaszt a provincialitása – ahogy az összes többi magyar város provincialitása is egytől egyig –, félő, hogy egy éven belül már újból halálosan unnám.

Persze, ábrándozom egy Duna-kanyarbeli otthonról is, de akkor vagy a fél életem utazással telne, amit nem biciklivel tennék meg nyilván, hanem vonattal, vagy bepenészednék és megzápulnék kies vidéki magányomban.

– Úgy tudom, az első köteted is az Irodalom Visszavág adta ki. Ha a kiadó nevéhez még a kötet címének egy jelentésárnyalatát is hozzáveszem – Válogatott versusok –, akkor ez bizony erős dacot, szembenállást sugalmaz. Tényleg dacból született, vagy másról van szó?

– Voltaképpen a feledik könyvemről van szó. Ezt nem jegyzem önálló kötetként, mivel Janox szerzőtársammal készült négykezesben. Elég unikális irodalmi próbálkozás volt: a könyv trackekből állt, mint egy zenei CD, tematikus és egyben humoros címekkel: pl. Melankóla light, Bérkaszárnya blues. A könyvborító is pont úgy nézett ki, mint a CD-k a zeneműboltban. A kötetben az egymásra rímelő, rezonáló sorok szerzőit csak a kurziválás különböztette meg egymástól. A teljes címe Simon Adrienn FEAT. Janox: Válogatott versusok – akkor még nem adrisodtam el –, és a FEAT. szintén a könnyűzenei világban honos featuring műfajt idézi, amely egyszeri közös produkciót jelent, afféle kétszemélyes jam sessiont. A versusok a versekre alludálnak, de már nem emlékszem, miért is lett pontosan ez a kötetcím.

– Mégiscsak van akkor ebben valami kis dac, a szabályok felrúgása, legalábbis ami a hagyományos struktúrákat, verseskönyv-elvárásokat illeti. Nevezhető lázadó korszaknak a „feledik”, Janoxszal közös köteted?

– Szerintem inkább Janox lázadása volt, nem az enyém; igaz, én is mindenféle lázadásra, polgárpukkasztásra kapható vagyok. De inkább ötletes irodalmi játéknak mondanám, a határok feszegetésének, mintsem lázadásnak.

– A zene ezen túlmenően is meghatározó része a napjaidnak, a költészetednek?

– Szoktam zenét hallgatni: jelenlegi kedvencem Beth Hart, tavaly fedeztem föl, erőteljes, dallamos bluesokat énekel. De szeretem még pl. Chick Coreát, Diana Krallt, a Pink Floydot. Új zenékért a radioswissjazz.ch című svájci jazzrádióoldalra járok, és két hete hallottam a Müpában a Ripoff Raskolnikov Bandet. Raskolnikov egy osztrák bluesgitáros, aki itt él Magyarországon, és már 1991-ben hallottam őt bluesfesztiválon zenélni.

– Említetted az „eladrisodást” – ez mikor következett be, és miért? 

– 2007-ben a szentendrei Parnasszus-táborban Turczi István ragasztotta rám a „művésznevem”, ami szerencsére nem igazi művésznév, nem lett direkt művészcéllal kitalálva, csak egyszerű becézés, rövidítés. Van egy kisfilm arról a táborról, amelyben Turczi kiosztja a Parnasszus-díjakat, ott hangzott el először, és olyan kedvesen mondta, hogy aztán így maradtam.

– A második köteted, a Komplemente bemutatóján – közel tíz éve! – felfedted a cím jelentését. Már ebben az egy szóban is benne van az a kettőség, ami, úgy érzem, általában a verseidet, de téged magad is jellemez: a játékosság és a melankólia. Elfogadhatónak érzed ezt a jellemzést?

– Nahát, te ott voltál a Komplemente bemutatóján? Az Írók Boltjában volt 2010 őszén, együtt Boldogh Dezső és Magyari Andrea kötetbemutatójával.

Találónak érzem a jellemzésed: olvasni és művelni is szeretem az érfelvágós költészetet, bár az utóbbi években kevés az élményanyag a depressziós lírához –ez talán nem is baj –, ugyanakkor a táncoló rímek, ritmusok, a mókás vagy épp nagyon is komoly szójátékok is közel állnak hozzám; s e kettő összjátéka igazán izgalmas tud lenni, lásd pl. Stiller Kriszta verseit. Régebben megverseltem én is a nehéz időszakokat: pénztelenséget, betegséget, szerelmi csalódást, és nem várom, hogy ezek visszatérjenek az életembe, de néhány hete pont írtam egy depresszív költeményt csak úgy, mert már hiányzott a „dark” a saját repertoáromból.

– Eszembe jut erről a Nehézségi erők című versed, pár éve jelent meg az Irodalmi Jelenben, amelyben például ötvözöd a lesújtó reménytelenség fölött érzett rezignációt a sziporkázó humorral, legalábbis az én olvasatomban. Ez a fanyar bölcselet, ami más verseidben is megjelenik, olykor Faludyt, olykor Orbán Ottót, Zalán Tibort vagy épp Kukorellyt is eszembe juttatja. Érzel ebben valakivel rokonságot akár kortársak, akár elődök közül?

– Más költőkkel való bármely hasonlóság a véletlen műve (nevet). Fanyar bölcselet? Egyáltalán nem vagyok bölcs. Egy rakás hülyeséget csinálok nap mint nap. Néha hamarabb jár a szám, mint az eszem. Nem vigyázok eléggé magamra, lásd a sportbaleseteimet, és nem vagyok valami kitartó. Igaz, a kortárs költőknek mind csomó jellemhibájuk van: az egyik féltékeny, a másik hiú, a harmadik meg tehetségtelen. Egyébként talán Radnótinál érzem a humornak és a rezignáltságnak ezt a fény-árny játékát, és a kortársak közül Erdős Virágnál, nála például sokkal hangsúlyosabb ez az általad említett kontraszt, ami egy magas szintű költői minőséget is teremt.

– Erdős Virág viszont jóval politikusabb költészetet művel, mint te. A Simon Adri-versek inkább fölébe emelkednek a közéleti kérdéseknek, vagy egy belsőbb perspektívából szemlélik a mindennapokat…

– A közéleti költészet csak keveseknek áll jól. Ilyen volt Petőfi, részben Ady, és ilyen Erdős Virág. De például József Attila politikai témájú verseit már nem tartjuk olyan jól sikerültnek, nem ezeket idézzük. Erdős Virág szerintem nagyon eltalálja az arányokat, sosem válik didaktikussá, végig életszagú, saját hangú az ő költészete, írtam erről tavaly recenziót az Irodalmi Jelenbe. Meg sem próbálnám utánozni, és másnak sem érdemes. Ugyanakkor több közéleti versnek kellene születnie, mert ami Erdősön kívül még van, az leginkább csak féldilettáns slam poetry. Én nem vállalom, hogy ebben részt veszek, mert egyrészt nem is értek hozzá, másrészt nem akarok a politikai térbe belépni, nem akarok összekoszolódni politikával, „bepolitikázódni”. Egyszerűen jobb ebből kimaradni, most ezt gondolom. Nincs ma köszönet a politizálásban, és nincs egyetlen olyan politikai csoportosulás vagy irányvonal sem, amelynek bizalmat tudnék szavazni, amelyért pillanatnyilag érdemes áldozatot hozni. Elolvasom a híreket, sőt kommenteket is szoktam olvasni, de megtartom a véleményem, az álláspontom. Pontosabban álnéven publikálom, ha nagy ritkán késztetésem van rá. Önvédelmi reflex. 

– Az ént viszont csontig hatóan tudod megszólaltatni. Például a már-már ráolvasásszerű Utolsó című versed, vagy a vallomásos Eszter felvarrja, vagy a Tizenöt halál – engem ezek nagyon megráztak. Átüt valami ősi, „sámáni” jelleg ezeken a verseken, szóval nagyon zsigerből íródhattak – vagy csak belemagyarázom?

– Az mindig egy új kaland, hogy egy olvasót melyik vers szólítja meg a Földerengés-kötetben. Annyira jó, hogy mindenkit más! Nekem is a Tizenöt halál a kedvencem egyébként – ami kötetben még nem szerepelt –, de nem tudom, hogyan született, én nem tudok direkt ilyeneket írni. Mármint a keletkezéstörténetre persze emlékszem, ahogy általában: Vass Tibinek kellett a tizenöt éves Spanyolnátha-jubileumra verset írni a „tizenöt” hívószóra; akkoriban egy alsórákosi általános iskolában dolgoztam. Határidő volt, úgyhogy elővettem a tanáriban a laptopom, és déltől kettőig megírtam a verset. Nem túl izgalmas történet, sehol egy ihletett hajnal, semmi lázas önkívület. Lehet, hogy nem is én írom ezeket a verseket, hanem ők engem. Az Eszter felvarrja szabadvers, ami nekem sokkal nehezebb, azzal sokat dolgoztam, műhelymunkáztam, de sosem olvasom fel sehol, mert nagyon kitárulkozó, ennél sokkal szégyenlősebb vagyok most már. Akit érdekel, vegye meg a könyvet. Az Utolsó, hát… nekem már nem tetszik. Pátoszos és maníros, ma nem venném fel kötetbe. Több verset sem vennék fel a Földerengésből; ez a szigorúság, remélem, javára fog válni a következőnek.

– Szívesen használsz maszkokat vagy elidegenítő effektusokat, például a „kedvenced”, Nikola Tesla alakját, vagy természettudományos szöveggé teszed a verset – ezek a rejtőzködés költői eszközei volnának az említett szégyenlősség feloldására?

– Könnyebb rajongó verset írni egy már nem élő múzsához, mint egy hús-vér emberhez, mert kisebb a tétje; nehezebb viszont, mivel az élő szenvedély, a létező valóság utáni vágy mindig erősebb érzelmet szít fel, ihletettebb, spontánabb. A költészet a lélek mélyéről fakad, és a szerelem a legmélyebb költészetbe taszítja az embert, különösen a reménytelen vagy elveszített szerelem. De szerencsére a már réges-rég halott Tesláért is rajongtam annyira a Tesla-versek írásakor, hogy életszagúan írjam meg őket – vagy legalább szellemesen. Azt hiszem, nem is a szégyenlősség, hanem a távolságteremtés önmagamtól, az önirónia szándéka játszat maszkokkal, V-effektekkel. És persze a játék öröme maga. Ritkán írok kimondottan örömszövegeket, de a versírás, a rímek megtalálása, a ráérzés a szöveg belső ritmusára önmagában is nagyszerű, heurisztikus játék.

 – Rengeteg nyelvi, ritmikai leleménnyel élsz – a slam poetry vagy a dalszövegírás nem kísértett?

– Szerintem a Vele éled című versem az – „Milyen élet ez itt, kiállítva polcsoron / konzumszemetein elvásik a fogsorom” stb. De a slam élő műfaj, ott az előadás legalább annyira a produkció része, mint maga a szöveg. És ez sokszor megy a szövegek rovására. Nem sok igazán jó slam-vers van, a slam poetry – legalábbis Magyarországon – még mindig a költészet törvénytelen gyereke, cselédje, sőt labdaszedője, joggal. Ebben a műfajban talán csak Závada Péter alkot kiemelkedőt az Akkezdet Phiai frontembereként, egyébként az ő egyik dal-versszövege stimulált az említett vers megírásakor. Esetleg még Kemény Zsófi, de az utóbbi években nem követtem az ő pályáját. A slam poetry továbbá összeér egy ponton a rappel, tehát konkrétan dalszöveggé is válik, amint megszületik. A dalszöveg pedig a dalért van, és gyakran bőven be is áldozzák a poétikai minőséget az adott zeneszámban való jó hangzás kedvéért. Vagy mert a dal annyira rettenetesen, überelhetetlenül jó, hogy a szövegnek már nem is kell annak lennie, hanem „jóvanazúgy”, akkor is, ha bűnrossz – sokszor volt ilyen tapasztalatom. Lényeg a lényeg, a jó dalszöveg versként is megáll, de ezekkel sem lehet Dunát rekeszteni. Felkért egy zenekar még húszévesen, hogy írjak nekik dalszövegeket, de aztán nem lett belőle semmi. Nem akarok megint Erdős Virággal előhozakodni, de például az ő verseit gyakran énekli ő maga és a Kistehén zenekar is, ami elég jó élmény, mert dalszövegként és versként is működnek. Vagy a Hobo Blues Band is elég sok eredeti, magas lírai színvonalú dalszöveget írt az elmúlt nem tudom, negyven év során, már azon túl, hogy csomó ismertebb verset zenésített meg. De nagy fájdalmam, hogy például Rúzsa Magdinak egyszerűen nem írnak jó dalszövegeket. Csak közhelyes, gyönge vackokat. Sokkal jobbat érdemelne.

– A „civil” munkahelyed ennél sokkal, hogy is mondjam, prózaibb. A verseidből árad valami nonkonform zabolátlanság, miközben az Országos Levéltárban, egy hivatali munkakörben dolgozol – megfér egymással ez a két éned?

– A levéltárban szerencsére abszolút tolerálják a másságomat, ami leginkább azt jelenti, hogy nem várják el a nyolc órai munkakezdést, és úgy általában nem akarja a vállalat a lelkem. A főnököm a legrendesebb főnök a világon, sosem inzultál fölöslegesen, bőven hagyja, hogy az irodalmi munkáimmal is foglalkozzam, viszont segít, ha kérem. Az, hogy legyen egy ilyen bejárós munkahelyem, egy keret, mondhatni, a jól felfogott érdekem, különben fent vagyok éjjel, délután kelek, és estig szorongok, hogy elúszott a nap – na jó, nem, de átállok éjszakai üzemmódra nagyon könnyen, az emberi szervezet viszont nem erre van kalibrálva, fontos, hogy a sötét órákban aludjunk. Azonkívül lényeges szempont a levéltárnál, hogy oda közlekedve minden délelőtt feltekerek bringával a Várba, ami szükséges, de önmagában azért nem elégséges mozgásmennyiség. 

– A levéltár mellett szerkesztői munkát is végzel, így az Irodalmi Jelen munkatársa is vagy. Milyen kihívásokat rejt manapság egy kritikarovat vezetése? Hogyan látod a kortárs magyar irodalomkritika helyzetét?

– A kortárs magyar irodalomkritika jobbára dögunalmas. Körbeudvarolják egymást a szerzők oda-vissza, hisz aki rólam jót írt, azt én sem fogom megbántani, így születnek a szellem- s kellemdús, tökéletesen érdektelen és tét nélküli recenziók. Tele vannak velük az irodalmi folyóiratok. És tényleg nem túl hálás dolog megírni valamiről, hogy rossz – bár mint tudjuk: a negatív reklám is reklám –, rossz könyvekről inkább nem írunk semmit. 

Az Irodalmi Jelen a szememben mindig is egy kitüntetett irodalmi hely volt, emlékszem, már tíz éve ünnepnek számított, ha megjelent egy versem vagy helyszíni beszámolóm az IJ-n. Azért szerettem annyira, mert a legszebb irodalmi portál volt, tetszett az élénk színvilág, a sok piros, a betűtípusok… és mert akkor én Szegeden éltem, az IJ pedig többször eljött Szegedre irodalmi estet tartani, ahová boldogan mentem. Egy másik jó dolog akkor történt velem, amikor, néhány év múltán egy-két sikeres kísérletet követően az elődöm, Boldog Zoltán az Irodalmi Jelen rendszeres recenzensének kért fel. És én írtam kritikus kritikát! Akkor még. Egy év múlva, amikor már jó sok kritikát megírtam, Böszörményi Zoltán főszerkesztő Zoli utódjául választott. A rovat remekül üzemel tovább, elég sok gyors reagálású, nyelvileg színvonalas, gondosan szerkesztett (khm) írás jelenik meg hetente egyszer vagy kétszer az oldalon. Annyira gyors reagálású, hogy két alkalommal a kritika – én voltam a szerzőjük történetesen – már akkor megszületett, amikor a könyv még ki sem jött a nyomdából, s amikor a kiadó rákérdezett, azzal vágtam ki magam, hogy ez most az Irodalmi Jelen különkiadása, az Irodalmi Jövő. 

Tavaly kiírtunk egy kritikapályázatot, amelyre meglepően jó, friss hangú írások érkeztek, s több rendszeres szerzőmet a tavalyi győztesek, illetve egyéb díjazottak közül gyűjtöttem a lap, illetve a kritikarovat köré. Hogy ne legyen egyhangú, beleviszünk játékot: ugyanarról a könyvről több recenziót is íratunk, néha érvényesül a női és a férfi szempont, legutóbb Shrek Tímea Halott föld ez című kötetéről jelent meg két ilyen írás, a közeljövőben pedig Kemény Gabriella, Kali Ágnes és Vöröskéry Dóra debütköteteiről lesz kettős kritika.

Ezek egymásra rezonálnak valamiképpen; vagy egy adott kiadó újdonságaira fókuszálunk: az Előretolt Helyőrség Íróakadémia új köteteiről szinte mind írtunk tavaly. Elmondható, hogy a fiatalokra koncentrálunk inkább, ez megmutatkozik a szerzők és a recenzensek tekintetében is. Reagálunk első kötetekre, van külön Debüt rovat is az Irodalmi Jelenben az ifjú szerzők számára. Jellemző egyébként, hogy összehangoljuk a rovatokat, a vers- és a prózarovat-szerkesztővel erre is odafigyelünk. A nemrégiben megújult online felület is a fiatalabb korosztály igényeit igyekszik kiszolgálni, és mobiltelefonra is optimalizált.

– És amikor a kritikus kap kritikát mint költő?

– Arról, hogy megfelelő hozzáállással mennyire hasznos tud lenni a kritikus kritika: született a Földerengésről egy elég részletes írás, még a kötet megjelenése idején. Akkor sem esett kifejezetten rosszul, de úgy gondoltam: istenem, hát nem tetszhetnek mindenkinek a verseim. A minap ez a kritika újra a kezembe került, vagyis a monitoromra. Így, néhány évnyire eltávolodva a verskötettől, azt kell mondanom: Áfra János higgadtan, szövegérzékenyen és arányosan mutatott rá a kötet erősségeire és gyengeségeire, igazán tisztességesen interpretálta. Lehet belőle tanulni, innen is köszönöm. Sajnos nem minden szerző egója viseli el, de például akit én bíráltam szigorúbban, nevezzük meg: Hartay Csaba, ő is bírja a kritikát. Roppant rokonszenves, alázatos szerző. Ha több ilyen lenne, izgalmasabbá lehetne tenni a kritika műfaját. De persze az jó dolog azért, hogy jó könyvekről figyelemfelkeltő recenziókat írunk, csak tényleg hiányzik a kritikus hang, mindenhonnan. Mi még a bátrak közé tartozunk.

– Idén te kaptad a fiatal-középnemzedék művészi eredményeket már felmutató tagjainak adományozható Bella István-díjat, amivel elért az első kiemelkedő szakmai elismerés. Meghatározó állomásként tekintesz erre?

– A Bella-István díjat a Magyar Írószövetség és az érdi önkormányzat adományozza 2006 óta, és úgy kötődik Érdhez, hogy életének egy szakaszában itt élt a költő. Öröm, hogy ilyen szép nevű díjam van; ha teszem azt, Hertz Tankréd-díjnak hívnák, kevésbé örülnék, sőt még szomorú is lennék titokban, hogy milyen hülye díjat kaptam, de Bella-díjasnak lenni jó dolog. 

– Ez olyan igazi fanyar, „adris” válasz volt, de viccen kívül: szükségét érzed-e, hogy ha másképp nem, belül, önmagadnak valamiképp szakaszold a pályád, kijelölj állomásokat, fordulópontokat? Kellenek-e ilyenek egy költő útjára?

– Persze, mint ahogy az élet más területein is szakaszol az ember, sőt maga az emlékezet is jórészt dátumokhoz kötve tárolja az emlékeket, nem? Nyilván egy díj cölöp a sivatagban, de a túlélőtúra, vagyis az élet a sivatagban zajlik, a díj pecsét a túraponton, hogyan viseltük a kirándulást, megtaláltuk-e az oázist stb. Az események, érzelmek, amelyeket rögzít az emlékezet, egy vers megszületése, vagy egy szerelemé, esetleg egy új munka kezdete, az is korszakolja az életet, mint az ismeretségek, a barátságok kezdete vagy vége. Családi események, utazások, halálesetek. A vers mindig az életből születik, élni kell ahhoz, hogy vers legyen, hogy díj legyen. A jobb verseim születési körülményeire mind emlékszem. Amikor történik valami az élet szebbik felén, annak a katarzisát megőrzi az emlékezet.

– A legutóbbi Versmaratonon elhangzott az Isten nem levéltáros című, ironikusan önreflexív versed, amelyet Vörös István soraira írtál. Azt írod: „Fákban hiszek és lassú évgyűrűkben, / és hinni szeretnék valami istennek, / mert elvesztem, de aztán megkerültem.” Hogy érzed, valóban megkerültél, a helyeden vagy mostanában?

– Életem korai időszakában többnyire a folytonos változás ténye jelentette csak az állandóságot, de most már nem akarok túl nagy váltásokat. Nem hiszem, hogy a gondolkodásomban gyökeres változás állna be a jövőben, vagy hogy alapvetően megváltozna a dolgok értéke vagy fontossági sorrendje a szememben. Persze az élet olyan, hogy mindig hoz újat egy váratlan pillanatban, amire a legvadabb álmodban sem számítottál. Itt most jó helyen vagyok, biztonságban érzem magam, sőt ez a biztonságérzet egy új szabadsági fok számomra. Például az, hogy nem kell a pénz miatt aggódni folyton, meg számolgatni, az valami hihetetlen megnyugvás és békesség. Ahogy az is, hogy végre tudok vigyázni az egészségemre. Ezeknek jó lenne állandósággá rögzülniük. 

 

Kérdezett: Laik Eszter

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.