Ugrás a tartalomra

A szerelem Istenre irányul

 

 

A kimerültség vonatútja

Fejem alatt mozognak
az összevissza csúszott párnák,
lelóg a lábam az ágyról.
Kis vackom mégsem szűkösebb,
mint az idő, mely vékonyan
elválaszt a holnapi rabszolgamunkától.
Reng a szorongás.
A félelem légörvénye
megrezegteti az ágyat.
Haladok előre,
a megrekedt agyi funkciók
spiráljain összezár majd a gyengeség.
Utolérem magam.
Összeér, aminek nem kellett volna összeérnie.

 

Az őszinteség hangszíne

Kizsigerelt orrom nem teljesen nyíltan,
de feladta a harcot.
Szinteket zuhant magához képest.
Zilált rendszere teljesen beszakadt.
Az első csatorna – amelybe irdatlan erővel zúdult az élet folyója –
szürke, terméketlen, halott táj lett.
Így elbuktam a levegő friss, éltető ragyogását.
Ez volt testem első pontja, ahol magamba szívtam az életet.
A sűrűje lent összpontosult, tudjátok, hol.
De arra most kevésbé vágytam, alvásra, evésre annál inkább.
A vizet eléggé elhanyagoltam.
Akárhogy is legyen,
kiszikkadt nedve annak a fának: gyökeréig ette magát a szárazság.
Ága-boga, virága színtelen lett és árva.

Nem félek már semmitől.
Mint egy kis állat, mely ösztönösen válaszol a természet halk szavára,
és hajnalban kidugja puha orra hegyét az üresen derengő, gyér napvilágra,
úgy fogadom el a létezés hívását én is:
görcstelen, mély, vak bizalommal.

 

A lelkek éhsége

Másnapos ébredés
egy ijesztő világban.
Túl nagy és idegen, könnyen elvész benne az ember.
Ki látja őt az utcán, amikor cigit vesz magának?
Ki tud bármit is róla?
Amilyen ma, és nem arról, amilyen tegnap volt.
Neonfény és sivatag.
A napok forrón terpeszkedő szabadrablása már a nyakunkon van.
Mit dobjon be a sarkon?
Gyrost kuvaszból?
Rossz íze van a magánynak.
Pedig szíve szerint supermanként repkedne.

A szerelem Istenre irányul.
Ha van, minden van, ha nincs, semmi nincs.
A test is így lett megteremtve:
rücskös burkával képes átszűrni a kegyelmet.

Érezni szeretnék mindenkit, aki „magára marad az életével”.
Én ma Őértük mondok egy imát.
Szememben könny.
Szívemben fájdalom.
Halál nélkül nincs feltámadás.

(Az idézet részlet Oravecz Imre Csendélet című verséből)

A bokám sem maradhat benn

 

Végül nem kaptam a finom gulyáslevesből,
pedig az illata jól megfogta a ruhámat.
Ezt dobta a gép.
Szépen továbbállok.
Jó egyedül is.
Például amikor olvasok, otthon érzem magam,
mindegy, hogy éppen hol csövezek,
a híd alatt, vagy itt, a bérelt szobában,
mert Isten olyankor velem van,
és én igyekszem a könyv belsejébe jutni,
hogy ne fázzak,
és lehetőleg éjfél előtt ágyba bújni, nehogy a napomat lenullázzam.
Iszom egy kis vizet.
Kinyitom az ablakot, és mélyen beszippantom mindannyiunk levegőjét
a halkan pattogó téli hidegben.
Endrének ki sem esne a cigi a kezéből,
ha itt lenne,
és a hűvös szél mindent átjárna
„Rossz gyerekkor, rossz emésztés“
– mondta egykor Jack London,
és nem járt nagyon távol az igazságtól.
Szóval itt fent, a másodikon
a bőrömön érzem, hogy a végtelen Univerzumnak ebben a félreeső,
közepesen kicsi galaxisában, a Föld nevű bolygón
egyetlen lélek is milyen szépen ki tud áradni.

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.