Ugrás a tartalomra

 

Pilinszky transzcendens csendje

Pilinszky spirituális gondolatokkal átszőtt prózai írásaiban is következetesen képviselte a katolikus létszemlélet egyetemességét, lírájának legfőbb témakörei: a bűn, a szenvedés, a megváltás és az üdvtörténet problémái. Pilinszky mint az „emberiség istenkeresésének legdrámaibb szavú tolmácsa,”[1] megváltást kereső költő, aki a háború történelmi pillanatait, az ember áldozattá válását, a 20. század emberének lelkiismeret-vizsgálatát a legdísztelenebb, legkopárabb elvont tárgyiassággal is képes kifejezni. Pályájának indulása, korai verseinek hagyományos ríme, ritmusa a Babits-iskola eredményeihez köti, bár a hatás nem olyan jelentős, mint Rónay György esetében, s a világháborút követő években új utakra lép: az elvont tárgyiasságban, a szimbolikus-biblikus jelképiségben, az ontológiai kérdéseket boncolgató, bonyolult metaforarendszert rejtő, tömör lírai darabokban találja meg igazi hangját. A verseiben rejlő transzcendencia, sűrített lírájának túlvilági üzenete, a táj misztikája és objektív költői módszere Rónay György költészetével rokonítható néhány ponton, de míg Rónay meggyőződéssel tekint a léten túli világra, addig Pilinszky misztikus kérdéseivel transzcendens titkokat kutat: „Nem is tudom, miért vezeklek?” (Tilos csillagon); „Eljut hozzád a panaszom? / Hiába ostromollak?” / „Számíthatok rád istenem?” (Panasz).

 Az ember félelmét és állandó létbizonytalanságát sugallja egyik fiatalkori zsengéje, az Őszi vázlat című miniatűr remekműve is:

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

A pillanatnyi, látszólag stagnáló hangulatképből felsejlik az ember szorongása, az egzisztenciális lét fenyegetettsége. A kozmikus világegyetem és a transzcendens csend felismerése Pilinszky Gyász, Téli ég alatt, Éjféli fürdés című verseiben is megfigyelhető: „szivü[n]k remegve tölti meg / a fénnyel érő sűrű csend. // És mintha hívást hallana / zuhanni kezd az éjszaka”.

A költő 1959-ben megjelent Harmadnapon kötete a misztikus költészet modern lehetősége. Az alapvetően tragikus hangoltságú verseiben az Istennel való kommunikáció vágya fogalmazódik meg. A Pilinszky-életműben a csendet a költői kommunikáció részeként kell értelmezni. Az emberi beszéd hiánya, a meg nem értés, az elhallgatás, majd a végső csend Pilinszky költészetének alapproblémája. A Harmadnapon a feltámadás gondolatát közvetíti, utal a halál-kereszthalál szenvedéstörténetére és a megváltás lehetőségére. A Harmadnapon lírai darabjaiban a csendmetafora különös esztétikai élményt nyújt: a világháború poklait felidéző úgynevezett „stációversek”-ben (Egy KZ-láger falára, Ravensbrücki passió, Harmadnapon); a rövidebb, ám annál jelentősebb négysorosokban (Ama kései, Agonia Christiana, A harmadik, Hideg szél, Négysoros) és a hosszabb lélegzetű, különös fényhatású, látomásos költeményekben egyaránt (Kihűlt világ, Egy arckép alá, Félmúlt, Apokrif). A versekben áttételes utalásokkal rajzolódik ki az élmények valósága, a csend problematikája létszemléleti síkra vetül. A Harbach halálos csendje, a Ravensbrücki passió kockacsendje, a Félmúlt hamunéma fala és üvegkoporsó-képzete egyértelműen kapcsolódik a később írt Passió „üvegmögötti” csendjének jelentéséhez. A Passióban a csend az emlékezés jelen idejét jelöli, a szenvedés végét, s a megélt élmények újraélését is. A harmadik, a Hideg szél, az Agonia Christiana és a Négysoros című rövid költemények megteremtik a kimondatlan, a nyelvben jelöletlen és mégis sejthető transzcendens csend összjátékát.

Az Apokrif és a Senkiföldjén nem idézi fel ugyan konkrétan a világháború képeit, mégis végítéletszerű látomásai és az emberi kommunikáció hiányának problémája éreztetik a létében szorongó, magányos individuum kataklizmáját. Az emberi nyelvet elhagyó egyén némasága az Apokrifban is hangsúlyozott: Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem…/ Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet. / Hazátlanabb az én szavam a szónál! // Nincs is szavam. … / Sehol se vagy. Mily üres a világ. A meghiúsult kommunikáció csendjében Pilinszky egy olyan kiüresedett világról ír, ahol az emberi beszéd már nem alkalmas a kapcsolatteremtésre.

Az 1972-ben megjelenő, számos asszociációs lehetőséget rejtő, metaforákban gazdag Szálkák kötet a termékenység korszakát hozta Pilinszky pályáján. A Szálkák versei Krisztus keresztjének tragikusan töredezett szálkái, melyek „a töredék foglalatában / az Atyaisten igéretét” rejtik – ahogy írja Metronóm című költeményében. A kötetben még inkább felerősödik Pilinszky transzcendens iránti vonzalma, kedvelt biblikus szimbólumai: Isten, szög, bárány, öröklét, kereszt. Ez némiképp összefüggésbe hozható Simone Weil misztikus művészetével, akinek művét Pilinszky 1964-ben olvasta először (La pesanteur et la grace). Többször fordított Weil naplórészleteiből, nyilatkozataiban is sokszor hivatkozott a filozófusnőre. Pilinszky Simone Weil platonista jellegű vallásos misztikáját kedvelte, amely számot vet az emberi lét tragikumával. Pilinszky költői világában a magányos individuum Simone Weilhez hasonlóan a misztikusok szomjúságával keresi Istent, a kegyelem forrását.  A kihűlt, kiüresedett világ és a magányos lét viszonyát értelmező Ez lesz című vers három sorra redukálódik: csupán a szétfoszlás, a végső megpihenés, a csend és a béke metaforáit hagyja meg a költő:

„Oszlás-foszlás, vánkosok csendje,
békéje annak, ami kihűlt, hideg lett,
mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.

A háromsoros látomás a halálsejtelem víziója: a maga egyszerűségében és tömörségében is hibátlan remeklés. Az ember magánya itt nem egzisztenciálisan, hanem kozmikusan értelmezhető; a létszorongás döbbenete helyett azonban enyhület és megbékélés árad a vers soraiból. A háromsoros vers transzcendens távlatokat nyit. Azt az időtlen, végtelen misztikus tapasztalatot sugallja, amely csak az isteni csendben nyerhet feloldódást. Pilinszky az emberi magány misztikus értelmezéséről azt vallotta: „Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében. Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.”[2] A költő 1976 novemberében Baitz Máriának írott levelében a csend lélektani és esztétikai szerepéről a következőket fogalmazza meg: „Ezért kell egyedül befele figyelnünk, arra a végső csendre, ami vár ránk, s akkor tehetünk bármit és érhet bennünket bármi, végül mindenből költészet lesz és csend.”[3]


[1] Rónay László: Isten nem halt meg. A huszadik századi magyar spirituális líra. Szent István Társulat, Budapest, 2002, 134.

[2] Pilinszky János, A magányról. In: Hafner Zoltán (szerk.), Pilinszky János: Publicisztikai írások. Osiris Kiadó, Budapest 1999, 761.

[3] Pilinszky János Baitz Máriának 1976. november 8. előtt írott levele. In: Kovács Erika, Pilinszky és a család. Nap Kiadó, Budapest, 2009, 17.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.