Ugrás a tartalomra

 

Gyötrelmek kertje

Kertszimbólumok Ady Endre és Juhász Ferenc költészetében

Hieronymus Bosch híres triptichonját, a Gyönyörök kertjét sokan és sokféleképpen értelmezték. A fehér színű szüzek és vörös színű ifjak végtelen násza mögött valószínűleg alkimista szimbólumok húzódnak meg. Mintha az alkimista nagy mű, az Opus Magnum felfedezése után mindenki kortyolt volna az örök fiatalság italából, és megvalósult volna a földre szállt Paradicsom – vagy annak valamely groteszk paródiája. Az alábbi versek kapcsán azonban bátran kijelenthetjük, hogy nem ebben a földre szállt Paradicsomban járunk. Ezek az „anti-kertek” nem Isten Kertjéhez hasonlóak, ezek a mérgező növények nem Isten Kertjének növényei, és ezek a beteg virágok csupa romlást és szomorúságot árasztanak.

 

I. ADY ENDRE: AZ ÉN VIRÁG-HALMOM

Álmom, ha kínnal elcsalogatom,
Úgy terül rá testem-lelkemre
Idegenül és fonnyatagon,
Kiabáló jajjal, hidegen,
Mint őszi, tarka virág-halom.

Virág-halom és rajta fura dér,
Ezer másnak szívéből hullott,
Piros hó-harmat: a vér, a vér,
Piros és búshideg minden itt,
Élet, árnyék, virág és babér.

Kinek csak valaha vérkönnye hullt,
Siet az én virág-halmomra,
Itt virrasztgat minden nyomorult.
Az én álmom riadt, őszi kert,
Hol minden holt virág összebújt.

S mikor kín-álmom ébresztve lohad,
Futnak a színek a szememből
S tipornak szilaj vihar-lovak
Véres, őszi virágoskertemen
S hallom a futó sóhajokat.

Ady Endre fent idézett verse 1910-ben keletkezett. A Minden-titkok verseiben látott napvilágot, abban a különleges kötetben, amely sorra veszi az élet nagy hieroglifáinak faggatását, de egyetlen kérdésre sem ad megnyugtató választ. A Szomorúság titkai című ciklusban egyetlen komplex metaforára épülő „szürrealista” álomvers ez, rezignált hangvételű helyzetjelentés a költő lélekállapotáról, nevezetesen arról a mindnyájunk számára ismerős pillanatról, amikor az ember teste és lelke „atomjaira hullik” a reá nehezedő terhek iszonyú nyomása alatt. Ady versében mindez sokkal kifejezőbb. A költő teste festői szépségű virágszirmokra hullik. Ám ez mit sem változtat azon, hogy a tarka és fonnyadt virágkupac kérlelhetetlenül temeti maga alá Ady végsőkig elgyötört lelkét, amely úgy nyöszörög, kétségbeesetten, mint egy Baudelaire-vers haldokló katonája a holtestek alatt:

Csak az én szegény, bús lelkem repedt el,
S ha hideg éjek rémét dalsereggel
Vágyik elűzni, hangja csuklik, retten,

Mintha egy vértó partján elfeledten
Holttestek alatt sebesült hörögne,
Ki ott vész kínban, lenyomva örökre.[1]

Az Ady versében szereplő „virág-halom” egyértelműen emberi kezek műve, tehát rendezettséget mutat. Ez a szürrealista kép a költemény „gravitációs-középpontja”. A versből azonban nem derül ki, hogy a „virág-halmot” egy sírkertben, egy otthoni virágágyás szélén, netán egy gondozott köztéri parkban kell-e elképelni. Megítélésünk szerint Ady „szürrealista virágversét” rendkívül gyümölcsöző irodalmi vállalkozás lenne elhelyezni az életműben. Annál is inkább, mert Ady „millió-gyökerű” költészete mind a mai napig ezer szállal kötődik életünkhöz, és nagyjából mindenre hatással volt, ami a magyar irodalomban utána következett. Az én virág-halmom című vers lehetséges jelentésrétegei közül most az alábbi hármat szeretnénk kiemelni és „beágyazni” az életműbe:

  1. virágszimbolika
  2. vérszimbolika
  3. álomszimbolika

 

A virágszimbolika

A virágok, a szerelem és a halál időtlen jelképei. A rózsa különösen. A vörös rózsa a szerelem lángoló érzéseit és – tövisei révén – annak ambivalenciáját egyaránt képes kifejezni, míg a sírokra helyezett rózsa többnyire fehér színű. A középkori virágénekekben a költők által áhított „virágszálak” tisztaságával és romlottságával egyaránt találkozunk. Magyar nyelvű középkori virágénekek sajnos csak elvétve maradtak fenn. Az egyházi témájú festményeken és énekekben a hófehér liliom és a titkos értelmű rózsa egyaránt Szűz Mária szimbólumaként jelenik meg. Adyra minden bizonnyal jelentős hatással voltak Csokonai és Petőfi „virágnyelven” írt költeményei, különösen Csokonai A Reményhez (1803) és A Hafíz sírhalma (1801) című verse. Ady kortársai közül feltétlenül említsük meg Lesznai Anna nevét, akinek verseiben a növényszimbolika szorosan összefonódik a nőiséggel. Külföldi, elsősorban párizsi irodalmi hatások közül mindenekelőtt A romlás virágait (1857) emeljük ki. Ady szintén Párizsban került kapcsolatba Paul Gauguin (1848–1903) festészetével. Ott volt a kezdet kezdeténél, hiszen közvetlenül Gauguin halála után, az életmű első komolyabb visszhangot kiváltó posztumusz kiállításáról (1906) a Budapesti Napló számára küldött elmélyült és nagy szakértelemre valló tudósítást. Gauguin művészetét úgy jellemzi, mint „lázadást mindenféle sablon ellen”. A festő alakját pedig – alig leplezett lírai önvallomásként – egy örökös küzdelmet vívó, magányos titánként mutatja be. Az elemzett versben a virágok piros árnyékát talán Gauguin „önkényes” színei és mesebeli virágai inspirálták. Az alábbi felsorolás segítségével megpróbáljuk összefoglalni és néhány példán keresztül bemutatni Ady „millió-gyökerű” virágszimbolikáját az életműben.

A magyar Ugaron: Új versek – magyarság
Halálvirág: a Csók: Az Illés szekerén – halál
A fehér lótuszok: Az Illés szekerén – ars poetica
Az Őszi rózsák: Az Illés szekerén – proletárforradalom
Fehér lány virág-kezei: Szeretném, ha szeretnének – szerelem, öregség
Virág-fohász virágok Urához: Szeretném, ha szeretnének – Isten, ars poetica
Fedjük be a rózsát: Szeretném, ha szeretnének – szerelem
Őszi, forró virág-halmon: Szeretném, ha szeretnének – politika
Az én virág-halmom: Minden-titkok versei – politika, álom 
Az életem kertje: Minden-titkok versei – ars poetica
A bűnök kertjében: A halottak élén – szerelem, bűn
Én bús ibolya-vetésem: A halottak élén – háború, szerelem
Mag hó alatt: A halottak élén – háború, szerelem
Egy háborús virágének: A halottak élén – háború, szerelem

Baudelaire kapcsán már sokan megjegyezték, hogy az Ady-kötetek belső felépítése mennyi hasonlóságot mutat A romlás virágai szerkezetével. Csakhogy amíg a Baudelaire-kötet sorai egyetlen grandiózus szimfóniaként dübörögnek, addig az évente megjelenő Ady-kötetek egymásra rímelő ciklusai egymással is örökös párbeszédben állnak. E gondolat mentén haladva már az 1909-es Szeretném, ha szeretnének című kötetnek is akad egy verse, amely az általunk elemzett vers előképének tűnik. Igaz, a hangütés más, a képvilág kevésbé szürreális, a virágok színpompás kavalkádja, illetőleg a nyomasztó magány érzése mégis képes létrehozni a szükséges „zenei-kapcsolatot” a versek között:

Őszi, forró virág-halmon

Forró virág-halmon,
Déli Nap-özönben
Hallgatom, hallgatom
A virág tereferét.

Röhögő pirosak,
Epés-violásak,
Csillogó fehérek
Viszik harsányan a szót.

Filozófus kékek,
Haragos zöld mályvák,
Gunyoros vörösek
El-elszólják magukat.

Csak egy virág hallgat,
Szinte-szinte ölnyi,
Sárga, őszi rózsa,
Büszkén lógatja fejét.

Virág-gyötrelemnek,
Virág-gondolatnak,
Átkos hordozója,
Bánatos, szép, nagyfejű.

A bánatos, nagyfejű őszirózsában viszonylag könnyen felismerhetjük a költő önarcképét. Ady gyakorta hordott őszirózsát a gomblyukában, és különösen fiatalabb korában szívesen költött verset olyan romantikus helyszíneken, mint egy elhagyott lugas vagy egy filagória a családi kertben. Ha eltekintünk a vers politikai zöngéitől, akkor szintén nem nehéz felismerni az Adyt jellemző végső emberi magányt a pompás színektől harsogó, falusi „virág-tereferén”. Az én virág-halmom című versben ez a magány tovább fokozódik: „Piros és búshideg minden itt / Élet, árnyék, virág és babér.” Csakhogy ebben a versben a költői magány különös módon feloldódik, mégpedig a tarka virághalmot borító „Ezer másnak szívéből hullott, piros hóharmat: a vér” által oldódik föl: „Itt virrasztgat minden nyomorult. / Az én álmom riadt, őszi kert, / Hol minden holt virág összebújt.” A költő testét boríró, elvirult virágszirmok szimbolikája ezen a ponton átalakul: a „virág-halom” a rokon lelkek egyfajta gyűjtőhelyévé válik, így ezek a sorok minden hidegség, dér, fagy és elmúlás ellenére némi emberi melegséget is sugároznak. Ady köztudottan nem beszélt idegen nyelveket, a „virágnyelvet” ellenben anyanyelvi szinten elsajátította. Lédát gyakorta nevezte „orkideának”, saját magát pedig Gangeszen nyíló mesevirágként,[2] mocsárban nyíló lótuszvirágként[3] vagy épp az egzotikus szépségű áloé nemzetség távoli sarjaként mutatta be.[4] Utóbbi versben ádáz küzdelmet vív a verseit utánzó költők „ciklámen” színű művirágaival. A költő és a növények harcát leginkább A magyar Ugaron (1906) víziójából ismerhetjük. A vers „húsevő” növényei valósággal csapdába csalják a költőt, hogy aztán élve eltemethessék és fölfalhassák. Szerencsére a mi virágaink korántsem ennyire ellenségesek. A virághalmon kuporgó levelek lényegében eleven emberi lelkek, ezek a lelkek pedig vacogva bújnak össze, és keresik egymás melegségét, egészen addig, amíg a vers végét jelző „szilaj vihar-lovak” az egész virágkupacot szétzilálják. A szomorúságot sugalló végső szólamok mellett érdemes észrevenni Ady egyre erősödő hitét saját elhivatottságában. A háború kirobbanása után a költő egészségi állapota rohamosan hanyatlani kezdett: a vérbaj szövődményei, a mértéktelen alkoholfogyasztás, a számára elviselhetetlenül eufórikus háborús hisztéria, illetőleg a verseit övező általános felháborodás (és cenzúra) csak még jobban aláásták az egészségét. Ám ebben a kilátástalan helyzetben – paradox módon – egyre világosabban látott. Ekkora már a nemzet prófétájának vallotta magát, és testének hanyatlását a „nemzethalál” előjeleként értelmezte, amire hamarosan egy egész világrész háborús jajkiáltása rímelt:

Testem ez a szent, kényes szerszám,
Mint valami ördöngös posta,
A most-Idők rémületeit
Előre és magával hozta.[5]

***

Az Élet szörnyüséges, gazdag
S az én kicsúfolt, szent sebeim,
Mint rózsák piros májuson
Egy világ testén fölszakadnak.[6]

***

Most tél van s szegény mag-magam
Megnémítva és behavazva
Rendeltetés hitével
Őrzöm meg tavaszra,
Igazimnak sarjadásáig.[7]

 

A vérszimbolika

Mint láttuk: a virághalmon kuporgó virágok eleinte tarkák, később – a vers első jelentősebb modulációját követően – vérszínűek. A virágok eme „színelváltozásával” párhuzamosan a költemény hangulata is átalakul: a bevezető strófát jellemző személyes hang egyre személytelenebbé és általánosabbá válik. Mintha a költő szenvedése a „virág-halom” népének kollektív gyötrelmeiben oldódna föl; ugyanakkor mintha a költő által álmodott virág-halom képes lenne enyhülést hozni mások bánatára. Mintha egy rejtett „erőkút” lenne a virág-halom, és ez a titokzatos „enyhülés” volna a költő életének és művészetének alapvető rendeltetése:

S minden arcot, idegen arcot,
Midőn elfog a titkos emlék,
Legalább egyszer földeritni,
Megragyogtatni be szeretnék.[8]

Tűzforró dérrel és jéghideg vérrel Adynál legkorábban a Téli alku szememmel (1913) című, az életműben kivételesen ritka szonett formájú allegóriában találkozunk. Ady hűséges „kutyáját”: a saját szemét szólítja meg ebben a rendkívül tömör és koherens költeményben. A „szemeknek kívánságával” – harcol és „alkudozik”; majd versének végén kicsordult könnyeit fagyasztja meg és csillogtatja a tovatűnt ifjúság feletti bánatában:

S fagyjon meg aztán csöppös, vált hited
S nézz zöldbe-kék jég-prizmákon keresztül
S lágy bámulást ne adj már senkinek.

Pillád már késett, friss nődre se rezdül
S úgy csüggnek rólad világok, szivek,
Mint jégcsapok téli kunyhó-ereszrül.

A kunyhó falát borító véres jégcsapok évekkel később, A földi kunyhóban című versben tűnnek fel ismét. Ám ez a költemény már a háború idején fogant, így a kunyhóereszről lógó jégcsapok a háború áldozatainak véréből keletkeztek, és szívták meg magukat oly pirosra:

Pernyében s piros hóban
Vér-jégcsapok fagynak ereszre,
Be messze van a Messze,
Be közel van a Közel.

A vér Ady egyik jellemző, egész pályafutását végigkísérő motívuma. Az átütő sikert jelentő második nagy Ady-kötet, a Vér és Arany (1907) után egyre több „vérverssel” találkozunk. Ez a rengeteg vér rendszerint a vulkánként kitörni készülő szexualitás, valamint az elemi életerő pogány és „primitív” szimbóluma (Vér és Arany, Az ős Kaján). Ám Adynál kezdettől fogva ambivalens szimbólum, hiszen az érzéki örömök megzabolázhatatlan tobzódását, illetve a beléjük kódolt önpusztítást: a vérbajt – a költő személyes fátumát, a testét elpusztító gyógyíthatatlan kórságot – egyaránt jelképezi. Emellett az istenes versekben Krisztus kiontott véreként a bor és a szőlő szakrális jelképe lesz. A vérversek egy másik kiemelkedő vonulatában pedig – elsősorban piros színe révén – a vér a forradalom szimbólumává lesz. Adyt eleinte lelkesítette a javak igazságosabb elosztásán alapuló eszmerendszer, ám érdeklődése idővel lanyhulni kezdett. Az én virág-halmom című verset akár olvashatjuk úgy is, mint az Őszi, forró virág-halmon folytatását, tehát a korai szocializmus rövid felvirágzásának és gyors elvirágzásának történetét. Ebben a kontextusban a virág-halom jelképezné a társadalom perifériára szorult tömegeket, egyfajta lelki barikádot a párizsi kommün idejéből, a vers végén végigszáguldó „vihar-lovak” pedig a bimbózó eszmék kérlelhetetlen eltiprását. Érdekesség, hogy a virág-halmot belepő piros hóharmat hatására nem csupán a virágok lesznek vérszínűek, de a virágok árnyéka is: „Piros és búshideg minden itt / Élet, árnyék, virág és babér”. A fekete és a piros szín felcserélésével számos más jelentékeny Ady-poémában is találkozunk (A fekete húsvét, Piros gyász ünnepén, A Tűz márciusa). Némi képzavarral élve: a színek „színelváltozására” legszebb és legtökéletesebb példa a forradalmi és háborús (vér)versek közé is besorolható Nóták piros ősszel (1914):

Piros Ősz, piros Föld, Piros Ég.
De a gondolatok ma: kormok,
De a gondolatok feketék. (…)

Piros volt egykor a szerelem,
Piros volt a húsvéti zálog,
Piros a rózsa a kebelen. (…)

A vér is piros volt akkor talán
S most tengerekben is olyan csak,
Mint bor-folt kis korcsma asztalán. 

Ady világosan látta, hogy a kitörni készülő első világháború nem „csupán” a különféle újragyarmatosítási kísérletek vérrel írt krónikája, nem „csupán” a különféle népek és nemzetiségek elborult elméjű, atavisztikus mészárszéke – de egyszersmind villámhárító is: levezetője az Európa-szerte kitörni készülő proletárforradalomnak. A nagyhatalmak szó szerint egy vércsatornán keresztül igyekeztek levezetni a forrongó indulatokat. Ám Ady szemében ez kétségtelenül felért egy „érvágással”, és tudta, hogy Európa elgyengült teste nem lesz majd képes megbirkózni ekkora vérveszteséggel:

Pörzsölt virág-kerteknek alján
Fut árkán az életem vére,
Nem a mosti, de ez a vér volt
Hősi, ki indult csatatérre,
Hősi:
Más és szebb csatákról álmodott
(Legalább: istenekkel) s megelőzi
Sok hasztalan, szolga, zagyva vér.[9]

***

Baljóslatú, bús nép a magyar.
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.[10]

Ady költészete az „Értől” indul, és mint egy lassan hömpölygő szimfónia, fokozatosan folyammá szélesedve érkezik meg a Szent Óceánba. Csakhogy az utolsó két kötetben ez az „ér” már a költő tulajdon szívének ütőere, az Óceán pedig nem lehet más, mint a háború vérének Óceánja. Egyik utolsó költeményében – (Vér: ős áldozat) – a honfoglaló pogány ősök szakrális véráldozatát támasztja fel. A „vérbajban” szenvedő modern Európa sorsát ezen a versen keresztül magyarázza és értelmezi.

Vér, íme, az ős áldozat:
Vért fröccsenteni a tűzbe
S leszúrni a fehér lovat. (…)

Nagy céljaiért veszetten
Rohanok rég tudatlanul
Vérért, vérrel, véresebben. (…)

S most, hogy a vér szerte-árad
S a világ félőn kuncorog:
Arcomon riadt csodálat.

Kitől féltek, kitől, mitől?
A Vér: útjait csinálja
S minek dőlni kell, dőlni dől. (…)

Az élet szép bazsalikom,
De hol éri Halál, mindegy:
Sáncban, hegyen, völgyben, sikon.

Csupán folyókat cserélnek,
De együvé iramlanak
Minden céljai a vérnek. (…)

 

Az álomszimbolika

Adyra nagy hatással volt Charles Baudelaire A mesterséges mennyországok: hasis és ópium című könyve, amelyet valószínűleg Léda tolmácsolásában ismert. Mivel az ekkoriban kibontakozó freudi álomfejtés még gyerekcipőben járt (Freud műve 1900-ban jelent meg), Ady minden bizonnyal Baudelaire könyvéből sajátította el az „önanalízis” képességét.[11] Ady nagy mennyiségű bort és Veronált használt altatóként, így aligha meglepő, hogy idővel erősen „szürrealista” színezetű képek jelentek meg a verseiben. A költő egyébként különbséget tesz a mesterséges narkotikumokkal előidézett „erőltetett” álom és a természetesen bekövetkező „valódi” álom között. Előbbire kiváló példa az elemzett költemény, Az én virág-halmom első sora: „Álmom, ha kínnal elcsalogatom”. (Értsd: ha valamilyen narkotikum segítségével magamhoz csalogatom az álmot). Illetve egy három évvel korábbi költemény is, az „Álom, Álom helyett, mely szintén egy „erőltetett” elalvási kísérlet félálomszerű vízióinak lazán szerkesztett költői leírása. A mesterséges álmok és hallucinációk művészi szintű rögzítésével Ady olyan klasszikus világirodalmi szerzőkhöz csatlakozott, mint Samuel Taylor Coleridge (Kubla Khan), Thomas de Quincey (Egy angol ópiumevő vallomásai), Arthur Rimbaud (Látnok levelek, A részeg hajó) és Charles Baudelaire. A kortárs magyar irodalom is kiváló pályatársakat kínált Csáth Géza és Kosztolányi Dezső személyében. Adynak tehát igencsak iparkodnia kellett, ha meg akarta őrizni vezető szerepét a virágot bontó hazai dekadens lírában.

Érdemes megjegyezni, hogy az Ady-versekben álomszimbolikája végső soron a korábban elemzett virágszimbolikából sarjad, hiszen a pszichedelikus álmokat gerjesztő narkotikumok alapanyagát bódító hatású növényekből nyerik (kender, mák).  

Az álmok és a szexualitás témáját dolgozza fel Az alvó csók-palota és A Hóvár-bércek alatt. Utóbbi versben a költő álmában megdermedt teste eleven emberi hídfővé alakul át, és köti össze az egymásra vágyó szerelmeseket egy zöld zubogású hegyi patakparton. A valódi, az erőltetett és a szexuális jellegű álmok mellett idővel a filozofikusabb hangvételű Nagy Álom is megjelenik az életműben. Ady természetesen a halált tekinti Nagy Álomnak. A Halálhoz képest minden más álom csak „kicsi” és „hézagos” lehet. Ennek legszebb példája Ady költészetében A meghívott Halál (1910).

A Búgnak a tárnák (1906) Ady egyik legelső „mélylélektani” költeménye. Nagy jelentőségű alkotás, hiszen Freud Álomfejtésétől függetlenül, azzal mintegy „szinoptikusan” keletkezett. A költő ekkortájt eszmélhetett rá, hogy a múlt kellemetlen emlékeit nem lehet végérvényesen kitörölni az emlékezetből, legfeljebb száműzni lehet őket, mint bukott titánokat a Tartaroszba. Így az emberi agy lényegében olyan hegységrendszer, amelynek hófedte csúcsán fennkölt és önfeledt hangulat uralkodik, akár a Parnasszuson, ám gyomrában tárnák sorakoznak, a tárnákban háborgó rémek újabb és újabb kitörni készülő seregével:

Havas csúcsával nézi a napot
Daloknak szent hegye: a lelkem,
Gonosz tárnáktól általverten.

Álmok, leányok, bomlott ingerek,
Gondok, kínok vájták a mélyet:
Gyűltek a tárnák és a rémek.

Fent, fent a csúcson: nagy-nagy szűzi csönd.
Gondolat-manók csoda-tánca,
Lent: a rémeknek harsogása.

A művészet tisztaságát jelképező „Gondolat-manók” „csoda-tánca” természetesen csak addig tarthat, amíg az egyensúly fel nem borul, és a tárnákban háborgó rémek elő nem idézik a végzetes kataklizmát – („Egy pillanat és megindul a hegy: / A büszke tető táncos népe / Bevágódik a semmiségbe.”) –, valahogy úgy, ahogy a „szilaj vihar-lovak” zilálják szét és tiporják össze a virághalmon a virágokat. Ady analitikus álomfejtései később olyan versekben folytatódnak, mint Az ős Kaján (1907) és A fehér lótuszok (1908). A művészi alkotás tisztasága mindkét versben a tudattalant jelképező „mocsár” alantas ösztöneibe fullad. A beteg századokért lakolva (1914) című versben pedig mintha már a jungi „kollektív tudattalanba”, illetve az egyes népeket megbélyegző „kollektív bűnösség” elméletébe nyerhetnénk bepillantást. Ady önanalitikus álomversei minden bizonnyal jelentős hatást gyakoroltak József Atillára. Az olyan freudista ihletésű József Attila-i sorok, mint a „Leülepszik, nem illan el bajom”,[12] vagy: „s csak képzetet lehet feledni”,[13] lényegében a Búgnak a tárnák hasonló gondolatait visszhangozzák. Ám ahogyan az iménti példából is látszik, József Attila önmarcangoló, kafkai hangulatot árasztó, többnyire introvertált verseivel szemben Ady szorongásai végül mindig kollektív szenvedésekben oldódnak föl. Hiszen még az első látásra kusza virághalmon is egyfajta konzisztencia tartja össze a véres és elfonnyadt virágokat. Az álomversek tetőpontjaként pedig olyan prófétai ihletésű „jósálmok” következnek, mint az 1914-es év beteges lázálmaiban fogant A csodák föntjén.

Ez a népével sorsközösséget vállaló, messianisztikus, prófétai attitűd különbözteti meg Ady Endre költészetét minden más dekadens, pszichoanalitikus és pszichedelikus költészettől.

A csodák föntjén (részlet)

Csillag-zuhító angyal-trombiták
Piros hangjára addig-addig lestem,
Míg megérkeztek a káprázatok
S csodáit küldi pirítva a testem,
A nyolcadik angyal: a Láz. (…)

Csodálatos, képes rettenetek
Szent zavaros kora, íme, szakadt rám,
Ülnek bennem viziók és valók
Szerelmesen, fájón összetapadván,
Hogy minden: ugyanegy legyen. (…)

A Láz és én vagyunk ma a világ,
Nem sietek, mert el már úgyse kések,
Csillag-zuhító angyal-trombiták,
Száz élettel fölérő jelenések
Visznek csodák föntjére föl.

 

II. JUHÁSZ FERENC: VÉRZŐ, ŐSZI KERTEM, 1973

A vers keletkezésének története

Juhász Ferenc verse a költő életének egyik legválságosabb időszakában keletkezett, közvetlenül első felesége, Juhász Ferencné Szeverényi Erzsébet tragikus öngyilkossága után. Erzsébet elhatalmasodó elmebaja már évekkel korábban megmérgezhette kettőjük kapcsolatát, amit a Juhász-verseket övező, növekvő értetlenség, valamint az egyre kilátástalanabb gazdasági és politikai helyzet csak tovább súlyosbított. Az üstökösként feltűnő és sikert sikerre halmozó költő karrierje és magánélete egyik napról a másikra omlott össze, a boldogságot és biztonságot jelentő meghitt családi fészek a borzalmak házává vált. Juhász Ferenc hosszú évekre, egészen második házasságáig száműzve lett a boldog családi életet jelentő Édenkertből, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott: a Paradicsomból egyenesen a Pokolba hullott alá. A Vérző, őszi kertem című vers ezen vészterhes időszak egyik kiemelkedő költeménye, valóságos megkövült korlenyomat, amelynek egymásra rakódó jelentésrétegeiből pontosan rekonstruálhatjuk a szerző akkori gondolatait és érzelmi állapotát. A vers elemi erejű kivetítése, kiírása és kiirtása a költő lelkét mardosó elmondhatatlan fájdalomnak, másfelől viszont kapaszkodás, munkába temetkezés, terápia, mintha tudatos vagy tudatalatti parafrázisa lenne az Ady Endre Az én virág-halmom című költeményének, amit csak nyomatékosabbá tesznek a Juhásztól egyébként szokatlan, nagy kezdőbetűs szavak.

Vérző, őszi kertem (részletek)

Véres kása ez a kert,
vért-gőzölgő rózsakert,
véres kása, mint a vers,
darált-hús, dögszagú-nyers.

Vér-csészékben agyvelők,
zöld szárakon lebegők,
ősvirágok ringanak:
érrel befutott agyak.

Nincs koponyabuborék,
agykoponya-menedék:
érzsákokban az agyak
dagadva virágzanak!

(…)

Tüdők virágszárakon
lüktetnek hallgatagon,
szivacs-meztelen tüdők,
vérük habosan csöpög.

Élnek, buborékzanak,
meztelenül habzanak,
nyögnek és sóhajtanak,
égnek és borzonganak.

Ez a kert a Gyötrelem,
a vér-kása Múlt-Jelen.
Mint kibontott mellkasok
a rózsa-daganatok.

(…)

Állok benne egymagam,
boldogtalan-boldogan.
Talán már meg is halok,
S fölfalnak az angyalok.

Csámcsogva fölzabálnak,
szűz lényükbe darálnak,
s emésztve majd böfögnek,
ánuszukon kiköpnek.

(…)

Foszladékaim köpik
ki ürítőpontjaik,
mint mésszel a madarak:
bogárból ami maradt!

(…)

Bojtok, csengő-pamacsok,
bóbiták és fogsorok:
ami bennük el nem ég,
a Belőlem-Maradék!

Juhász Ferenc verse – megítélésünk szerint – millió szállal kötődik Ady Endre Az én virág-halmom című költeményéhez. Példának okáért: Ady verse „véres és búshideg” virágokat és árnyakat említ, míg Juhász lírájában a kert „Nehéz vérrel füstölög, árnyéka is vért köhög”. Tudjuk, hogy Juhász lírájában a magyar költők közül József Attila hatása érvényesül a legmélyebben. (Ehhez életrajzi hasonlóságok is társulnak: mindketten elképesztő nyomorban születtek, mindkettőjük édesanyja éhbérért dolgozó mosónő volt, egyaránt a költészet csúcsait ostromolták, és még a haláluk napja is majdnem egybeesett: József Attila 1937. december 3-án lelte halálát Balatonszárszón, míg Juhász Ferenc 2015. december 2-án szenderült örök nyugalomra.) Felmerül a kérdés, hogy ebben a vészterhes időszakban mi indokolta Ady Endre verseinek ennyire intenzív hatását Juhász Ferenc A Megváltó Aranykard című kötetére, hiszen az említett nagy kezdőbetűs szavak gyakori felbukkanása mellett olyan versekkel találkozunk, mint Az átkozott Isten-disznók, amely szintén nem függetleníthető Ady közismert költeményétől, illetőleg olyan sorokkal, mint a „Pontozott tűzlova vérző, nyers / fújva vágtat, mint egy vén Ady vers”. A lehetséges magyarázatok közül hármat szeretnénk részletesebben bemutatni.

 

A kettős gyász időszaka

Az első magyarázat talán épp József Attila tragikus öngyilkosságához kapcsolódik. 1976. június 4-én ugyanis a színészkirálynak tartott Latinovits Zoltán is öngyilkosságot követett el.  Juhász Ferenc ezzel súlyosan beteg feleségének (Szeverényi Erzsébet) halála után egyik legjobb barátját is elvesztette. Juhász világéletében elfogadhatatlannak tartotta az öngyilkosságot, szemében az öngyilkos személy sohasem nyerhetett teljes feloldozást, hiszen önkéntes halálával örökös szenvedésre ítélte szeretteit. Az egyetlen kivételt talán József Attila jelentette számára. Latinovits halála ráadásul nem is volt „valódi” öngyilkosság, lényegében a színészkirály utolsó „alakítása” volt, amelyben József Attilát játszotta el. E két brutális haláleset annyira megrázta Juhászt, hogy szeretteit egyetlen elsöprő erejű, reflektálatlan elégiában siratta el. Ez a vers lett a Latinovits Zoltán koporsója kívül-belül teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábúk (1977), Juhász egyik legnagyobb erejű lírai költeménye. A költő tehát hasonlóan jelképes – egyiptomi fáraók temetésével felérő – rituálét rendez Latinovits Zoltán és Juhász Ferencné Szeverényi Erzsébet tiszteletére, mint amilyet évtizedekkel korábban József Attila érdemelt ki (József Attila sírja, 1965). Csakhogy a József Attila sírjában olvasható magasztos és patetikus sorokkal szemben az öngyilkos „iker-halottak” fejére a vers érzelmi hőfokához méltó átkok és szitokáradatok záporoznak. Talán csak a díszes „versszarkofágot” borító jellegzetes Juhász Ferenc-i állatsereglet őriz valamit abból a tiszteletből, amit a költő Latinovits játéka iránt érzett. E gondolat mentén haladva A Megváltó Aranykard döntően Ady-ihletésű versei, kizárólag pszichológiai értelemben, talán tudatos vagy tudattalan „eltávolítási” kísérletek voltak a Latinovitsot övező kultusz minden formájától, amelynek részét képezte József Attila öngyilkossága is.

 

A Halottak Királya (1970) és a „Magelmélet” 

Juhász ezekben a nehéz esztendőkben írta egyik legfontosabb és legsikerültebb históriás énekét, a Dózsa-éposz posztmodern folytatásaként is felfogható Béla-époszt (ismertebb nevén: A halottak királyát). A vers röviden IV. Béla király és a vele együtt menekülő magyarság – a „Maradék” – hányattatásának és célba érésének története. A vérző, őszi kertben látszólag céltalanul ténfergő – valójában az emberi szerveket növesztő virágokat véres kezeikkel beporzó – Angyalok ürüléke (a bóbiták, kitinpáncélok, kő-gatyák, bojtok és pamacsok) tulajdonképpen a Béla-époszból ismerős középkori rovarhősök maradványait tartalmazzák. A „Maradék” szó egyébiránt a Vérző, őszi kertem soraiban is megjelenik: „ami bennük el nem ég, / a Belőlem- Maradék!” Véleményünk szerint, a Béla-époszban szereplő „Maradék” megegyezik az Ady által gyakorta hangoztatott „Magelmélettel”, ami sajátos hangzású szótöve révén – Mag, Magóg, Magyar – egyaránt a magyarság megmaradásának (vagy meg nem maradásának) szimbóluma. (Pl.: Mag hó alatt. A Hóseás átka).

 

Woodstock virágai

Az említett öngyilkosságokat követően a vér és az erőszak egy időre valósággal elárasztotta Juhász költészetét (lásd: A megváltó kések). Érdemes megjegyezni, hogy e véres virágok nem csupán Európa keleti felének elszegényedett országaiban virultak teljes pompájukban, de a mesés gazdagságú Amerikai Egyesült Államok területén is kiváló táptalajra leltek. A történelemformáló híres woodstocki rockfesztivál még a szerelem és a szivárvány jelképe volt, ugyanakkor egy generáció lázadása is a világot uraló politikai elit és háborús hadigépezet ellen (Make Love, Not War!). A fesztivál utolsó fellépője, Jimi Hendrix itt adta elő felejthetetlen szerzeményét, amely tulajdonképpen nem volt más, mint az amerikai himnusz elektronikus gitárral torzított változata, eleven tiltakozás a vietnami vérontás ellen: elesett amerikai katonák és ártatlan polgárok jajsikolya. A hippik és punkok rendkívül nagy becsben tartották és rendszeres jelképként hordták a virágokat. A „fű” egyenesen a szabadság jelképe lett. Az 1969-es évet sokan a „Szerelem Éveként” élvezték. Mások viszont, például az említett Jimi Hendrix, a Vég kezdetének látta, és a hanyatlás éveként mutatta be: „If 6 was 9” (Ha a 6 átfordul 9-be). És valóban: a hatvanas éveket megkoronázó woodstocki rockfesztivál után egyre botrányosabb és brutálisabb koncertek következtek, egyre több droggal, szexszel és vérontással. Az erőszak elszabadult. A hippik és punkok virágai egyre mérgezőbbekké váltak. A véres virágok korszakát végül a Manson család ép ésszel felfoghatatlan ámokfutása tetőzte be. Pontosan nehéz rekonstruálni, hogy a vasfüggöny innenső felén élő költők, köztük Juhász Ferenc mennyit érzékeltek az USA történelmének egyik legellentmondásosabb korszakából. De talán nem követünk el túl nagy ostobaságot, ha Juhász Ferenc versét párhuzamba állítjuk a rocksztárból költővé avanzsált Jim Morrison (The Doors) egyik utolsó költeményének (An American Prayer, 1978) több tekintetben is hasonló soraival:

A tévében csupa unalmas pofát látok.
Rózsákat szeretnék ültetni kertemben és rubintokat a királyi csecsemőknek. (…)

A felszántott növények egyszer még bosszút állnak: egy levágott kertbe szórják szét összetört csontjainkat, majd meglátjátok! (…) Nincs többé pénz, nincs többé divatos hacuka a nőknek. Az a távoli Királyság mindenben tökéletesnek látszik. Egészen addig, amíg ki nem derül a vérfertőzés, és át nem adjuk magunkat a növényi éhezésnek.

Csakhogy én nem leszek ott. Inkább a barátok tora, mint a Királyság kora.

 

Juhász Ferenc „anti-kertje”

Juhász Ferenc költészetében a növényi lét teljesen egyenrangú az állati és emberi létezéssel. A virágok hatalma (1955) című korai hosszúversben a költő egy komplett miniatűr époszt szentelt a növényi létezés minden jelentős aspektusának. A homéroszi eposzokból ismert „barbár hajókatalógusok” és „enumerációk” (seregszemlék) helyett ezúttal természetesen szelíd herbáriumokból kölcsönzött virágnevekkel találkozunk. Akhilleusz, Odüsszeusz, Agamemnón, Menelaosz és Diomédész dicső nyomdokain haladva hamisítatlan hősökké válnak a harcias Harasztok, Zsurlók, Zsályák, Pitypangok, Páfrányok, Boglárkák, Cickafarkak, Jajrózsák, Vízililiomok, Szarkalábak és Nefelejcsek. Hiszen ezek a növények nem csupán szépek és illatosak, nemcsak a szerelem és a halál időtlen jelképei-szimbólumai, de egyszersmind fölöttébb hasznosak is: lábak nélkül is képesek voltak átgázolni az egész Földön, mi több: az egész evolúción! Jelen voltak az emberi történelem minden fontosabb korszakánál. Páratlan odüsszeiájuk során magukba szívták az életet jelentő napfényt és a földből származó ásványi anyagokat, amelyek segítségével képesek lettek gyógyítani, haláluk után pedig újabb éltető energiákat jelentő szénné és olajjá lényegültek, miközben szelíd életükben az oxigén termelésével járultak hozzá az emberi létezéshez. A virágokat tehát valódi hősöknek kijáró tisztelet és némi képzavarral élve: illatos babérkoszorú illeti meg! A fiatal Juhász Ferenctől meg is kapták szárnyaló himnuszukat:

Itt égsz te bennem, öröm és bánatként, földem néma lelke,
Kikerics, Hólyagos habszegfű, Boglárka, Aranyveselke,
szívemet gyökérrel át-meg-átszövöd, rögömet befonod,
mert én ez a föld vagyok, termő-anyád, rabod,
mert nélküled élni én se tudnék, ki élni küldtelek,
puszta-kopáran megavasodnék, de élsz, mert hittelek.[14]

Ám Juhász Ferenc „genezise” később korántsem ennyire szívhez szóló és barátságos. A Szent Tűzözön regéiben (1968) a növények helyett az állatok lesznek a főszereplők, de ezek az állatok nem hősök többé: fejvesztve menekülnek a nyakukba szakadó apokaliptikus tűzözöntől. Juhász a rá jellemző részletességgel sorolja fel az egyes állatfajok kálváriáját, valódi juhászként tereli őket és tervezi meg menekülésük útvonalát a bábeli zűrzavarban, amely nem lehet más, mint az atomháború apokaliptikus látomása. Külön érdemes kiemelni a Salvador Dalí képekről ismerős lángoló zsiráfokat, és az égen repülő lángoló madarakat, amelyek olyanok, mint az Utolsó Ítélet napján felcsapott könyvek: a „Madár-Bibliák”, „Madár-Ószövetségek” és „Madár-Újszövetségek”. De említsük meg a „növény-dodekafóniák” és „madár-atonalitások” fülsiketítő lármáját is. Az Isten teremtette földi Paradicsomból az éposz végére nem marad más, mint egy nagy rakás csalamádé.

Juhász azonban nem áll meg itt, és a Gyermekdalokban (1968) az atomháború lehetséges következményeként a poszt-apokaliptikus létezés lehetőségét is számámításba veszi.

Egyes filozófusok szerint az anyatermészet meghatározott időközönként elpusztítja önnön teremtményeit. Ezt hívják „Médeia-elméletnek”. A kihalás lehet tömeges jellegű vagy specifikus. Utóbbi esetben rendszerint a nagyobb és bonyolultabb organizmusok pusztulnak ki. Ugyanakkor a kataklizmát túlélő egyszerűbb életformák – például a mikroorganizmusok és a növények – ismét birtokba veszik az elnéptelenedett tájat. Lovász Ádám fiatal magyar filozófus az ősi maya templomokat és kultúrát elnyelő dzsungel példáján keresztül szemlélteti a folyamatot.[15] Juhász költeménye is hasonló utakon jár. Az Élet ugyanis él – és gyanús, hogy minden körülmények között, örökké élni akar. Mi pedig mintha a Magyar Ugaron járnánk ismét, egy olyan „elvadult tájon” (közelebbről egy zöld színű, penészes, ősvilági időket idéző, kozmikus dzsungelkotyvalékban), ahol a „dudva, a muhar, a gaz lehúz, altat, befed”, és „égig-nyúló giz-gazok” pöffeszkednek és takarják el a napfényt e magyaros „Csernobil” utáni radioaktív sugárzásban. (A poszt-apokaliptikus helyszín „magyaros” hangulatáról egyébként a dzsungelkotyvalék egy kisebb tisztásán heverő, magyar nyelvű gyermekdalokat játszó ócska gramofon gondoskodik. Hallgatósága azonban nincsen, mivel az éposz egyetlen emberszabású teremtménye, egy emberfejű, ám gekkónyi méretű aggyal rendelkező mutáns őssárkánygyík, lényegében egy kőcsipke-páncélos, két lábon járó, eleven emberállati katedrális). Juhász Ferenc hatalmas lexikális tudásanyagra támaszkodva mindössze három hónap alatt írta meg ezt a remekművét. Kétségtelenül ez az egyik legkomplexebb és legsikerültebb Juhász-éposz, amely akár a szocialista rendszert burkolt kritikájaként is felfogható, hiszen a prágai tavasz idején keletkezett. Természetesen ebben a költeményben is állandó eposzi kellék az Embersárkánygyík világát benépesítő növényi és állati létformák (ál)tudományos leírása. Csakhogy ezek a teremtmények egytől egyig Juhász képzeletének szörnyszülöttjei, Hieronymus Bosch képeit idéző groteszk kreatúrák, akik a radioaktív sugárzás hatására nyerték el végső formájukat. Létért folytatott küzdelmük pedig akár a darwini evolúciós verseny, a „szaporodás és egyedfejlődés” paródiájaként is olvasható:

„Különösen a békák sokasodtak és sokszorozódtak hemzsegve (…) Mert voltak kéttestűek és négyfejűek, hátrafelé ugrálók (…) és volt olyan, amelyiknek csak egy hártyás-talpú lába nőtt ki hasa közepéből, s azon ugrált. (…) Volt itt átlátszó mirigybőrű kocsonya-zsák, amelyben a fej, a lábak befelé nőttek a látható lüktető szervek közé, s mint egy jégtuskó úgy ragyogott: amelyben befagyva béka, hal, pióca, toll, virág. (…) És a legkülönösebb a szőlőfürt-béka volt, két változatban is, sőt háromban talán, mert az egyik csúcsos hát-farán hordozta szőlőfürt-szemét, mint óriás szőlőfürt-alakú petecsomót. (…) És a másiknak, akinek a szeme helyét eres kőkéreg nőtte be, körül a nyakán, mint gyöngy-nyaklánc ragyogott a szemgolyó-koszorú. De a harmadik, a harmadik volt a legtitokzatosabb! Mert ez a harmadik az egész testén szemgolyókat hordozott, nem is volt más, csak egyetlen szemgolyó-gombóc, négy gyönggyel-kivarrt-lábú kukoricacső, egyetlen szemgolyó szőlőfürt, hiszen teste minden felületén szemgolyók szikráztak: a fejen, a tokán, a háton, a hason, a faron, végig a combokon a talpakig, a lábujjakon is végig. (…) Olyan vala ez a szem-szőlőfürt- béka, mintha gyönggyel kivarrt ruhába, gyöngy-sisakba, gyöngy-álarcba, gyöngy-kesztyűkbe és gyöngy-csizmákba öltöztette volna a titkos teremtés. Önmaga szemgolyó-szobra volt ő.”

 

Juhász Ferenc tekintete

Ahogyan az iménti idézetből is látszik, Juhász mindenekelőtt a békák szemeit hangsúlyozza. Ám az életmű folyamatos fejlődésének csúcsán a „békaperspektívát” fokozatosan a „légyszem-perspektíva” cseréli fel. A légyszem olyan legvégső szuperszimbólummá nő, amely a világ bonyolultságát, összetettségét, és pillanatszerűségét adekvát módon fejezi ki. A légyszemek összetettsége és bonyolultsága – az ötezer mikroszkopikus látópontból kikristályosodó eleven „ikertornyok” – a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve egyre élénkebben foglalkoztatták Juhász képzeletét: mindent látni és mindent megfigyelni, jelen lenni a létezés minden pontján, a téridő minden szegmensében, mint Isten mindent látó szeme. Juhász Ferenc valószínűleg egy „térhálókra” osztott Bosch-album segítségével dolgozta ki az ötezer látókristályból összenőtt kozmikus megametaforát, amelyen keresztül feltárul előttünk a létezés valamennyi aspektusa, és gyönyörködhetünk a köröttünk lebegő teremtés-teljességben:

S mint Hieronymus Bosch
szappanbuborék-kelyhe,
szivárványgömb-szerelme
amit látással megfogsz.

S mint légyszem ásvány-zöldben
osztott tér mozaikból:
vágyad ikra-cellákból
pontszem-háló félgömbben.

A külön-egész részek
sejtrács-púppá rakódva,
törten egésszé oldva.
S nevetsz, mint aki részeg.[16]

A légyszimbolika a költő egyik legösszetettebb motívuma és metaforája. Ahhoz, hogy megkíséreljük értelmezni e páratlan gazdagságú költészet igen összetett világképét, elengedhetetlen, hogy olvasóként mi magunk is azonosulni tudjunk ezzel a központi – Juhász szinte valamennyi kései művébe beleszőtt – szimbólummal; lényegében léggyé kell legyünk az olvasás során, és ebből az újfajta perspektívából szükséges szemlélni világunkat. Az első pillantásra kusza és terjedelmes életmű így hirtelen rendezetté és átláthatóvá válik, hiszen a művészi részletek valamennyi szépsége-gazdagsága egyszerre jelenik meg a szemünk előtt: ott lehetünk a legváltozatosabb képek és víziók születésénél, s láthatjuk azok fejlődését a Juhász alkotta Genezisben. A légyszem-variációk kapcsán mindenekelőtt az ötezer látókristályból álló légyszemek sűrűségét érdemes hangsúlyozni. Juhász láncreakcióként működő képzelete igen emlékezetes asszociációkkal érzékelteti a légyszemek mennyiségét. Például: „tűpárna”, „sisakrostély”, „méhkaptár”, „szénkupac”, „gyöngyserleg”, „ikrakehely”, „halikra”, „kaviár”, „málnaszem”, „eperszem”, „szőlőfürt”, „kukoricacső”, „csillagos ég”, stb. Lényegében bármi légyszemmé válhat nála az írás során, ha megfelelő a sűrűsége. Akár egy kihantolt, második világháborús tömegsír is, a sírban heverő katonákkal: „Háromezer szeme könnytelen, száraz zsír, / mint kivégzés után kibontott tömegsír”.[17] Legvégső analógiaként pedig Bosch triptichonjának földre szállt Paradicsomát – a Gyönyörök kertjét – említhetjük. A dolgozatunk címét ihlető remekmű szintén egyetlen légyszemként bámul bennünket rengeteg meztelen alakjával…  


[1] Ady Endre: Három Baudelaire-szonett (1906)
[2] A Tisza-parton… (1906)
[3] A fehér lótuszok (1908)
[4] Virág-fohász virágok Urához (1909)
[5] Már előre rendeltettem (1915)
[6]A megnőtt Élet (1915)
[7] Mag hó alatt (1914)
[8] Az idegen arcok (1910)
[9] Új Marqius-k nyaktilója (Az utolsó hajók)
[10] Üdvözlet a Győzőnek (1919)
[11] Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája (1997)
[12] Leülepszik… (1935)
[13] Eszmélet (1934)
[14] A Virágok Hatalma (1954–1955)
[15] Lovász Ádám: Az érzet deterritorializációja (2018)
[16] A virágban cimbalmozó asszony (Világtűz; 1993)
[17] Fekete Saskirály (1987)
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.