Átjárások / Talált írások… Pelikán

Kuli-sokk: Pelikán[*]

Gondolatok (Opus II.)

Strindbergnek nincs (is) ilyen műve – suttogta egy belső, tudatlan kekeckedő…

Fejemben (egy ideig úgy éreztem): kutyám sírdogált, ám kiderült, hogy csak

folyamatosan kenetlen, éjjeli talicskák „toszogatásai” nyüszítették a nyűglődés idejét…

A Pelikán nem (csak) madár (és nem csak „elv-társ”), inkább Érzés: sejtelem, megfoghatatlan vonzalom = magához a megfejthetetlen vonzalomhoz (és annak veszélyeihez)… És (a) Pelikán (most) valószínű, hogy Nő!

Tanuljunk együtt (hallgatni) – gondoltam, és azt is, hogy (megoldások hiányában) a folyamatosságban kellene feloldódni: az együtt-játszás sokrétű tereiben…

Mindezt abban a tudatban, hogy a hibák, hibázások is felemelhetnek, tovább is vihetnek…

Intermezzo:

Eszembe jutott (mint „kór-kép bevillanás”), hogy az igen egyedi expresszionista Munch, a nagyon jó barátjának nevezett Strindbergről készített portré alá rosszul írta (a d-t kihagyva) a nevet: amely gesztustól Strindberg évekig (talán haláláig) sértődött volt…

Munchot pedig, amikor kigyógyították alkoholizmusából (melynek „gyógyításhoz” Freud is hozzájárult): nem tudott minőséget teremteni… Majd, miután azon (nem igazán minősíthető) festményeit megsemmisítette: visszaszokott (a kitűnő alkotásokhoz)…

*

A dráma: nem dráma (és, ha tudjuk, úgy jól is van ez, mert a játékra koncentrálunk), hiszen a könyv sem (csak) könyv, a látszat sem látszat, a tények sem (csak) tények… A fogalmak pedig nem léteznek (önmagukban), a lények sem úgy; és az ember sem (mindig) ember, a definíció inkább az „emberkedő”… A világ nem világ(i): minden egy kicsit egyszerűbb, minden egy kicsit bonyolultabb (és fordítva – és végtelenítve)…

Intermezzo, no. II.:

A Pelikán (pelecanus conspillitatus) a Gödény alakúak családjába tartozik. A társas Rózsás és Borzas egyedek 3-4 csont- és mészfehér tojást (a színpadok alatt) költenek; csőrkávájával, tágulékony bőrkanalával vadászik, s pofazacskójában étel-ital sokaságát tárolja. Egy-egy fióka növekedése alatt kb. 75 kiló halat fogyaszt el…

*

Nincs „igazi” (monumentális) gyűlölet, és csak kevés műben történik meg „igazi” gyilkosság (inkább az ego félreértései: megoldatlan tünetei burjánzanak szorongás-gyökerekből = elviselhetetlen tövis-organizmussá: és az ember végül csak kifordulni képes, miközben betegesen fürkészi a bűn-bakot, a feloldás helyetti ellenség-képet)…

Ráadásul mindez (Lényegi síkon): láthatatlan, fizikálisan pedig mindig esetleges…

Minden nagy szerelmi körnél az ember egyszerre érzi, hogy egy megsemmisülni kezdő női test a metafizika egyetlen valós formája, és mindez metafizikai humbug…

A szerelemmel istenítjük és gúnyoljuk magunkat, csókkal lökjük magunkat a végzet megoldó szentélye s a becsapottság kalodája felé… – suttogta bennfentes mesterem, miközben közeledett az előadás késői időpontja (mert):

A Sors éppen ez: a hülyeségig szétforgácsolni mindent, és a haszontalanság paroxizmusában – csakis abban – megérezni a felsőbb akarat gőgös rendjét.

A szerelem ezért kell, mert belőle buzog legbőségesebben ez az értelmetlenségen keresztüli titkolódzó értelem…

Ám nagyon okos nem akartam lenni (most sem), különben is:

fej-épületem száj-kamrájában (ínyem gyulladt rétegein át), épp akkor – visszatérően: szálkás kis hasábokat hasogatott a végeláthatatlan, belső-fejszés büntetés…

És már vérzett is be a fog nyershús-párnáiba ágyazott mérgezés…

A monumentális fájdalom: már nem fájdalom – gondoltam (ám ez még nem monumentális!)…

Tehát: elképesztően hasogatott a fog-íny, a gyökereket az alvilág felé rángatták csupaszra forrázott démonok, facsarva zsibbadt (az immár gyógy-keserűkkel öblögetett) várakozással átáztatott, félájultság – s két százas (sőt: öt kétszázas) szöget ütött a belső fájdalom-lakó: arcomon át, fölfelé (agyamon át), az éj labilisan táguló plafonjai felé…

Így várakoztam, de („ráadásul”) rossz helyen (a Sirályban várva a Pelikánra):

sajátos időm ön-csapdáján lassan átes(teled)ve – és (sajnálatosan) ezt az előadást így nem láthattam…