Ablaklakók csillagközelben – Fekete bárány
Kovács katáng Ferenc új prózakötetének történetei egy életút hétköznapi pillanatfelvételein kalauzolják végig az olvasót. A gyermekkor tündöklete éppúgy megelevenedik ezekben az írásokban, mint a felnőtt évek viszontagságai. Sejtelmesség, letisztult nyelvezet és céltudatos formai játékosság tesz igazán rokonszenvessé a novellákat. Az Orpheusz Kiadó gondozásában megjelent kötetből a Fekete bárány című novellát ajánljuk.
Fekete bárány
Minden családban akad egy fekete bárány. Mi magyarok ebben bizton világelsők vagyunk. Szerencsémre nálunk a sors nem rám osztotta ezt a szerepet. Pedig nagy esélyem volt rá, de időben helyrepofozott az élet. Kedvenc nagynénémet amúgy is nehéz lett volna überelnem. Az a fonák helyzet állt elő, hogy rajtam kívül senkit sem szeretett, s rajtam kívül igazán őt sem szerette senki. Hol is kezdjem, hány rétegre ássak le a felszín alá? Halottról jót vagy semmit?
Akkora szíve volt, mint egy hőlégballon. Aki egy kedves szóra méltatta, annak mindenét odaadta. Az egyetlen szerencséje – Nagyi szerint – hogy soha nem volt semmije. Időről időre etetni, ruházni kellett. Egy-egy országos kalandja után rendszerint úgy tért haza, mint egy kiéhezett, kivert kutya. Kócosan, beesett arccal, apróbb betegségekkel. Mesélni, magyarázkodni azt tudott, lyukat beszélt a számon-kérők hasába. Apja egyszer-kétszer szájon kapta, de az sem segített. Ment, ha mehetnékje támadt. Amikor végre munkája lett, kikerekedett az arca, állta a haja a meleg-dauert, megállapodhatott volna, de kapta magát, személyi igazolvány, pénz, sál és sapka nélkül eltűnt hónapokra. Kis túlzással, hiszen napokon belül jelentkezett levélben, hogy hová küldjük utána a felsorolt dolgokat. Ilyenkor jobb volt elkerülni a kisírt szemű Nagyit. Napokba tellett, mire normalizálódott a helyzet. Elkészült a pakk, levél is került bele: Azonnal gyere haza! Még mielőtt nagyapám hazatért a munkából, postára vittük, s várhattuk hetekig, hónapokig a választ. A következő levélben jó sorsának bő szavú ecsetelése következett, s kedvenc unokaöccsének invitálása a nyári szünetre.
Első házasságában egy vakon született férfival élt. Az ország másik végébe költöztek, ahová egy kefekötő üzem kötötte a világtalant. Ezzel a férfi rokonsága a gondozói feladatokat a nénémre ruházta. Nos, ő sokféle gúnyát magára öltött már kalandos élete során, de ilyen mundérban elképzelhetetlen volt. Egy percig sem tudott egy helyben maradni. Lótott, futott, itt trécselt, ott traccsolt, kifolyt az idő az ujjai közül. A mosás, a főzés, a takarítás sem volt az erőssége. Két év kínlódás után a férfi visszakönyörögte magát a vakok bentlakásos intézetébe. Aztán valamikor el is váltak. Később egy jóval korosabb földművelő, aki szentül hitte, hogy egy nő zsigerből háztartásvezetésre termett, vitte asszonynak a tanyájára. Néném, ahová lépett, ott virág nem nőtt. Összekeverte a tápokat, hullott a baromfi. Kiégett a növény a rosszul kevert permetlétől. A pórul járt férj a magakorú anyósához járt panaszra, kárának megtérítését követelte. Nagyi csak az orra alá mondta volt félhangosan: na ennek sincs ki mind a négy kereke. Néném egyre mogorvább lett, a betegségek sem kímélték. Nem értette, hogy miért marad el mellőle mindenki. Az utolsó leheletéig rejtvényt fejtett, fújta a kisiskolás korában tanult verseket. Idősek otthonában végezte magányosan, zsörtölődve és süketen.
