Ugrás a tartalomra

 

A bartóki modell folytatója

Tornai József új verseskötetét mutatták be az MMA-folyóiratestek sorozat keretében. Az idén 92 éves Nemzet Művésze, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő-író a bartóki hagyományból táplálkozó nemzedék utolsó tagja, ám, mint az esten is hallhattuk, versei mit sem veszítettek a fiatalság lendületéből.

 

A Műcsarnok különtermében Mezey Katalin, az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője köszöntötte az egybegyűlteket – bármilyen hihetetlen, a Magyar Művészeti Akadémia folyóiratestek-sorozata már az ötödik évad negyedik alkalmánál jár. Ezúttal a magyar költészet egyik doyenje, Tornai József új kötetének versei szólaltak meg, az életműről pedig Jánosi Zoltán irodalomtörténész professzor tartott előadást. A Magyar Napló főszerkesztője a Magyarul virágzó fa című verseskötetet felmutatva Pilinszkyt idézte: nem az a fontos, hányat csap a szárnyával a madár, csak repüljön. A verseskötet karcsú, de tartalma annál erősebb. Tornai József életművének egésze pedig tetemes mennyiséget és szellemi minőséget képvisel. A cím – Magyarul virágzó fa – mintha ősi, pentaton balladákból lépne elő; szépen példázza, hogy Tornai az ősmagyar és ómagyar költészet nyelvi hagyományaiig nyúl vissza, mintegy visszavezet bennünket az ugor őshazába – emlékeztetett Jánosi Zoltán.

Ennyire koncentráltan keveseknél jelenik meg a teljes magyar költészeti hagyomány, talán csak Ratkó Józsefnél – hangsúlyozta az irodalmár. Tornaira éppúgy igaz, amit Ratkó egyik méltatója írt: „Visszaadta a költői szónak a hitét, becsületét és folytonosságát. Jánosi Zoltán felidézte három találkozását Tornai Józseffel: ebből az első kettő szellemi ismerkedés volt. A hetvenes években a Szép versek antológiában bukkant rá először a költő Veres Péter-énekek című művére, és rögtön megragadta, hogy a posztmodern hajnalán valaki ilyen tradíciót tartson ébren. Később A virágos föld titkai című költemény vonta magára az irodalmár figyelmét, hogy aztán egy miskolci konferenciasorozat estjén személyesen is megismerkedjenek, és életre szóló barátság szülessen közöttük. A költő 90. születésnapjára a Magyar Napló Kiadónál jelent meg egy interjúkötet, melyben a kérdező barát és kolléga Tornai József költészete titkát járta körül. A születésnapi ünnepségén a költő maga is megszólalt, és szavai tömörségével, tisztaságával mindenkit kenterbe vert – idézte fel Jánosi Zoltán. Tornai ekkor azt mesélte el, amikor tizenévesen kiállt a Dunaharaszti fölötti dombra, nézte a csillagokat, és „nem tudtam, hogy miért vagyok itt. Egész életemben erre próbáltam rájönni, és nem tudom most sem”. Az irodalomtudós úgy fogalmazott: erre Tornai József művészete a válasz. Egyébként hasonló kérdéseket vet fel a jelen kötetben is: miben áll az életünk, a költészet, a mikro- és makrokozmosz lényege.

Kivételes filozófiai műveltségű költővel van dolgunk, akinek verseiben a társművészetek, a zene, a képzőművészet, de a tudományok éppúgy helyet kapnak. A barátságok, a szerelem szintén állandó témái, sőt, a szerelem új lendületet kap nála még idős korban is. A magyar nemzetről szóló gondolatok, a gyerekkor felidézése, az édesanya alakja visszatérő mozzanatai a verseknek, ahogy megidéztetnek a nagy költőtársak és -elődök, például Csoóri és Pilinszky is. Jánosi Zoltán néhány művet konkrétan is kiemelt, idézett a gyűjteményből, hogy közelebb hozza Tornai világát. Nyelvi és gondolati játékosságára jó példa a Sas a Sashegyen – a költő fél évszázada a budai Sashegyen él. Bravúros megoldásról tanúskodik azután ez a két sor is: „Milyen a vers, milyen a próza? / Ez összegez, az szétaprózza.” A Kis-dunai emlék egy régi csókolózás emlékét idézi fel úgy, hogy szinte életre kel a pillanat. Az előadó kitért az istenes versekre is, amelyek nemcsak a keresztény hagyomány jegyében fogantak Tornainál: fiatalkora óta vonzzák a keleti vallások és a keleti bölcselet. Fontos hangsúlyozni még, hogy időszemlélete nem a mai fiatal költőkre jellemző, csak a jelen pillanatra koncentráló tudatot tükröz, hanem integrálja az elődök erőfeszítéseit, és a történelem távlatában gondolkodik. A kötet végén álló Könyörgés versírásért az élet céljait összegző, kiemelkedően szép költemény.

Bálint Márta és Szabó András színművészek előadásában is meghallgathattuk a kötet néhány versét, melyekhez később Jánosi Zoltán rövid magyarázatokat fűzött. Az És a semmi a búcsúzás mozzanatát szólaltatja meg hátborzongató erővel („Óránként számolom, irhám / Mikor leng a sírkeresztfán”), mint Jánosi megjegyezte: Kosztolányi és Weöres semmi-élménye kel életre a sorokban. A Létszegénységeink az ember kicsinységét nagyítja fel a líra eszközével: „Nekünk nincs módunk, hogy a semmi mögé lépjünk”. A Töredék a szerelem kettősségét, ambivalenciáját verseli meg Catullus, Ady, Radnóti nyomán: „Nem tudtam, hogy a szerelem hegyes késsikítás, / Nem tudtam, hogy a szerelem a nemtudás fája…” Az ige című vers az „elfutó vagy hosszú viharok”-kal való dacos szembenézés műve: „Így lettem inkább bátor gyáva, töprenkedő,  / mint a háborúzás híve.” Eszünkbe juthat róla Aranytól A tölgyek alatt vagy az Epilógus – fűzte hozzá az irodalmár. A kínzóoszlop című költeményben a Nietzsche ellenében gondolkodó filozófus szólal meg.

Az újabb versblokk előtt Nagy Márta zongoraművész és Kállay Katalin furulyaművész játszottak népdalfeldolgozásokat, olyan zenei rétegeket csalva elő a dalokból, amelyeket nagyon ritkán élvezhet az ember hallgatóként.

Jánosi Zoltán az újabb versek kapcsán kiemelte a bartóki modell fontosságát: a Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor, Kormos István, Sára Sándor, Kósa Ferenc, Kondor Béla neve fémjelezte nemzedék törekvéseinek irányát. Ők mind tudták, hogy a magyar népballadában kezdettől megbújnak a szimbolizmus, a szürrealizmus és az avantgárd csírái („Valaki jár a kertembe, / Fekete galamb képibe, / Szedi virágomnak szinét”, vagy éppen: „Dunának halai koporsóm szögei”). Tornai immáron az egyetlen élő költő, aki a bartóki modell folytatója, de annak kitágítója is. Ahogy Nagy László ellátott a bolgárokig és a spanyolokig, úgy Tornai feltérképezte a világ törzsi népköltészetét, és ezt is beépítette lírájába. Ebből született műfordításkötete, a Boldog látomások egyedülálló jelentőségű a magyar lírában. Többek közt pigmeusok, eszkimók, ausztrál törzsek „énekeit” fordította le.

Az elhangzó versek között ilyen, primitív költészet ihlette Tornai-mű is megszólalt: az Azt álmodtam egy tipikus lépegető-fokozó vers („Az ér belépett a tóba, és azt gondolta, ő a tó…”, és így tovább, egyre magasabb szinten). De a modernitás ugyanúgy megérinti Tolnai gondolkodását: a Mesterséges intelligencia sorai egy nyomasztó, új világ körvonalait vázolják fel, miközben a vers a szabadság nevű értéket gyászolja. Az idő kapuja máshonnan közelíti ugyanezt a témakört: „Kezdetben Isten volt az ördög nevelője…”, mára pedig: „Szenvedünk mindnyájan, és Isten velünk szenved.” Több mű is a semmi toposzát építi tovább, így a Mint a semmi: „A nagy mindenség megvadult valahogy.”

Búcsúzóul a kötet címadó verse szólalt meg, a Magyarul virágzó fa. Ennek különlegessége, hogy a költő beépíti a Himnusz szavait az első versszakába, hogy aztán továbbírja Kölcsey nagy művét, hiszen ő csak egy bizonyos pillanatig követhette a magyarság útját, amit mi már tovább látunk. „Sorsistenek, ti tudjátok, hogy épített István király törzsi részekből országot” – szól a vers kezdősora, melyből aztán kibomlik a magyar történelem „vérzivataros” menete.

Jánosi Zoltán zárásképp összegezte a 92 éves Tornai József lírájának jelentőségét, aki az örökké változóban forogva találja meg önmagát. Ennek alátámasztására Csillaganyám, csillagapám című költeményének megrázó sorát idézte az előadó: „Keresztre alvadt igazság szeretnék lenni” – majd hozzátette: Tornai József életműve ezt meg is valósította.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.