A vers a pillanat szobra

Fekszem a fűben, a kéklő eget kémlelem, rigók, pacsirták, varjak szállnak felettem, figyelem az égen táncukat, izzik a levegő az augusztusi verőfénytől, szőlőlevélillatot hoz felém a szél. Kikapcsolom a külvilágot, a nyüzsgő, irodalomtól, színháztól, zenétől harsány Kolozsvári Magyar Napokat, az élénk színek vibrálását a nyugalom pasztellével festem át. Két hete már lassan, hogy Mezey Katalin verseinek társaságában napfürdőzöm, szeretek napozás közben verset olvasni. Különleges állapot a versolvasás. Igéző varázs, lebegünk tőle, megízleljük a repülés eksztázisát.

Úgy gondolom, hogy a költészet, a művészetek Istentől való ajándékok, az igazán jó költők és művészek olyanok, mint a papok, közvetítenek fenti és lenti világ között anélkül, hogy ennek tudatában lennének. A vers és a művészet kulcs a világ és önmagunk megértéséhez, ennek hiányában félkarú, féllábú bicegő lények lennénk.

Farkas Árpád szerint a vers megtisztítja érzelmi járatainkat, talán a legtalálóbban fogalmazta meg, miért érdemes verseket olvasni, azaz, hogy mi a költészet konkrét, kézzelfogható haszna.

Persze ez csak a jó versekre igaz. A rossz, művi költemény az ellenkezőjét éri el az olvasónál. Bár rengeteg a költő – megkockáztatom, talán többen is vannak, mint az olvasók, hiszen az interneten manapság bárki indíthat blogot, amatőr versfeltöltős portált, a publicitás könnyen elérhetővé vált szinte mindenki számára – az igazán jó kortárs vers, amely katartikus élményt nyújt, hatni tud ránk, felemel, esztétikai és erkölcsi támpontot ad, megerősít identitásunkban, egyre ritkább. A jó versnek a teljesség felé kell vinnie az olvasót, ha csak néhány pillanatra is kiszakítania a materialista világból, a mindennapok mókuskerekéből. Mezey Katalin költészete ilyen. Élő, pulzáló, hiteles, korszerű és időtálló líra. Weöres Sándor, a költő jó barátja és mestere az Újra meg újra című, harmadik verseskötetét – amelyért Füst Milán-díjat kapott – a következőképp ajánlja:

Ritka költő, még a legnagyobbak között is, aki olyan fogékony a mindennapi apró szenzációkra, mint Mezey Katalin. A napi élményeket úgy tudja versbe és verssé varázsolni, hogy felsóhajthatunk: ilyen a valóság, ez a valódiság és keresetlen őszinteség! Dörgő, megrázó, nagy eseményekkel valószínűleg semmit se tudna kezdeni, de a városi lakás, a bentről kifelé nézett természet, a család: kifogyhatatlan meglepetésekkel szolgálnak a költőnőnek. (...) Mezey Katalinnál nincs elvont emberiség, hanem a környezetébe tartozó emberi lények egyenként vagy kis csoportokban, minden fájdalmukkal és kevés örömükkel. S az emberek körül ott röpül a sok levetett ing, mosatlan tányér, szobasarok gyűjtötte, szeretett hulladék. Rácáfol arra a régi tételre, hogy a líra személyi megnyilvánulás. Nem, itt már a líra csak közvetít a személyek között, és minden felolvad ebben az együttélésben, mely csupa izgatott rezgés, de végső lényegében csupa szeretet.

Weöresnél találóbban Mezey Katalin költészetéről talán csak Oláh János írt a Parnasszus folyóiratban, ahol az akkor 75 éves költőt köszöntötték. (2015. – tavasz, XXI. évfolyam, I. szám)

Bár számos értékes szakmai visszajelzés született az eddigi életműről, ebben a néhány Weöres-sorban nemcsak fontos esztétikai megállapítás, értő elemzés sejlik fel, hanem az olvasó és a költőtárs, a barát empátiája is jelen van. Akárcsak Oláh János kisesszéjében, aki szintén egy olyan jellemzőre (a költő önarckép-verseire) hívja fel a figyelmet, amire addig más kritikusok nem figyeltek fel.

Mezey Katalin hitelessége több más mellett abban rejlik, hogy a mindennapok szépségeiből, például egy muskátli leveléből, pacsirtából, rigóból, trolibuszból, utcát mosó autóból képes poézist teremteni. Nem kellenek nagy szavak, ideák, eszmék, hogy a magánélet, a kisgyerekeinek esti betakargatása, a test, a nőiség, a szépség és ifjúság tünékeny valója, a kert, a rét, a nagyváros igazi nagy verssé nője ki magát. A költő az apró pillanatokból sző csodát, meglátja a kicsiben az egészet, a teljességet. Pannonhalma alatt című vers alábbi sorai jó példa erre:

A Pannonhalma alatti rét
füveiben akartam tetten érni,
megragadni a Mindenséget.
Mert ha a rét minden levelét,
minden fűszálát és minden virágját
egyenként lefényképezem,
el kell jussak a Végtelenhez.

A pillanatról versszobrot farag. Igaz ez azokra a költeményekre is, amelyek nem a magánélet köré csoportosulnak, hanem a közösségről, a közösségi szerepvállalásunkról, a történelmünkről, a diktatúra igazságtalanságairól, a közelmúlt tragikus eseményeiről, a művészi és irodalmi élet kilátástalanságáról, a cenzúráról, a hatalom és a pénz aljasságáról szólnak, és helyénvaló azokra verseire is, amelyekben az istenhit, az elmúlás, a transzcendens foglalkoztatja.  

Költészetének főbb témái az egyén és a közösség viszonya, a második világháború, a kommunizmus, a hatalom diktatórikus természete, az 1956-os forradalom, a rendszerváltás utáni időszak, az identitás, a haza, az istenhit, a szerelem, az anyaság, a nő, a művészet szabadsága, az idő, a gyász, az Isten és néhány vers erejéig a finom, nem bántó és harsány erotika. Minden téma közül talán a legmeghatározóbb az idő és az elmúlás. Korai verseitől az egészen újakig jelen van, és központi motívum a prózai munkásságban is.

Böszörményi Zoltán is utal erre a Régi napok rendje című elbeszéléskötetről írt kritikájában.

A költészetét mesternél és jó barátnál, Weöres Sándornál, Oláh Jánosnál, Nagy Lászlónál, Határ Győzőnél, Bertha Zoltánnál, Kemény Istvánnál vagy Mohácsi Jánosnál értőbben aligha tudnám megközelíteni. Írásom azokra a versekre, alkotói periódusokra tér ki, amelyek személyesen megérintettek, inkább a fiatalabb pályatárs olvasói recepciója kíván lenni, mintsem átfogó tanulmány, irodalomtudományi munka.

Az augusztusi fények hozzásimulnak a betűkhöz, belakják az oldalakat derűvel, még az olyan tragikus, súlyos versekbe is fényt csempésznek, mint az Október, a Határaink, a Mellékutcákon, a Temetés, a Vég, a Reggel nyolckor. 

A borítón a költő portréja látható, elidőzik szemem a rajzon, nézegetem a finom vonalvezetésű grafikát, amely Oláh Mátyás László, a költőnő fiának nagyszerű munkája. Mintha arra törekedne a rajz, hogy összefoglalja ennek az igen változatos, gazdag spektrumú költészetnek az esszenciáját: a befelé figyelést, az érzékenységet, a világra, a közösségre és önmagára reflektáló költőt, aki néha sztoikus filozófus is, máskor meg extravagáns, avantgárd művész, aki folyton kísérletezik, lázad.

Az ajánlott énekek összegyűjtött verseket tartalmazó, a Magyar Napló Kiadó gondozásában 2016-ban megjelent több mint ötszáz lapos könyv révén átfogó betekintést kaphat az olvasó Mezey Katalin költészetébe, amely az eddigi igen gazdag életmű csak egyik szelete, hiszen prózaírói, műfordítói, drámaírói, irodalomszervezői munkássága is több kimerítő esszé tárgyát képezhetné.

Kronológiai sorrendben találjuk a műveket, az első, Amíg a buszra várunk című, 1970-ben megjelent kötettől a legújabb versekig minden jelentős művet, amelyet 2016-ig írt.

A költő teljes fegyverzettel érkezett az irodalomba, az első kötet versei között sem találunk zsengéket, szárnypróbálgatásokat, kiforratlan képeket, ami arra utal, hogy a bizonyos isteni szikra mellett már kezdetektől tudatosan építkező, keményen dolgozó, a formai és költészeti hagyományok elsajátítására nagyon figyelő profiról van szó. Minden bizonnyal ehhez az is hozzájárult, hogy műfordítóként más népek irodalmára is rálátása volt. A jó vershez nem szükséges széljegyzet, magyarázat, hallani, érezni kell, hagyni, hogy hasson az érzékeinkre, átitassa a bensőnk, frissítsen fel, mint egy pohár finom ital. Miután végigolvastam a kötetbe gyűjtött verseket, arra gondoltam, megbontom az időrendi sorrendet, nem úgy olvasom újra, ahogy a könyvben következnek, hanem inkább a főbb tematikai csapásokra koncentrálok, ennek alapján választom ki a személyes kedvenceimet, amelyekről részletesebben írok esszémben. Mivel így is nehéz dolgom lett volna, hiszen mi alapján válasszak megannyi nagyszerű vers közül, mit emeljek ki, és miről hallgassak, arra gondoltam, beleviszek egy kis játékosságot, hiszen a költészet önfeledt játék is. Véletlenszerűen kinyitom a könyvet, és arról a néhány versről írok, ahová épp kinyílt a kötet.

Sziklák, hegyek gyúródnak / kéklő üveg ég alatt, / kolonc-súlyuk, jaj, szakad; / s szélringatta rózsafal / nem zúzódik köveken – rögtön a kötet elején, a Csontváry című versnél nyílnak szét a lapok, és talán nem véletlen, hogy pont itt.

Gyakoriak a kötetben az ehhez hasonló leheletfinom, légies, plasztikus versképek, amelyek a madár, a szárny, a víz, a fa, az ég, a szél, a felhő, a virág, a természeti táj motívumai mentén rokoníthatók. Érzékletesek, szinte magunk előtt látjuk, akár egy festményt, fényképet. Eljátszom a gondolattal, hogy külföldi vagyok, német vagy francia, műfordításban olvasom a verset, nem ismerem a magyar festő Magányos cédrus című képét, Csontváryról csak hallottam, így a vers sorai mentén kell megrajzolnom azt, ahogy a cédrusfa táncot álmodik törzse köré. 

Mezey Katalin a mindenséget az élet és a körülöttünk lévő világ apró dolgain keresztül érzékelteti. A pillanat szinesztéziája, a tünékeny idő, egy mozdulat, egy gesztus, egy emlékfoszlány ölt testet például a fent említett Csontváry-versben. Csak néhány emlékezetes versképet emelek ki, amelyek hasonló plasztikus erővel élnek más versekben: Hajam a vízbe lógatom, / szememből vízigyöngy virágzik (Ballada); Az ablakon túl elvérzik a hegy, / fehér bordái közt vörös tölgylomb zuhog. (A hontalanság évszaka); A Hold arcán / átnéz az égbolt, / az égbolt arcán / átnéz a Hold (A Hold arcán); Cirkuszsátor a csönd, / a kitöltetlen forma, / szétveri majd az első / villám gyújtózsinórja. (Buda tornyain).

Másodjára a Katáng című versnél nyílik ki a könyv, akár a madár szárnyai.

Itt heverek már órák óta a parton.
A rétről rovarok röppennek fel,
s egy-egy kört írnak le fölöttem,
arcomra katáng virága hajol,
nézi magát a szememben.

Most nem keresek szavakat védelemül,
s nem vágyom a gondolatokra,
mert születetlen élnek körülöttem.

Ha ismered a mezőket, a katáng gyönge szirmai már
az őszt juttatják eszedbe.
S nézd a bolyhos magvakat és a fehér füveket,
s nézd a murok összecsukódott zöld tenyerét,
s nézz rám, majd ha e partot elhagyja a nap
ruhámba én is belebújok.

Fenti állításomat, miszerint a költő pillanatszobrokat farag, erősíti meg ez a véletlenszerűen előhívott vers is. Néha elég csak figyelni az arcunkra hulló katángra, a tücskök szonátájára, képesek leszünk meglátni a kicsiben a hatalmast, a részekben az egészet.

Mezey Katalin identitása, családi kötelékei, felmenői gyakran kapnak helyet a verseiben, megrendítő anya- és apaversekkel találkozunk, megjelenik a nagyszülők emléke is, az elmúláshoz, a gyerekkorhoz kapcsolódó történetek, ezen keresztül pedig az identitásunk, hogy mit jelent magyarnak lenni, miért olyan súlyos nemzeti gyász Trianon (Határaink című vers!). A Katáng című költemény másik különlegessége a finom nyelvi utalás a költőnő erdélyi gyökereire. Az erdélyi olvasó számára elsőre talán föl sem tűnik, megvallom őszintén, ezzel én is így voltam, annyira természetesen szövődik a versbe a murok szó, hisz mi a répa kapcsán az állatoknak adott takarmányra gondolunk, és semmiképp sem a levesbe való, téglapiros, édes ízű zöldségre. De hasonló finom, játékos megoldásra lelünk az Ars poetica című versben az eszibe versbe építése révén is.

A kötet színes verslegyezőjéből ki kell emelnem azokat a verseket, amelyek zeneiségükkel fognak meg, valószínűleg a válogatáskötet címe sem véletlenül Ajánlott énekek. A szerző szándékosan hívja fel az olvasó figyelmét a költészet és a muzikalitás rokonságára, a rímes-ritmusos versekre, a kötött formájú költeményekre, amelyek olykor annyira fülbemászóak, akár egy dal. A kötetnyitó Ének önreflexív, költői önarcképként, vallomásként is értelmezhető vers is ilyen – ide nyílik most ki a könyv, igaz, ez egy ügyetlen mozdulat miatt sikerült így, az imént cigarettagyújtás közben becsukódott.

De nem bánom, mert kardinális fontosságú versről van szó. A kötet nyitó- és záródarabja keretes szerkezetbe helyezi az életművet, történeti ívet teremt, kirajzolódik a pályaív két fontos sarokköve. Az ének, mint szimbólum pedig a vers gyökereihez visz bennünket vissza. A kezdőversben fiatalos, lázadó poétikai önarcképet olvasunk. Mezey Katalin számos versében él a portré, az arc, a tükör fogalmakkal, reflektál saját magára, kételyeket, vívódásokat fogalmaz meg, a vers önismereti tükör is. És akkor lássuk az Ének című költeményt:

Nem szeretem
a tűzszagot,
magára hagyott
tűz vagyok.
       Lángokkal
       nem vetekszem,
       magamba
       megbetegszem,
saját füstömbe
fulladok.

Hasonló dallamos, már-már dalszerű a szintén az első kötetéből származó, szerelmi témát kibontó Hidegebb lesz. Ehhez kapcsolódóan ki kell emelnünk még az Ismerj meg, a Dal a véletlenről című verset és a balladákat, ezek közül a Ballada múlt idők szerelmeseiről című költemény érintett meg leginkább, Faludy György szívemnek szintén nagyon kedves Villon-átköltéseit juttatta eszembe.

A záróvers transzcendens témát dolgoz fel, az Isten kerül középpontba. Az egyéntől halad a költő az egyetemes felé. Az önelemző, kételyekkel, bizonytalansággal tele versektől a rezignált, nyugalmat, biztonságot sugárzó, imának is beillő istenes versekig. A csillag, az ég, az univerzum, ahogy az Isten megteremtette a világot, sokkal közelebb kerül hozzánk, ha elolvassuk a költőnő Énekeljenek a csillagok című versét. Katartikus élményt vált ki a vers, érezzük a vaskos kötet végén a pontot, hogy ehhez nem lehet mit hozzátenni, súlyos csönd nehezedik ránk, bámuljuk a csillagokat, álomba visszük a versben olvasottakat:

Mint egy leplet, kiterítette az eget,
és kifeszítette, mint a lakósátrat.
Nem készített semmihez vázlatot,
gondolatban tervezte meg a mindenséget.
Amit eltervezett lecsukott szemhéja mögött,
képzeletében pontosan működött.
Lehunyta a szemét, és látta a teret,
utaztak benne a gondolatai,
követték és megelőzték egymást
és mindegyikből valami született.

Elképzelte a bolygósereget,
és valahány forma eszébe jutott,
képzelt mindenből milliónyi fehér, fekete
és színes, kisebb-nagyobb változatot.
Mindről elgondolta, hogy mire jó,
milyen pályát fut be, mit vonz és mit taszít.
És hogy legyen, mindnek nevet adott.
Éber gondolatokkal álmodott,
és felébredve a tiszta papírra írta:
„Utasításomra énekeljenek a csillagok.”

Az istenes versek fontos helyet foglalnak el Mezey Katalin lírájában. A korai versekben kétkedő, vívódó, a materiálissal állandóan szembenálló istenkép rajzolódik ki, az új versekben a hit, a Fennvaló biztos pont, mentsvár. Érdemes összehasonlítani A fekete Mária és Hívtál, hiába nem hallottalak című verseket. Mindkettő egy Mária-kegyhelyet választ témájául, s mintha az új a fiatalkorinak lenne a folytatása.

A Születésnapi labdarózsák című költeménynél nyílik szét harmadjára a könyv. Az egyik legmegrendítőbb anyavers, amit eddig olvastam. A rózsa jelképe egyébként más versekben is fölbukkan, az élet, az életerő, a fiatalság jelképe.  

A költemény a létbevetettségünk, a mulandóság képe az öreg és beteg édesanya emléke, aki egykor senkivel nem alkudott meg, erős asszony lévén még a szeretetét sem fejezte ki, nem lágyult el az ajándék virágcsokortól, amit beteg kislányától kapott, s most olyan gyönge, akár a gyermek, csak fekszik. A Játszunk anyámmal és az Akár a rozsdás késeket című versek is ide kapcsolódnak. Mezey Katalin az anya-lánya viszony konfliktusos pillanatait is feloldja ezekkel a versekkel, s mintha anyja természetében talán kicsit magát is keresné.

Az idő tematikája, a szeretet, az elmúlás és a gyász nemcsak édesanyja emlékét megidéző versekben, hanem az édesapja halálát és emlékét feldolgozó Szárazföldi tél ciklusban is erőteljesen megjelenik. A költő szerettei, a gyász, az emlékezés több fontos vers ihletforrása. Nehéz és komoly témákat göngyöl fel, az emlékké finomuló fájdalomról csak az igazán érzékeny, befelé figyelő, minden apró rezdülésre fogékony költők képesek ilyen hitelesen írni, akik nem félnek attól sem, ha a fájdalom sötétjét kell verssé faragniuk. Erre a fájdalomra egy verscímet kölcsönöznék jelzőként a költőtől: hőségfekete.

A Kettős bordicsérethez nyílik ki a könyv. A Bolygópályák című kötet Férfi és nő ciklusának része a vers. A két nem ellentétpárja, a játékos, Weöres Sándorra emlékeztető könnyed derű köszön vissza. A férfi-nő kapcsolat, a szerelem szintén fontos téma a költőnél. Milyen különbözőek vagyunk, még a bor, a mámor is másképp hat egy nőre, és egészen másképp egy férfira.

Az asszony mondja:
A férfi, hogyha nem iszik, komor,
kedvetlen, kákán is csomót keres,
faggat, elszámoltat, veszekedik,
a pénzeszacskó száját beköti.

De ha felhajt már jókor egy pohárral,
mindenkivel évődő és beszédes,
nem számolja a pénzt, amit kiad,
s a két hónapja megvett selymet is
hajlandó akár újra kifizetni.
Simul, szorongat, kényeztet, ígér,
sír, könyörög, zsarol és fenyeget,
mégis azt teszi, amit te akarsz,
könnyen az ujjad köré tekered.
A férfi s a bor, mint test és a lélek,
egymás nélkül mindkettő kevesebb.

A férfi mondja:
Az asszony, hogyha nem iszik, kíváncsi,
mindenre figyel, mindent megjegyez.
Percre számolja jöttöd-mentedet,
mint bolygó pályáját a csillagász.
Zsebedet, tárcádat, táskádat, mint a röntgen,
átvilágítja, észre sem veszed.
Telefonod, leveleid, ingedet és gatyádat
legjobb, ha rögtön nála keresed.

De ha iszik, szavait egybeölti,
maga se tudja, kinek mit beszél.
Feltárja lelke legbelsőbb zugát is,
és végbe viszi, amit fejébe vesz.
Amit nem tenne soha a szemed láttán,
most megteszi, ha akarod, ha nem.
Hódításait kérkedve tartja számon,
másra nem is emlékszik, nemigen.
Asszony és bor, pokol és a sátán,
ha együtt vannak, tudod, mire számíts.
Külön-külön: kétszeres a veszély.

Ebben a ciklusban kapnak helyet azok a versek is, ahol a hűségről és a csalásról ír a költő, a szerelem természetéről, az udvarlásról, az érzelem mulandóságról, az ifjúság, a szépség tünékenységéről. A ciklus érdekessége a versdialógusok érzékletessége, könnyen bele tudjuk képzelni magunkat a nő vagy a férfi bőrébe.

Utoljára a kötet egyik emblematikus verséhez nyílik ki a könyv. Az Október hazalátogat a 2006-os magyarországi zavargásokhoz kötődik, időben is közelebb van hozzám 2006 októbere, mint a történelemkönyvből ismert 1956 vagy a rendszerváltás, amiről halvány emlékeim vannak csak, a nagyszüleim, szüleim meséltek róla. Emblematikus vers, visszakapcsol a költő korábbi, eredetileg az első kötetéből kimaradt Október című verséhez is, amely az 1956-os forradalmat idézi fel. Rádöbbenünk, hogy hiába az évforduló, ötven év elteltével sem változott sok minden, legalábbis ami a gyűlölet természetét illeti.

ötven év múltán sem látni, hogy enyhült a düh, netalán kihűlt.
Börtönfolyosón, véres fal előtt még mindig hihetetlen gondolat:
én állok itt, nem tévedés. Dobog a föld a kövezet alatt.        

Több olyan fontos vers sorakozik a kötetben, amely társadalmi-történelmi témát dolgoz fel, néha a húsba vágó irónia, a keserű humor eszközével élve.  Ezek a versek közelmúltunk és jelenünk lírai látleletei. Hogy csak néhányat soroljak fel: Európai megfigyelő, Ne hívd vendégül, Előbb ízleltelek vagy A fehér ember. Ezekből a versekből eltűnnek a légies, finom, könnyű képek, a szerkezetük szikárabb, epikus hang jellemzi őket.

A fehér ember nyitósoraival zárnám az esszém. Úgy gondolom, minden európai és magyar ember számára megfontolandó gondolatok:

Húsz év múlva, száz év múlva
Európa neve átokszó lesz.
Eljátszottuk a hivatásunk.
A javakból bálványt csinálunk,
pénznek hívjuk, csak őt imádjuk,
és az egész kerek világon
egyedül csak neki szolgálunk.
Urat-Teremtőt sose láttunk,
szeretetét haszonra váltjuk.