Jogunk van élni, és a boldogságot felfedezni, bármilyen helyzetben
Kertész Imréről kérdeztük az Irodalmi Jelen néhány szerzőjét. Rendhagyó, egészen különleges válaszok születtek.
– Képzeld el, hogy találkozol egy külföldi, nem irodalmár olvasóval, aki sosem hallott Kertész Imréről, próbáld meggyőzni öt mondatban arról, hogy miért érdemes elolvasni például a Sorstalanságot vagy bármelyik más művet tőle.
Petőcz András
Kertész Imre különleges helyet foglal el a magyar és az európai irodalomtörténetben. Nem egyszerűen azért, mert egyike a holokauszt túlélőinek, egyike azon honfitársunknak, aki megjárta Auschwitzot, aki túlélte a XX. század legborzalmasabb helyszínét, azt a lágert, ahol iparszerű emberirtás folyt. Kertész Imrét szokás holokauszt-írónak nevezni, de valójában ez az életműve, írói jelentősége szempontjából pontatlan megítélés. Kétségtelen, hogy írásainak a témája újból és újból a láger, a zsidóüldözés és a holokauszt, de ez – mint téma – csak az alapja a kertészi mondandó lényegének. Kertész ugyanis általában szólal fel az elnyomás, a diktatúra ellen, minden totalitáriánus rendszert elutasít, sőt, ennél is több: egész személyiségével, egyéni világlátásával messzemenőkig tiltakozik minden ember ember általi elnyomással szemben, vagyis a társas kapcsolatokban megjelenő „uralkodás”, „terror” ellen is folyamatosan fellép, elutasít minden olyan megnyilvánulást, amiben a terror, a diktatúra akár halvány visszfénye is megjelenik. Kertész ilyen módon igazi egzisztencialista író, a neoegzisztencializmus képviselője, nem véletlen, hogy egész életét, írói munkásságát végigkíséri Camus és Kafka szeretete, az, hogy számára ez a két író volt az igazi példa a pályája során. És még egy szempont: íróként végtelenül hisz az egyénben, az individuumban és abban, hogy a legképtelenebb helyzetekben is jogunk van élni. Nem véletlen, hogy a Nobel-díjas regényének, a Sorstalanságnak ez az egyik zárómondata: „Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik”. Kertész üzenete: jogunk van élni, és a boldogságot felfedezni, bármilyen helyzetben.
Boda Edit
A kép Budapest belvárosának egyik csillagos házában készült
Nemrég arról beszélgettünk a barátnőmmel, hogy az emberiség egyik legnagyobb vétke az lehet, ahogy a gyermekekkel bánik, ahogy tönkreteszi bennük például az ősbizalmat. A Sorstalanság különleges. A legnagyobb természetességgel rajzolja meg azt a világot, ami éppen a könyvben olvasható mondatok szokatlan higgadtságánál fogva határtalanul embertelen arcot mutat. Emberien infernális, infernálisan emberi. Hogyan lehet egy nem fikciós világot fikcióban hitelesen megmutatni? Kertész Imre tudta. És mindenen túl: „ (…) folytatni fogom folytathatatlan életemet” – természetesen.
Borcsa Imola
Kertész olyan, mint egy prizma. Adott egy, a figyelmetlen szemlélő számára jelentéktelennek tűnő epizód, amit ő a prózájában úgy képes felbontani, hogy rádöbbenünk, valójában benne van minden arról a történelmi korról és általában véve az emberi természetről. Úgy fed fel összefüggéseket, hogy közben nem egyszerűsít, hanem a maga összetettségében mutatja meg a valóságot. A legmélyére lát a társadalmi jelenségeknek és az egyénben zajló lelki folyamatoknak, és ezek egymásra hatását is tűpontosan írja le.
Hevesi Judit
– Nem bátorkodnék saját érveket felsorakoztatni. A Nobel-díj bizottságának 2002-es Sajtónyilatkozatát hívnám segítségül, nagyjából ezt a bekezdést:
„Kertész álláspontjának hajthatatlansága világosan felismerhető stílusában, amely olyan, mint a szépnövésű galagonya sövény: tömör és tüskés a könnyelmű látogató előtt. Ezzel azonban feloldja az olvasót a kötelező érzelmek terhe alól, és egy különleges gondolati szabadságra csábít.”
Abafáfy-Deák Csillag
A Sorstalanság önéletrajzi ihletésű regény. Főszereplője egy tizenöt éves fiú, aki megjárta az auschwitzi és buchenwaldi koncentrációs tábort. Mégsem kimondottan holokauszt-regény, hanem minden embertelen diktatúra regénye. A kamasz fiú perspektívájából elmesélt történetben az auschwitzi idő összefonódik a mindennapok idejével, a mesélés módja sok pluszjelentést, értelmezést tesz lehetővé az említett témában. Ezért kapott Nobel-díjat.
– Amennyiben találkoztál személyesen is Nobel-díjasunkkal, kérlek, meséld el az élményt, vagy idézz fel egy olyan anekdotát, amit másoktól hallottál, és irodalomtörténeti jelentősége lehet.
Petőcz András
Sok-sok találkozásom volt Kertész Imrével, azért, mert mindketten nagy rajongói voltunk a korábbi Szigligeti Alkotóháznak. Engem 1986-ban vettek fel az akkori Művészeti Alapba, ami a mai Magyar Alkotóművészeti Egyesület elődje volt, és így a 80-as évek második felében már jogom volt leutazni Szigligetre, az Alkotóházba, ami akkor nagy kitüntetésnek számított, és az év egészében, vagyis minden héten, minden nap tele volt, zsúfolásig tele volt írókkal, művésztársakkal, de elsősorban írókkal. Kertész gyakran volt ott, és sokszor alakult úgy, hogy közös asztalnál ebédeltem, vacsoráztam vele. Akkoriban még az étkezési rendet, hogy ki, melyik asztalnál ül, az Alkotóház vezetése osztotta be, és nekem olyan szerencsém volt, hogy Imre asztaltársa lehettem többször is. Tulajdonképpen ebben az időben még nem tudtam, kivel is ülök egy asztalnál, Imre mint műfordító volt jelen leginkább, legalábbis én akkor még azt hittem. Egy ebéd alkalmával, ez talán 1988-ban lehetett, Székács Vera műfordítótól, aki akkor szintén asztaltársunk volt, a beszélgetés során a következő mondatot hallottam: „Kétségtelen, hogy az európai prózaírók között a XX. században Thomas Mann, Proust és Camus a legnagyobbak, de Imre, ne haragudj meg, hogy a szemedbe mondom, én téged is ezek közé a legnagyobbak közé sorollak.” Megmondom őszintén, megállt a leveseskanál a kezemben, annyira nem tudtam, kivel is ülök egy asztalnál, hogy nem tudtam, mit is írt a mellettem levő szerző, akit az asztaltársunk így emleget. Természetesen utána már siettem elolvasni. De kezdetben én csak egy nagyon kedves, szerény, kiemelkedően intelligens és barátságos személyt láttam Kertész Imrében, akivel jó volt beszélgetni. Utána kialakult egyfajta barátság – ennek rendkívül sok aspektusára emlékszem. Írtam is erről többször, arról a momentumról például, amikor a Nobel-díjat megkapta Imre, és ahogy azt megünnepeltem. Egyik utolsó, személyes találkozásunk 2011-ben volt, amikor jártam Imrénél Berlinben, a csodálatos két emeletes, hatalmas társasházi lakásában. A szokott fanyar és kissé önironikus humorával beszélt arról, hogyan készül a halálra. Valahogy nem hittem neki, mert a szemében ott volt valamiféle örökké mosolygós fény.
A számomra legfontosabb pillanat 2007-ben volt, amikor az Idegenek című regényem első kiadása megjelent. A mai napig elképesztő, hihetetlen élmény. Az történt, hogy megjelent a regényem, és a Könyvfesztiválon adtam neki – természetes módon – egy tiszteletpéldányt. Nem gondoltam, hogy egyáltalán beleolvas, a Mesternek szóló tisztelet volt ez a könyvátadás. A nyáron aztán Párizsba utaztam, családommal, előtte egy évvel még Lille-ben éltünk életvitelszerűen, természetes volt az utazás, mintegy búcsúztunk Franciaországtól. Emlékszem, éppen a lányommal az utcán sétáltunk, kissé fáradtan, amikor is, olyan koradélután lehetett, megszólalt a magyar mobilom. Magamban azt gondoltam, ki lehet az ilyenkor?, jaj, ne keressenek, külföldön vagyok. Imre volt az. Ő telefonált nekem, nem akartam hinni a fülemnek. És azt mondta, szó szerint, hogy „te, András, hogyan írtad ezt a regényt, ezt nem lehet letenni, annyira olvastatja magát”. Ez volt életem legfontosabb telefonhívása. Később aztán többszöri e-mail és telefonbeszélgetés nyomán (Imre felesége, Magda asszony e-mailezett) megkaptam ezt a bizonyos mondatot, ami fel is került, Imre hozzájárulásával, az Idegenek című könyvemre ajánlásként. Köszönöm ma is ezt Imrének. És azt a bizonyos mondatát, ami a boldogságról szól, azt is átvettem, az engedélyével, az Idegenek-trilógia harmadik részében, az Aysában az én öregasszonnyá lett hősöm pontosan ugyanezt mondja. Ezt is köszönöm.
Boda Edit
A történet főszereplője Kertész Imre egyik könyve. Az 1996/1997-es egyetemi évben egyik tanárunk közölte, mindenkinek dolgozatot kell készítenie, kértem, hogy Kertész Imre könyvéről, a Kaddis a meg nem született gyermekért című kisregényről írhassak, s bár nem ismerte, szó nélkül beleegyezett, ám adjam kölcsön a könyvet, mondta. Elvittem, elolvasta, visszahozta. Rohanni kezdett a folyosón, én meg utána. Kíváncsi voltam a véleményére. Futólépésben annyit vetett hátra: „Ez az alak pszichopata, menjen pszichiáterhez.” Megtorpantam, erre nem volt mit mondani. A dolgozatírás végül valamiért elmaradt. Kertész Imre pedig 2002-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat a Sorstalanságért.
Borcsa Imola
Sajnos nem találkoztam személyesen az íróval…
Hevesi Judit
A Rózsavölgyi Szalonban találkoztam vele 2015-ben, egy magvetős rendezvényen. Ott készítette Valuska Gábor az azóta szerintem már legendássá vált fotót Kertészről és Esterházyról. Örülök, hogy még láthattam őt.
Abafáy-Deák Csillag
Nem találkoztam személyesen az íróval, és anekdotát sem tudok mesélni róla. Amit hallottam, és nagyon is érdekes irodalomtörténeti szempontból, azt Ács Margittól tudom, sokat mesélt, mint első lektora a Sorstalanságnak, de én ezeket nem mesélem tovább, mert úgy gondolom, erről Ács Margitnak kellene mesélnie, bár kétlem, hogy körkérdésre vállalná, hogy válaszoljon. Csatolok egy linket: https://mazsihisz.hu/hirek-a-zsido-vilagbol/mazsihisz-hirek/a-sorstalansag-elso-szerkesztoje-acs-margit-emlekezik-kertesz-imrere. Még van egy adalék ugyanerről a témáról a Kortársban, Práger Tamás interjúja Ács Margittal: https://epa.oszk.hu/00300/00381/00065/acs.htm
– Mikor találkoztál először Kertész Imre műveivel, melyik regényét olvastad elsőként, és mi volt a benyomásod?
Petőcz András
Hogyan és hol találkoztam Kertész Imre műveivel, arról már beszámoltam: Szigligeten, a személyes ismeretség után. A kudarc, a Valaki más, a Sorstalanság, az Amerikai lobogó, a Kaddis – mind-mind fontos könyvei a számomra. Mindegyikhez van történetem is, de helyszűke miatt erről most többet nem mondok. Mindegyik más, mindegyik nagyszerű, izgalmas a maga módján, de nyelvileg a Sorstalanság adta nekem a legtöbbet. Annak a könyvnek – és ez volt az első könyv, amit Imrétől olvastam – nagy ereje van. Hasonlóan izgalmas, és stílusában is rokon könyv a számomra Jorge Semprún A nagy utazás című regénye. Tulajdonképpen alapkönyv a Sorstalanság, de olyan könyv is, amit szívesen ajánlok bármikor és bárkinek, mert leköt, ébren tart, kiemel a hétköznapból. Tudom, furcsa ezt mondani egy ilyen – témájában szörnyű – történetre, de olvasmányos. És a főhőssel könnyen tudunk azonosulni. A Valaki más is ilyen, de másképpen az. Van ritmusa, atmoszférája ezeknek a műveknek.
Boda Edit
Kaddis a meg nem született gyermekért – első és mindmáig meghatározó élményem Kertész Imrétől. Az 1990-es kiadású könyvet, amit azonnal el is olvastam, 1995. augusztus 6-án kaptam unokatestvéremtől. Bár a kisregény nem egyetlen mondat, számomra mégis mintha egyetlen, mély lélegzetvételből visszalökött mondatív volna, egy hosszú, hipnotikus, polifón monológ „nem”-től „ámen”-ig. 1995-ben nemcsak a beszélővel tudtam azonosulni, hanem elsősorban a gyermekkel, amely meg sem születhetett.
Borcsa Imola
Hogy mikor, arra nem tudnék pontos választ adni, de a Sorstalanság volt az első regény, amit tőle olvastam. Szemléletében, nyelvi erejében ragadott meg, a természetessége egyedülálló.
Hevesi Judit
Még középiskolásként olvastam a Sorstalanságot. Ahogy befejeztem a könyvet, csak álltam a gimnázium udvarán, és haza kellett volna indulnom, de nem tudtam. Álltam csak, és néztem a fákat.
Abafáy-Deák Csillag
Találkoztam is, meg nem is. A 80-as évektől Németországban éltem, oda menekültem családostól, nem kell leírnom, miért. Sajnos onnan nem volt kapcsolatom a magyar irodalommal, akkor internet nem volt, ami segítette volna a tájékozódást. Otthon, vagyis Kolozsváron is abban az időben nagy kincs volt a magyarországi irodalmi lapok egy-egy példánya, Új írás, Kortárs, Nagyvilág. 88-ban, egyik hazalátogatásomkor, tehát még a rendszerváltás előtt is ez volt a helyzet, ilyenkor irodalomtörténész édesapám több lapot félretett nekem olvasásra, de hazaindulásom előtt egy folyóiratot a kezembe nyomott azzal a szöveggel, ezt vidd el, és olvasd el figyelmesen, különösen a regényrészletet. Csodálkozva néztem rá, mert nem szokta kiadni kezéből ezeket a kincseket. Szigorúan szólt rám, majd meglátod, miért, és legyen tanulság neked, nem szabad feladni, és most végre folytatnod kellene a novellaírást! Nem tudtam megértetni vele, miért nem tudok abban a közegben, helyzetben, amiben élek, írni. Németországba érkezve máskor a magyar olvasmányokat mindig az éjjeliszekrényemre helyeztem, és azonnal olvasni kezdtem. Ezt a lapot félretettem, bele sem néztem, mi van benne, nem is akartam rágondolni. Mert nem tudtam írni. Költözéskor került a kezembe, és, emlékeszem, egy ültömben elolvastam Kertész Imre Köves c. regényrészletét. Kellett egy kis idő, míg megértettem, miért adta kezembe apám ezt az írást. És még több idő kellett ahhoz, hogy újra elkezdjek én is írni.
Ha filmrendező lennél, melyik művét vinnéd vászonra, és miért azt?
Petőcz András
Kertész Imrének, mint minden nagy írónak, stílusa van, a mondataiban elmerülök, nyelvileg inspiratív, kondicionálnak a szavai, érzem az impulzusokat, ahogy olvasom. Ezt filmen nem lehet visszaadni, tehát a megfilmesítés ilyen értelemben lehetetlen. A Sorstalanság megfilmesítése fontos lépés volt. Abból valóban igazi nagyfilmet lehetett készíteni. De Kertész Imre egyéb alkotásai is olyanok, amelyekben az értelmiségi lét, a személyes sors perspektíváin, perspektívátlanságán való gondolkodás erőteljesen jelen van, és ezt vissza lehet adni filmvásznon is. Bármelyik művének örülnék, de nem egyszerű feladat.
Boda Edit
Megfilmesítésre a Kaddis a meg nem született gyermekért” című kisregényt ajánlanám. Miért? Mert talán megfilmesíthetetlen, noha ez csupán retorikai fordulat, hiszen bármi vászonra vihető. Tarkovszkijnak vagy Bergmannak nem törne bele a bicskája. Nekem bicskám ugyan van, kamerám viszont nincsen, és filmrendező sem vagyok, tehát maradok a kaptafánál. Nemes Jeles László vagy Radu Jude rendezésében biztosan megnézném.
Borcsa Imola
Az angol lobogót eddig kétszer olvastam, és még mindig úgy érzem, vannak előttem titkai. Már csak azért is ezt választanám, hogy elbíbelődhessek azok felfejtésével.
Hevesi Judit
Bár Nemes Jeles László vitte volna vászonra a Sorstalanságot!
Abafáy-Deák Csillag
Nagyképű leszek. Újra filmre vinném Kertész Imre Sorstalanságát. Nem azért, mert elégedetlen vagyok az alkotással. Pillanatok alatt fel tudok idézni egész jelenetsorokat a filmből, a zörejeket, ismeretlen eredetű hangokat. Hatásos és húsbavágó volt. Az én filmem fekete-fehér lenne. Némafilm. Egyetlen szó se hangzana el. Kimondhatatlan történések. Talán zene se lenne, esetleg egy zongora, mint a hajdani némafilmeknél, de lehet, hogy ez túl bombasztikus, esetleg giccsbehajló lenne. A csend tud fájni, ordítani, szívet dobbantani, dübörögtetni, de csak ott belül.
Vass Tibor
Az első számomra-szép Kertész-mondattal 1991-ben, (a Holnap Kiadó gondozásában megjelent) Az angol lobogóban találkoztam. „Az ember mindig ugyanolyan pontosan és ugyanolyan haladéktalanul rátalál a számára szükséges hazugságra, mint amilyen pontosan és haladéktalanul rátalálhat a számára a szükséges igazságra is, ha egyáltalán szükségét érzi az igazságnak, azaz az élete felszámolásának.” Akkor az „azaz” szótól volt elsősorban szép; azaz nem furcsa, hogy attól szép még ma is. Fészes, vészterhes helyen, élelmes, félelmetes időben. Jókor toltam jó helyen.
Ha filmrendező lennék, e mondatát vinném vászonra.
