Ugrás a tartalomra

Modern ausztrál költészet, 4.

Bruce Beaver versei Turczi István fordításában

Levelek kortárs költőkhöz

VIII. levél

Az év első tavaszi napja mindig egy kicsit
korábban érkezik, mint maga az évszak.
Mintha a tavasz előreküldene egyet
megszámlálhatatlan, örökkévaló napjaiból –
akárha kóstolót az újkenyérből.
Ma reggel (augusztus vége van)
az udvaron álltam, hogy hátam
és nyakam melegedjen a reggeli napfényben;
végtelenül kék volt az ég.
Lábam körül hangyák sürögtek, őket
semmi nem állíthatja meg, csak a teljes
pusztulás; megszagoltam a levegőt,
a virágok, lombok illatát az átható só mögött;
mintha egy angyal csőre átütött volna
a hatalmas, égszínkék héjon,
s balzsamos tollai illatoznának.
Megértettem, miért ez a nagy sietség.
Megéreztem a Minden
alig látható rendszerét.

Két méhecske bukkant elő
az észrevehetetlenből és végiglapozta a fréziákat,
olyan éhesen, hogy ugyanabban a virágban
kétszer vagy többször is megfordultak.
Szerintem nekik még tél van.
Képzeletemben ők még mézes
álmukba zárkóznak.
Talán nem is alszanak téli álmot.
Olyan keveset tudok ezekről a jószágokról,
csak azt, hogy édes a mézük, szúrós a csípésük.
Talán ha hat madár és néhány virág
nevét tudom. Én, mint költő.
Az emberekre és az abszurdra figyelek.
Talán a tavasz azért kezdődik,
hogy figyelmesebbek legyünk a természethez
vagy önmagunkhoz. Csak annyi történik,
hogy a tavasz felhúzza a táncoló figurákat,
jelt ad a táncra és mindünket a körbe hív.

Letters to Live Poets
Letter VIII

The first spring day of the year is always
a little earlier than the season itself.
As though this time of year sent one
of several sempiternal days –
a master’s sample from a sovereign batch.
This morning (it’s late in August)
I stood in the yard to catch
on my back and neck the early sun;
the sky, ultimate blue.
I saw by my feet a busy-ness
of aunts that not a thing could halt
short of annihilation, then smelt
beyond the omnipresent salt.
It, the foliage and the blossom,
as if an angel beak had broken through
that vast cerulean shell
and was airing fragrant feathers. I could tell
what the urgency was all about.
I could sense the barely emergent
schema of it all.

Two bees out of somewhere unapparent
had appeared and were riffling freesias,
so hungry they were in and out
the same flowers twice or more.
I thought it was still winter for
them. I’d imagined them shut up
still in a honeyed sleep.
Maybe they’re awake all year.
I know so little of such things.
I can barely name six kinds of bird
and seven kinds of flower. Some poet.
I concentrate on humans and the absurd.
The spring may not barely begin
to make us kinder to nature or to
ourselves. What id does do
is wind up the dancers, turn on the dance
and invite us all in.

*

XIX. levél

Örömmel üdvözlöm a középkor névtelenségét, a széles körben terjedő,
bőséges és terjengős társalgás éveit, mikor egész lényünk meglazítja
a harmincas évek korlátait és éles szemű megfigyelésekkel teli bekezdésekben
bontja ki azt, ami azelőtt egy találó mondat volt. És a másik lehetőség,
az egyszerűen csak unalmas anekdotázó, aki fölöslegesen beszél; aki se nem fiatal,
se nem öreg, de önmagát ismétli; a pocakos, felékszerezett dupla tokájú
fontoskodó.  Örömmel üdvözlöm őket, és a megfigyelőt is, aki észrevétlenül
húzódik meg az ifjúság verandájának sarkában, hálásan, hogy a szőlő savanyú utóíze
elmúlt, s ő már nem részese a belsőnkben növő titoknak, az évek
halálos, visszafojtott lélegzeteinek, a jeges és égető önvádaknak. Akik
alig ismerik a gyermekkor ősi maszkjait, az anyukákat és apukákat,
a nővérkéket és a doktor bácsikat, a pantomimszerű rutint, amellyel
beletanulunk az életbe és a korai halálba. Nem, a gyermekkor jól el van téve
egy fiókba valahol a lejárt fizetőeszközök között, a tudatalattiban.
A tizenéves kor drámája az, ami néha megborzongat még mindig érzékeny
velőmig, a létezés lángjai közé vet és beletaszít egy vákuumba,
ahol kiégett kilenctől-ötig rémálmok kísértenek alacsony fizetéssel, a felnőttség
és fel-nem-nőttség között, ahol a magányos hetvenkedő vérfarkasként
lopakodik el a leázott poszterek elérhetetlen modelljei mellett, a lángoló
lányok mellett, akik csúnyák, de hajlandók, és a határtalan legvégsőkig,
ahol az egyént teljességgel és ténylegesen a magány rabszolgaságába
hajtják a szomorú király csontvárában, a kezdetek keserű vége
és a kutató étvágyak kezdete és a kezdődő férfikor milliárd
ítélete (ami az én esetemben sajnos egy hosszúra nyúlt, őrült serdülőkor
látszata). Csak most, fejemet kínzó migrénnel és renyhülő belekkel,
amikor szívem úgy teli van töltve, mint egy doboz kutyaeledel, csak most
tarthatok szünetet a versek és a nektek, alteregóimnak írott levelek között,
és mondhatom ki: béke legyen néhanap veletek és, bármi áron, míg itt vagyok,
többé (könyörgöm) ne legyetek teljes haragban magatokkal és a világgal,
ahogy szobáról szobára lassan elfoglaljátok, mint egy szegényes panziót, az öregséget.

Letter XIX

I welcome the anonymity of the middle years, years of the spreading
girth and conversational prolixity, when the whole being loosens
the stays of the thirties and lengthens out into paragraphs of perceptiveness
where once had bristled the pointed phrase. And the other aspect, the merely boring
raconteur, the redundant conversationalist; the not young
not old, twice told tale teller; the paunched, bejewelled double-chinned
bumbler. These I welcome, also the watcher unperceived on corners
from verandahs of youth, voyeuristic, grateful beyond the tang of sour
grapes to be no longer privy to the ingrowing secret, the deathly
held breaths of years, the cold and burning self-trials. The quaintly
acquainted with the antique masques of childhood, the mummies and daddies,
the nurses and doctors, the pantomimic routines of getting the hang of
living and dying young. No, childhood’s well and truly categorised
and pigeon-holed somewhere within that depot of lapsed tenders, the unconscious. It’s the witnessing of the adolescent saga that sometimes chills me to my still vulnerable
marrow, burns me down to the fire of being and sifts me into a vacuum
of loveless nine to five nightmares on wretched wages, the between grown
and ungrown, the lonely braggart loping like a werewolf past the
unattainable beauties on the peeling posters, past the burning
girls that, plain as sisters, would, and onto the illimitable
utmost, absolute and factual plateau of the self’s serfdom
to solitude, the sad king in the bone castle, the bitter end
of beginnings and the beginning of fiddling appetites and the myriad
arbitrations of early manhood (in my case, alas, a prolongation
of mad simulated adolescence). Only now with hypertensive
head and lazy bowels, with a heart as whole as a tin of dog’s meat
may I pause between poems of letters to you, my alter egos, and pronounce
peace be occasionally with you all and, at no matter what cost, with me here,
no longer (I pray) completely at odds with self and world, accommodating
room by room like a shabby genteel boarding house, age.

*

Bruce Beaver (1928–2004) a hirosimai atomtámadás hatására kezdett el írni tizenhét éves korában. Manly külvárosának a Sydney-öböl felőli részén született. Szülőhelye és környezete mindvégig meghatározó szerepet töltött be lírafelfogásában és világlátásában. Dolgozott mezőgazdasági munkásként, földmérő segédként, tisztviselőként, volt szabadfoglalkozású újságíró és olvasószerkesztő. 1958 és 1962 közt Új-Zélandon élt, ezután visszatért Manlybe. Verseskötetei közül a kritika külön is kiemel kettőt: az Ódák és napok, valamint a Levelek kortárs költőkhöz címűt. Ezek stílusa és gondolatisága már megjelenésükkor igen nagy hatást gyakorolt a jelenkori ausztrál líra egészére.  Kortársa, Judith Wright azt írta róla: „Ha kései verseimet elcserélhetném valakivel, az biztosan Bruce Beaver volna.” Itt közölt versei, melyek a Levelek kortárs költőkhöz (Letters to Live Poets) című kötetből kerültek beválogatásra, magyarul folyóiratban először jelennek meg.

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.