Laura

Egyik család sem tökéletes. Nézhet ki úgy, mint ha olyan lenne, de nem az. Erről talán az eddigi legfélelmetesebb munkám jut eszembe, amikor az osztálytitkáromról, Lauráról kellett írnom. Lehet, csak én gondolom így, mert amikor ezt olvassák csak annyit fognak mondani, hogy „Ahj egy újabb tipikus nyomozós történet, amiben a főhős túl messzire megy a kutakodásban és bajba kerül, de majd végül mindenre fény derül és boldog vége lesz.” Tudom… és megértem… de úgy érzem, le kell ezt írnom, hogy könnyítsek magamon. Történetem, egy hűvös őszi délutánon kezdődött…

2 évvel ezelőtt:

15:30 van. Óra közben járunk… vagyis inkább szakkör közben. Mivel hétfő van, most beszéljük meg, hogy ki milyen témát választ és ír róla cikket. Én többnyire embereket interjúvolok meg és írok róluk.

− Emma. − bökött meg Adrien barátnőm, és ezáltal kizökkentett a gondolataimból.

− Igen? – pislogtam megszeppenve.

− Érdekel téged a téma? Mert, ha nem, akkor Nati kapja meg. – vigyorgott rám lenézően az említett lány. Sosem szívleltük egymást.

− … elnézést, hogy megkérdezem, de mi a téma? – Itt vetettek rám páran egy-egy szúrós pillantást.

− Folytatnánk a Titkárok élete című sorozatot és a te osztálytitkárodról lenne szó.

− … értem…. hát…-elgondolkodtam, hogy bevállaljam-e, majd Natáliára néztem, akinek aranybarna szemeiből áradt a dölyfösség, amiket épphogy lehetett látni azonos színű haja miatt. Nem adom meg neki ezt az örömet, ezért elfogadtam a feladatot. Látszott is rajta a harag, ami miatt már majdnem felrobbant.

− Rendben van, gyerekek. Akkor jó munkát! Péntekre várom a cikkeket. – hangzott el a végszó és mindenki elindult haza kivéve engem. Én a DÖK teremhez vettem az irányt, ugyanis ma van gyűlésük. Még ahogy hallom tart, így megvárom a folyosón. Pár perccel később elkezdtek kiözönleni a titkárok és helyetteseik, én meg a tekintetemmel Laurát kerestem. Nem kellett sok, hogy kiszúrjam a korom fekete hajkoronát, ami sietve hagyta el a termet. Utána mentem és a kijáratnál sikerült utolérnem.

− Szia, Laura. – mosolyogtam rá.

− Oh… szia, Emma. Megleptél. Miben segíthetek? – viszonozta arckifejezésem.

− Tudod jól, hogy a suliújságnál dolgozok.

− Igen. Nagyon jókat szoktál írni.

− Köszönöm. Nos, a tárgyra térnék. Folytatjuk a Titkárok élete sorozatunkat és most rajtad volna a so-

− Nem. – vágott félbe egyértelmű válaszával. Meglepődtem a válaszán, hisz csodálatos szülei vannak. Láttam őket pár alkalommal és rendesnek tűntek.

− Sajnálom… de nem. Szia. – lépteit gyorsabbra vette.

− A-akkor csak, hogy miket csinálsz. Vagy miket szeretsz.

− Ne-nem lehet. – hallottam a hangjában a riadalmat. Mitől tart ennyire?

Szétnéztem az épületben és egy lelket sem láttam, így elkaptam a karját.

− Tőlem nem kell félned. Semmi fájdalmas vagy szégyellni valót nem kell elmondanod.

− … sajnálom, nem segíthetek. – nézett maga elé a lány és felelte halkan.

− Kitől vagy mitől rettegsz ennyire? – éreztem, hogy Laura megrezzent és kitépte magát a kezemből. Megfordult csendesen és kivillantotta csodálatos mosolyát és így szólt:

− További szép napot Emma. Vigyázz a hazafele úton.

− De Laura…

− Viszlát. – elsietett az iskolából és otthagyott engem a kérdéseimmel, amik egyre csak szaporodtak.

Kitől vagy mitől szorong ennyire? Hogy csinálom meg a cikket nélküle? Ezekkel a gondolatokkal indultam haza. Mikor megérkeztem és lehuppantam az ágyamra, megrezzent a telefonom, mert üzenetet kaptam. Elővettem a mobilomat és meglepetten bámultam a képernyőt, mikor megláttam ki küldte. Laura volt az.

„Ne haragudj, ha rád ijesztettem a viselkedésemmel. Fáradt voltam. Kérlek, felejtsük el ezt az egészet és szívesen válaszolok a kérdéseidre.”

Ez az sms már sántított. Az ember nem ijed meg egy interjútól, csak mert fáradt. De, úgy döntöttem, hogy nem írok ilyet neki, mert akkor elvesztem az interjú lehetőségét is. Másnap egy kis gyomorideggel léptem be a suliba. A nap villám gyorsan eltelt. Észre sem vettem. Tanítás után a megbeszélt helyen találkoztam Laurával, ami a DÖK-ös terem volt. Helyet foglaltunk és elhelyezkedtünk rendesen. Végignéztem a lányon, akinek derekáig ért a sötét haja és a csodálatos ég kék szeme barátságosan tekintett rám. Az ölébe tette hófehér kezeit és kihúzta magát a széken. A ruhája egy fehér vasalt ingből, és egy farmerből állt. Világos cipőjén egy folt sem volt, még a fűzőkön sem. Szeplős arcára néztem és fürkésztem a tekintetemmel, hogy van-e valami hamis az ábrázatában.

− Nos? Mik lennének azok a kérdések?

− Hm? Oh, igen, nos… - előkaptam a jegyzetfüzetemet, amiben ott szerepeltek.

− Igyekeztem olyanokat hozni, amik nem annyira dedósak, de nem is megválaszolhatatlanok.

− Kezdjük egy egyszerűbbel. Sportolsz valamit?

− Persze. Úszni szoktam. És mielőtt kérdeznéd nem sportszerűen. Inkább csak hobbiként.

− Rendben. – körmölöm le a válaszát – Következő… van testvéred?

 Itt láttam rajta, hogy a megszokott barátságos mosolya megremegett, tekintetében egy pillanatra fájdalmat és riadalmat fedeztem fel. Majd visszavette a barátságos álarcát és válaszolt:

− Nincs.

− És nem is akartál vagy akarsz?

− Nem igazán. Tovább.

− Mit szoktál a szüleiddel közösen csinálni? – itt látszott rajta, hogy elgondolkodott a válaszán.

− Piknikezni szoktunk menni minden második vasárnap. – mosolygott rám, amin láttam, hogy nem valós, ahogy a mostani válasza sem.

− Melyik szülőddel ápolsz jobb kapcsolatot? – ez a kérdés nem szerepelt a listán, de én tudni szerettem volna. És ahogy akkor rám nézett, éreztem, hogy beletrafáltam a lényegbe.

− E-erre nem tudok válaszolni. Va-van még valami?

− Igen. – feltettem neki még pár kérdést, majd miután befejeztük, elköszöntünk egymástól és elindultunk mind a ketten két különböző irányba. Én meg elszaladtam a mosdóba. Miután elvégeztem a dolgom és elhagytam volna a fülkét, Laura lépett be a mosdóba sietve, egy kis táskával a kezében. Valaki lelocsolta vízzel, mert az alapozó jött le róla. Szétnézett, majd lemosta a még megmaradt sminket és lehetett látni, hogy az arcát lila foltok díszítik. Alig bírtam megállni, hogy ne menjek oda segíteni neki. A mi titkárunknak nagy gondjai lehetnek otthon. Annak a lánynak, aki mindig segít mindenkinek. Elhatároztam, hogy bármibe is kerüljön, de segítek rajta. Amint végzett, elhagyta a női szakaszt. Én gyorsan kezet mostam, és ekkor vettem észre, hogy itt maradt a púderja. Így már volt okom elmenni hozzá. Követtem társamat a hosszadalmas úton, majd megérkeztünk egy káprázatos kertes házhoz. Megvártam, míg bemegy, és remélhetőleg elmegy az ajtó közeléből, majd nagy levegőt vettem és becsengettem. Pár pillanattal később egy férfi nyitott ajtót. Semleges tekintettel nézett rám smaragd zöld szemeivel. Lauhoz hasonlóan szép fehér vasalt inget viselt, ami mostanra már kicsit összegyűrődött, nyakkendője meg megvolt lazítva. Fekete haja kicsit kócos volt. Biztos ő az apja.

− Igen?

− Jó napot kívánok. Emma vagyok, Laura osztálytársa. Hoztam neki valamit és szeretném neki átadni. – az úr elgondolkodott.

− Hmm… átadom én neki. – nyúl a púderért.

− Nem, nem. – húzom hátrább a kezem, amiben fogtam az eszközt- Ne haragudjon, de személyesen szeretném neki átadni neki.

Elmormogott valamit a bajsza alatt, majd beengedett. A ház szép letisztult, elegáns volt. Hófehér volt minden fal, amiket festmények díszítettek. A bútorok többsége a szürke árnyalataiban pompáztak.

− Foglalj helyet. – mutat a sötét kanapéra, én meg úgy tettem, ahogy kérte.

− Szólok a lányomnak. – elment fel az emeletre és én meg hallgatóztam, hogy közeledik- e valaki felém és mivel nem hallottam semmit, körbe néztem a házban, hogy mi hol van. Megtaláltam a dolgozó szobát. Ott lehet, találok valami. Meg a mellette lévő szobában, ami a szülők hálója volt. Ezek után visszaültem a helyemre és megigazítottam a gesztenyebarna hajamat meg a zöld keretes szemüvegemet, majd kihúztam magamat és vártam Laurára. Pár perc múlva lejött és megijedt tőlem.

− T-te mit keresel itt?!

− Nem hiányzik a púdered? – nyújtottam neki higgadtan. Pislogott kettőt a lány megszeppenten majd kikapta a kezemből.

− Köszönöm, hogy elhoztad. További szép napot. – mutat az ajtó felé.

Gondolkozz Emma. Hogy tudnál itt maradni?... Megvan!

− Ne haragudj… elmehetek a mosdóba? Nagyon kell.

− Jó, de utána menj el. Az emeleten van balról a második.

− Rendben köszönöm. – felmentem és elbújtam a helyiségben. A kulcslyukon kukucskáltam ki, hogy mi a helyzet. Laura felment a szobájába, ami szemben volt a mosdóval. Behajtotta az ajtaját és elkezdett tanulni. Édesapja a dolgozóban van, ami lent van a földszinten. Lassan kimerészkedtem búvóhelyemről. És elindultam lefele, amikor akaratom ellenére is meghallottam titkárom sóhaját és odaosontam a szobájához hallgatózni.

− Bárcsak itt lennél velem. Elmenekülhettünk volna együtt és most boldogok lennénk. – fájdalom hallatszódott a hangjában.

Kiről lehet szó? Egy szerelméről? Egy családtagjáról? Nem… az utóbbi nem lehet… hiába próbáltam még többet megtudni, Laura nem mondott többet. Így folytattam utamat. Lelopództam a szülők hálójába. Elkezdtem kutakodni a szobában és ezáltal a múltban. A ruhásszekrény tetején volt egy kartondoboz, amit levettem annak reményében, hátha találok ott valami használható információt. Régi számlákon és csekkeken kívül semmire sem bukkantam, így vissza is pakoltam a helyére. Igyekeztem minél pontosabban és halkabban visszatenni, de sajnálatomra ez nem jött össze. Mikor hallottam, hogy landolt a szekrényen, megrezzentem. Jesszus! Remélem az apja nem hallotta meg. Ekkor érzékeltem, hogy valami beesett a szekrény mögé. Egy papír lehetett. Lefeküdtem a földre megnézni mi lehetett az, és ahogy láttam egy fénykép volt. Próbáltam kiszedni és sikerült is elérnem, amikor meghallottam, hogy a szülők vitatkozva közeledtek a szoba felé. Kikaptam a kezemet és felpattantam, majd utána pánikolva szétnéztem, hova bújhatnék. Rápillantottam az ágyra és megnéztem el lehet-e rejtőzni és mákomra lehetséges volt. Gyorsan bebújtam oda, a bőröndöket, amik ott voltak, arrébb csúsztattam és lestem ki onnan, hogy mi történik. Nem sokkal később beértek a felnőttek, és egyből csípős hangulat uralkodott el a helyiségben.

− Nem tűröm, hogy verd a lányodat, Dávid! – harsant fel az anyukája.

− Különben? Neked mi közöd van ehhez, Kriszta? – kérdezett vissza ingerülten.

− Elég sok! És, ha nem hagyod abba, feljelentelek! – itt elcsattant egy pofon, amit Dávid adott Krisztának. Pár pillanatig csend volt, majd az ágyhoz sietett a nő és benyúlt alá a bőröndjéért. Mivel az a táska a fejem helyén lenne a tenyere pár centire volt az arcomtól. Éppen lejjebb húzta volna a mancsát, a fizimiskámhoz, amikor a másik karját elkapta Dávid.

− Ne feledd el, hogy ha most elmész, és feljelentesz, nem fizetlek tovább… Sőt mivel tisztában vagy a dolgokkal és titkolod az emberek előtt, cinkostársnak vagy tekinthető. És beköplek téged mindenféle bűntudat nélkül.

Befogott szájjal hallgattam a jelenetet. Kriszta kivette a kezét és felállt.

− Rendben van. De ezért fizetésemelést akarok. – Dávid erre morgott egy keveset, majd kezet fogtak és kimentek a szobából. Vártam egy keveset és kimásztam. A képet is kiszedtem a szekrény alól. Felálltam és megnéztem a fotót. Egy családi kép volt. Nem most készült, mert Laura itt még kicsi rajta. Talán 4 éves. Édesapja élettel telibbnek tűnik, mint most és fogta Kriszta kezét… Ez nem Ő. Valaki más... Megfordítottam a képet és ott szerepeltek a nevek:

− Dávid

− Zsófi

− Laura

Visszafordítottam a képet és szemügyre vettem a hölgyet. Csillogó kék szemei voltak és méz szőke haja. Hasonlított Laurára… vagyis akkor ő az anyja! De akkor kicsoda Kriszta? És miért fizeti őt Dávid? És hol van Zsófia? Egyre több a kérdés. De egy- kettő tisztázódott. Akit Laura hiányol az Zsófia és az erőszakos apja elől akart vele elmenekülni. Kriszta Dávidnak dolgozik, de nem tudom az okát… hacsak nem azért fizeti, hogy eljátssza a minta anyát… és nem Laurának játssza ezt el…, hanem a kívülálló embereknek…csak hogy miért? Mert Dávid maximalista és tökéletes családot akar mutatni mindenki másnak, hogy féltékenyek legyenek rá. Kinéztem a szobából és nem volt sehol senki. Benéztem a dolgozóba, ami a folyosóhoz hasonlóan üres volt. Bementem egyenesen az asztalhoz és a fiókokat kezdtem átkutatni. Az egyikben vodkát találtam, a másikban pisztolyt. Az alsó kettő meg könyvelési papírokkal és tervekkel volt tele. Egyikhez sem nyúltam inkább. Viszont a fegyver alatt volt egy meghívó. Kihúztam alóla és elolvastam… de elég volt csak az első sort:

„Sajnálattal tudatjuk, hogy Hernádi Zsófia eltávozott az élők sorából…”

Sokkoltan meredtem a papírra és elgondolkodtam a dolgokon. Zsófia meghalt. Akkor most már biztos, hogy ezért fizeti Krisztát. Viszont Kriszta hallgatási díjat kért… de miért?

Miközben ezen agyaltam, visszaraktam a papírt és behúztam a fiókokat. Elindultam ki és utoljára ránéztem a szobára, majd az ajtó felé fordultam és egy furcsaságra lettem figyelmes. Valami a falra volt ragasztva a szekrény mögé. Kiszedtem és egy CD volt az. Meglepetten pislogtam és gyorsan elraktam a táskámba, majd minden akadály nélkül elhagytam a házat. Vissza sem néztem és sietve hazamentem. Alig ültem le, már kapcsoltam is be a gépet és beraktam a CD-t. Egy jó pár éves rejtett kamera felvétele szerepelt rajta. Zsófia és Dániel veszekedett. Ahogy látom, az úr felöntött a garatra.

− Elegem van, hogy mindig részeg vagy a gyerek jelenlétében!

− És? Meg kicsi.

− Nincs és! Arra fog emlékezni, hogy az apja egy kegyetlen alkoholista! De csak mostanáig fog rád emlékezni. Elegem van.

− Hogy mi?! Mit akarsz te tenni?

− Elviszem a kicsit. Velem lesz és gondoskodok róla, hogy soha ne lásd! Tudod ki hívott fel ma engem? Valami Anna nevezetű liba. Azt üzeni terhes és nem óhajtja elvetetni a gyermeketeket… te megcsaltál?! Mit nem adtam meg neked?!

− Sok mindent asszony! És ne hisztizz! Menj inkább aludni! – kóválygott az asztalhoz.

− De hisztizek! De tudod mit? Most láttál minket utoljára! Élj boldogan! – viharzott ki. Dávid kivette pisztolyát és kiment. Ezek utána már csak egy lövést lehetett hallani. Nem sokkal később kicsit véresen bejött Dávid, kezében a fegyverrel. Hogy utána mi történt, azt már nem láttam, mert vége lett a videónak. Jesszusom… Zsófiát Dávid gyilkolta meg… és most a lányát is terrorban tartja. Kivettem a lemezt és elraktam a tokjába. Mivel nem én vagyok az áldozat, így nem tehetek feljelentést… csakis Lau. Meg kell győ… csörrent meg a obilome. Laura volt. Felvettem.

- Emma tudom, hogy ott maradtál nálunk… gondolom, most már tudsz mindent.

- Igen. Laura, fel kell jelentened! Találtam egy felvételt, amin rajta van az, hogy az apukád megölte az anyukádat!

- Ho-hogy mi?! Hol találtál ilyet?

- Az most lényegtelen. Kérlek. Meg kell tenned. – a lány kis hezitálás után beleegyezett.

Másnap iskola után elmentünk a rendőrségre és az osztálytársam megtette a megfelelő lépéseket.

 

Fél évvel később:

 

Itt ülök a suliújság megbeszélésén… halálra unom magam… hmm, lehet, hogy hamarabb lelécelek…- a gondolataimat egy zümmögés szakította félbe, amit a telefonom adott ki. – Hm? – elővettem és megnéztem kitől jött az sms. Laurától. Mosolyogva néztem meg az üzenetet.

- Emma tedd el a telefonod. Majd óra után lehet. Addig nem.

- Egy pillanat tanárnő. – felkeltem és kimentem a teremből, majd végre elolvastam a levelet.

„Szia, Emma!

Hogy megy a suli? Nekem remekül. Sokkal felszabadultabb vagyok amióta mamával élek Szegeden. Minden nap szoktunk nevetni, sütni-főzni, és mindig szeretget engem. Hálás vagyok neked, hogy segítettél nekem. Legyen szép életed. Remélem, még találkozunk.

Szeretettel:

Hernádi Laura”

 

 

Osztálykirándulás plusz egy fővel

Ha azt mondom osztálykirándulás, akkor az emberek szeme előtt szép emlékek szoktak megelevenedni. Persze vannak azok a kivételek, akik nem szoktak ilyen élményekben dúskálni. Sajnos én is az utóbbi kategóriába tartozom. De az idei kiruccanás más volt társaihoz képest. Úgy indult akár a többi. Osztálytársaim csapatokba verődve fedezik fel a szállást és berendezkednek, ahogy a tanárok is. Osztálytársaim vidáman elszórakoznak, a tanárok meg ügyelnek a rendre. Kötelező programokon vettünk részt, majd szabad foglalkozást kiáltottak ki. Én a szobámba siettem, hogy végre magam legyek. De ez a tervem romba dőlt, mikor egy váratlan vendéget pillantottam meg az ágyamon. Az illető sötét, rövid hajkoronával, hatalmas barna bogár szemekkel rendelkezik. Bőr színe, akár a hóé.  A fekete zsákruha és kopott klumpa jobban erősítette bennem azt az elvetemült gondolatot, hogy maga Agatha foglal helyet az alvóhelyemen. Rám emelte kissé komor tekintetét, míg én lélegzetet sem mertem venni. Elmosolyodott kicsit.

− Szervusz Susanne.

− A-A-Agatha? – dadogtam meglepetten. Válaszul bólintott egyet.

− A könyvfaló? Gavaldonból? Camelot trónörökösének párja?

− Igen, igen, de fejezd be. – szólított fel, mire én abbahagytam a kérdezősködést és csendben figyeltem rá.

− Remélem nem zavarok.

− Nem dehogy. – motyogom.

− Remek. – áll fel ezzel a lendülettel – Gyere, sétáljunk egyet. – indul az ajtó irányába.

− Nem lehetne, hogy itt maradjunk? Ezidáig odavoltam túrázni. – nyafogva fordulok utána.

− Nem. Na, indulás. – karol át és húz ki a szobámból.

− Pár pillanattal később már a tó partján sétálgattunk kettesben, távol a többiektől. Néhány csendben töltött perc után ránéztem és úgy döntöttem felteszem azt a kérdést, amit már egy ideje felakartam.

− Miért vagy itt Amanda? – kérdezem kíváncsian.

− Hogy ne légy egyedül. – tekint a távolba.

− De… nincs valami fontosabb feladatod Camelotban? Nem fognak hiányolni? Tedros tud róla? Vagy Merlin?

− Tedrosnak annyi teendője van, hogy észre sem veszi, hogy nem vagyok ott. Merlin meg… kitudja, éppen hol jár. – rántja meg a vállát. - De ne erről beszéljünk.

− És Sophie? – pislogok rá.

− Sophie elvan az iskolájával, és a pasi vadászattal. – a kijelentésére kitör belőlem egy kis kuncogás, majd Agathaból is.

− Visszatérve… nem volt jó nézni, ahogy szenvedsz magadban. – meglepetten pislogok rá, majd komoran elnézek és megvontam a vállamat. – Ugyan. Kibírom. Erős vagyok.

− Susanne. Tudom, mit érzel. – felnéz az égre. – Engem az egész falu kiközösített. Én voltam az a fura lány, aki a temetőtől nem messze élt a boszorkány édesanyjával. – sajnálva néztem rá.

− És… hogy bírtad ki?

− Elfoglaltam magam és persze ott volt nekem anyukám, Sophie, és Perszepó, a cicám. Igyekeztem nem foglalkozni velük. Neked is ezt javaslom. – teszi a vállamra a kezét.

− Ha tudnád hányan javasolták már ezt… - nézek komoran magam elé.

− Figyelj… te próbálkoztál, de őket ez hidegen hagyta. Ha nem vették észre azt, hogy milyen jó társaság vagy, akkor meg sem érdemlik a barátságod. Egyedi vagy. – mosolyog rám. Ránéztem és lassan én is mosolyra húztam a számat. – Na, ez az! Mosolyogj!  - veregeti meg a vállamat.

− Köszönöm Agatha.

− Nincs mit. – néz, vissza a távolba majd meglepetté válik a tekintete. – Mi az ott? – arra nézek én is amerre ő, de semmi különöset nem látok.

− Hol? – nézelődők, de ekkor éreztem, hogy Agatha meglökött, én meg belezuhantam a tóba.

Felriadtam és felültem az ágyamon, majd lihegve szétnéztem. Ez a hotel szoba… de mikor aludtam el? Miközben gondolkodtam, elhúztam a takarómat, hogy felkeljek, de ekkor megéreztem, hogy a takaróm beleütközött valamibe. Kíváncsian emeltem el és a kedvenc könyvemet, a Jók és Rosszak Iskolája első kötetét pillantottam meg. Kezembe vettem a vastag könyvet és le sem vettem a szememet a borítóról, ahol maga Amanda szerepelt. Tényleg, hisz én elhoztam ezt a könyvet… édesanyám tiltakozása ellenére. Bár… az, eddigiekre visszagondolva… nem is olyan nagy baj.