Átjárások / Átszakadások…

Átszakadások, átjárások különféle szöveg-felhőkbe, visszatérő rezgés-terekbe, szimultán hang-járatokba, illetve ismeretlen textusok idő-töredékeibe…

Jelenleg éppen ők nyílnak meg: K. Kraus, R. Musil, M. Houellebecq, J. Roubaud, Jelenések könyve, Kérdések könyve, Karnevál, Özön közöny, Amorf aforizmák, Ásványok éneke, Mormoták csöndje… Ikerlányaim (Anna, Zoé és Luna) rejtett jelenléte…

Ő maga ott állt az egyik ablakban, nézte a kert levegőjének zsenge-zöld hártyáján át a barnálló utcát: mindazt, ami a pillanat hálóját örvénylő-sebesen kitölti; gyorsaságokat, szögeket, élőerőt becsült fel: elhaladó tömegekét, melyek villámszerűén odavonzzák, magukra tapasztják, megint elengedik a pillantást, mértéke-sincs idő alatt rákényszerítik a figyelmet, hogy nekik feszüljön, elrugaszkodjék róluk, másvalamire ugorjon át, az után vesse magát…

Obstruálok! – Akadékoskodom maradék sorsomon. Képzelődöm – szólt elődöm, s íme, a Nagy Kódex (ébredésünkben): egy áttetsző lelet…Védtelen véletlen… Újabb találkozások… Pergelin Tódor a kéziratot átitatja: nyálcsordulás, nem szívja vissza… Tárkony úr szitkozódik, Pataj ledöbben, patája dobban… Ábsalom: irgalom! – így kiált. Monománia!

Az én monomániám apokaliptikus természetű… Mondom (éppen ez szól hajnalban az Éteri rádió-ból): én a kijózanodásban nem hiszek, a józanságra való törekvést be is tiltanám! Az őrület nekünk természetes állapotunk, mint a betegség vagy a bűn. A megrontott létezés következménye…

Na, már megint elveszítettem a fonalat… Szerotonin. Szükségszerűen akadnak kivételek, a boldogság lehetőségének léteznie kell, ha másképp nem, hát csalétekként…

A vérnarancs Hold és a három lányka… Öröm(hormon)ódák hiánya…

Az egyik szomszédból bömböl egy visszatérő sláger, melynek refrénje napokig a füljáratban, elme-előszobában visszhangzik, matat, fröcsköl, mocskol és fölragad: csak a légzését meg a vágását, csak a vérzését meg a hányását, csak azt kíí-váá-nom én…

Ördögszar(v)! Lucskos-lyukacsos fej: iszamós szemekkel, szétmálló szájjal, szabályos szarvakkal. A költő (Mindenszentek reggelén) egy efféle ördög-pofát ürített. Ah, mordizomadta, piha, fekália-ária! – az akciót egy archaizáló fotódokumentáció ezen aláírással illette…

Jajj, absztra aztata, jajj, agybaj-gabaj! – sikoltott fel a másnapos múzsa…

Orevowoooááár: Hormonbogááár! – legyintett a meghintett, ön-ihletett költő…

Fénymáz és kéjgáz! Zelme zelméje kék fény!

Most így vibrál: rááz, dudi, almázi rémtáv, sánc, udu, ádáz lament, ha bement…

Rásandi, ku, kuku, lomha ha huju – s huncut áld-okád!

Sármaga wahuu és aka, oldva dédaka, ra, sunda, resunda – s oldboy rondapád!

Hanyag anyahang: savad savdada, lol a coboy zsírsava és permete hold-apaj…

Hamva híg elmeleg, idegmint(h)ák szerte, lénye(ge) létesett, szerve már halvavaj…

Az elbeszélés szellemének kedvéért élünk. Ez a szellem foglalta el Isten szellemileg kitapinthatatlan helyét… Azt mondják, ez az a – képletes – tekintet, amit magunkon érzünk, s mindent e fényében vagy sötétjében teszünk vagy nem teszünk… (Sz. L.)

A test a térdízületben jelzi leginkább a lélek sérelmét. Térdsérülések általában akkor következnek be, amikor valaki meghal, szakít velünk, ha egy közeli társunk eltávozik (mellőlünk) – konstatálja a leíró, miközben egy másik leíró: kemoterápiákon túli kómáiban, késeléssel kibelező, agytumort ön-operáló terápia-könyvében merül el…

Luther kutyái is felzokognak… Mozdulni szinte lehetetlen, a fájdalom leírhatatlan… (Ezt) a folyamatos próbálkozást nevezi úgy a nyelv, hogy gyász. Gyászmunka…

Kert, szoba, kórház, hamvveder, üres szoba, üres kert, temető kert…

Tenger, halál, üres part, hamu, űr, üresség, üres ég…

A halál nem az emlékezet elvesztése, hanem éppen annak apoteózisa. A fény apoteózisa… – elmélkedik Edmond Jabés, hozzám pedig ismét az Árnyékok beszélnek… Amit életlen(ség)nek véltél – suttogja Reb Sia –, az épp ellenkezőleg: a legnagyobb életerő. Aki bolondul az írásért, arról álmodik, hogy árnyék lesz, mert hitvestársul fogadhatja a vizet. Ebből az egyesülésből születnek a könyvek…

De az árnyék nem más, mint a szem által érzékelt emlék-folt… Az árnyék: hely és „Istenné válás” a fény könyörtelen útján… A fájdalom és az öröm elrettentő pár – mondta Reb Lernia. Minden örömbe egy tó-keserűség, minden fájdalomba egy kert-szeglet öröm vegyül…

Tört-én-et-ek, tört ének… Tabula is megtörve ébred. Ma-ma-ma – motyogja. Makula… Makula, törlés, makula, törlés… Tabula rázza…

Tabula (ma is hiába) rázza az üres(nek tűnő) lapot…