Kötetajánló: Használt fényforrások
Előadódhat olyan helyzet, amikor valaki korábban ér valahova, mint ahogy megérkeznék oda. Viola Szandra története ilyen. Előbb ismerték meg a nevét, mint a munkáit. Igazi névjegyét azonban ezzel a harmadik kötettel teszi le. Költői eszköztára számos szellemi és érzelmi kalandot, nyelvi megmerítkezést tesz lehetővé a számára. Jelenlegi költészeti státusza: nem visszatérő, hanem hazaért. Leheletfinom érzelmek, törékeny felismerések és kemény szembenézések egy különös lélek női hullámvasútján – filozófia és esendőség sor(s)vezetői mentén. A megélt világ, emlék, élmény és szerelem gondolódik szét és rakódik össze ezekben a versekben: minden részlet máshova kerül. Mindegyik a maga helyére.
Zalán Tibor
A szentesi származású Viola Szandra magyar, kommunikáció, filozófia és pedagógia szakos diplomát szerzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Első kötete 2008-ban jelent meg Léleksztriptíz, a második pedig 2014-ben Testreszabás címmel. 2013-ban ő képviselte országunkat Bakuban, a 20 ország részvételével megrendezett Nemzetközi Költőnők Konferenciáján. Performanszaival, költészeti akcióival új műfajt teremtett: a testverselést. Szerkesztőként, a Poétikon című rádiós műsor vezetőjeként és kulturális újságíróként is tevékenykedik. Nevéhez köthető a verskarácsonyfa-állítás hagyománya és a Viselj verset!-kampány is: lemosható verstetoválásokkal, versékszerekkel, valamint irodalmi divatshow segítségével népszerűsíti az irodalmat. 2020-ban elindította saját márkáját, a Poeticumot. 2012-ben és 2016-ban NKA alkotói ösztöndíjat, 2020-ban Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíjat nyert. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója.
A szentháromság kétharmada
Fehér, túl fehér az éj,
a fénytől nem látni,
hogy sötét van,
s itt vagyunk mindhárman
a kettőből,
csak te nem.
A két lator
(Marin Sorescu versére)
A két lator se kismiska:
az egyik távolságot lopott,
egybecsúsztak földrészek, testek.
A másik elorozta önmagát.
De a Nagy Tolvaj,
ez a közbülső,
magát a bűnt csente el.
Azóta itt vagyunk,
az előre elfeledettségben,
nincs bánat, amire felfeszüljünk…
Megközelíthetetlen térbeliség
egy fényképbe zárva.
Én
Testem láthatatlan,
egyre nyíló láng,
esténként összegombolom
mellemen a horizontot,
de nem alszom soha,
akár a meztelen jelek,
olyan öreg vagyok,
én szoptattam az időt.
Visszadobom az állatoknak húsomat,
Istennek a lelkem.
A gyermek
Akár egy földcsuszamlás, dörög le egy redőny,
a napsugárinakban nincsen már erő.
Tested fává öregszik egy roppanás alatt,
de ott ül bent a fában egy ős szoboranya
s a gyermek, föld alatti csillagaival,
nézed: a bőre réz, a húsa színarany.
Attis, legkedvesebb női tanítványa s szeretője Szapphóról
Ó, Szapphó, nőnek nem voltál szép,
de férfinak igen,
sűrű, kemény hajfonatoddal
csiklandoztad az ölem,
mesélik, bőröd gyakran órákig
mézes borban áztattad,
meséled, sokszor már a mézes borfürdőtől is berúgtál.
Ó, Szapphó, nekem két kézzel adtál lakomát,
mert a te markod mindig tele volt…
férfiak vasselyem tomporát,
nők holdselyem mellét,
érintésről érintésre, még forrón adtad át.
Mesélik, Anakreón, Alkaiosz szeretője voltál,
meséled, hogy Alkaioszt strófája ritmusában kellett,
de csak én tudom, milyen
a szapphói strófa ütemében nyögdécselni,
csak nekem mutattad, nekem mondtad el.
És tudom azt is, hogy Hippónax csak nézni szerette,
s hogy már egyetlen halvány, alig-érintéstől is…
ahogy izzó napkorong íve lucskos vizekhez ér.
Ó, Szapphó, ahogy azt is csak én tudom,
hogy nem Phaón miatt haltál,
hanem öngyilkosságod poézis,
tested pedig végső kéjtől feszült meg
nemes ívben, őrjöngve, mégis kecsesen,
már minden gyönyört ismertél,
s csak ez maradt hátra;
egy sor elszántság,
egy sor fölülmúlhatatlan
és a zuhanás: a vers halálugrása.
Éjféli
Nem ember, nem állat, nem személy: angyal.
Ha az sem, akkor is felkel a Nappal.
De éjszakára mi marad? Ami már nincsen;
az ágyon a nincskinek takaró, a falon
a nincskinek óra billen,
időt szegez homlokomnak.
Szalmát hajba már nem fonnak,
és nem esküdnek kétszer,
egyszer sem. Fényt nem várnak, törnek inkább,
vagy kapcsolnak, és nincs kinek felfedni titkát.
De minden, mi éjjel a nincsben marad:
horgolt terítő, régi cérna- és anyagdarab,
a törött, mintás bögre, amin nem pihen kezed,
ilyenkor másik, erősebb létezésbe kezd.
