Mi a közép-európaiság?
Mi a közép-európaiság?
„A múlt századi romantikus patrióták álmának szemhatára a nemzetállam volt. Amely kősziklaként áll a zajló tengerben. Lehetnénk már egy kissé matrióták is. Közép-Európa: ez valami anyás dolog” – írta Konrád György 1984-ben Van-e még álom Közép-Európáról? című esszéjében.1 Vajon mit érthet Konrád azon, hogy Közép-Európa „anyás dolog?” Az én interpretációm szerint azt, hogy a Magyarország, Románia (Erdély), Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Szlovénia, Horvátország, Szerbia és Nyugat-Ukrajna politikai határai által közrefogott, „Európa köldökének” is nevezett terület – sajátos történelmi és etnikai viszonyai folytán – egy különleges, nemzetek feletti jelenségnek, a közép-európaiságnak a szülője. (Németh Lászlónál a dunai népek „tejtestvérisége”; a „Duna-Európa” Hitler fellépéséig Németországot, az Anschluss-ig Ausztriát is magában foglalta). [...]
Hogy korunkban mi a közép-európaiság lényege, a kulturális antropológiából merített definíciók helyett talán jobban megvilágítja a „három égő fáklya” esete. Miután a Varsói Szerződés szovjet, magyar, lengyel és NDK-s csapatai 1968 augusztusában eltiporták Csehszlovákiában az „emberarcú” szocializmus kísérletét, 1968. szeptember 10-én Ryszard Siwiec 59 éves lengyel könyvelő egy varsói stadionban, 1969. január 16-án Jan Palac cseh diák a prágai Vencel téren, 1969. január 20-án pedig Bauer Sándor tizenhat éves magyar diák a budapesti Nemzeti Múzeum kertjében benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Három egymást nem ismerő közép-európai ember, akit, jóllehet, magánéletében e történelmi esemény közvetlenül nem is érintett. Mégis szinte egyszerre jutottak ugyanarra a lesújtó konklúzióra, hogy az egymás ellen kijátszott közép-európai népek számára nincs szabadulás, a szocializmus, amelyben felnőttek, végleg elveszítette arcát. Önmagukon végrehajtott ítéletükkel fejezték ki a meggyalázott eszme, az eltiport szabadság és az egymás ellen fordulás fájdalmát. Lehet-e jobb példa e nemzetek sorsközösségére, mi több: mélyen lakozó rokonlelkűségére?
A három égő fáklya történeti tapasztalatok, sérelmek, végzetes hibák és tévhitek rengetegét veti fel. Mindenekelőtt az identitás kérdését: én súlyos bizonyítéknak tekintem arra, mennyire semmivé, mi több: nem létezővé válik az etnikai hovatartozás valamely közös sorskérdés megítélésében. Más szóval voltak és vannak helyzetek, amikor a közép-európai identitásunk áttöri a nemzeti identitás korlátait.
A három égő fáklya példája rávilágít, hogy Közép-Európa szellemi értelemben vett térség, amely a politikai hatalom számára „veszedelmesen ingerlő vegyüléke” az itt kialakuló emberi kapcsolatoknak, ahogy Erhard Busek írja.2 S ez a „veszedelmes vegyülék”, mindmáig hátrahagyta nyomait, lenyűgöző alkotásokat is eredményező emberi kapcsolatainak emlékét. Térségünkre talán ma is egyfajta (többnyire rejtett, csak időnként fellobbanó) kettős identitás jellemző: büszkék vagyunk a nemzetiségünkre, de arra is, ha olykor felül tudunk emelkedni rajta. „Közép-Európa mindenütt jelen van, ahol G+M+B jelet [a betlehemi három király nevének kezdőbetűit – P. S.] írnak az ajtó fölé, ahol páratlan számú virágokból álló csokorral kedveskednek, és ahol paplannal takaróznak” – véli Alekszander Gejsztov. De ez csak részigazság. Mert a közép-európai identitás nem homogén érzelmekből-szokásokból táplálkozik, hanem a közösségek és helyszínek sok-sok apró sajátosságából és különbözőségéből tevődik össze. „Közép-Európa: ez barokk templomok, kávéházak, almás rétes és fröccs, katolicizmus és zsidó zsinagógák, Prága és Trieszt, Innsbruck és Lemberg”3. „Közép-Európa nem egyetlen állam, hanem egy kultúra, avagy egy sors. Határai a képzeletben vannak” – olvassuk Milan Kunderánál is.4 Közép-Európa: a tehetségek, kifejezési formák, gyúlékony, de hamar ellobbanó gondolatok tobzódása egy viszonylag szűk területen. Erhard Busek, egykori osztrák kancellár szerint mindez „kései virágzás a történelem szemétdombján”.
A szkeptikusok úgy vélhetik: mára már ezen is túlhaladtunk. De figyelemre méltó, hogy egy, a fiatal magyar értelmiség körében végzett felmérés szerint 1983-ban a megkérdezetteknek még alig 5 százaléka vélte úgy, hogy hazánkban és a többi országban a kultúra egyre inkább nemzeti arculatot ölt, viszont 36 százalék azt vallotta, hogy a globalizációval egyre nemzetközibbé válik. S témánk szempontjából sem véletlen, hogy a közvélemény 1983-ban Lengyelországot, Csehszlovákiát és Ausztriát tartotta Magyarországhoz leginkább hasonló országnak.5 A régi irodalom számos alkotása is alátámasztja ezt. Gondoljunk csak Jan Nerudának a XIX. század második felében írott könyveire. (Ilyen például a Régi Prága, régi Pest). A jó tollú cseh írót – habár nem beszélt magyarul – a választási kampány idején a magyar főváros utcáin, a piacokon és kávéházakban szinte ugyanazok a gesztusok és szenvedélyek fogadják, mint odahaza, Prágában, mintegy igazolva Esterházy Péter parabolikus mondását: „különbözni csak közös nyelven lehet”.
Közép-Európában „összekeveredik a látszat és a valóság, az utópia és a realitás: a képzelet határmezsgyéjén vagyunk” – véli Hanák Péter is.6 Különös defíníció, mely egy eredendő kettősségre alapoz. Arra a tényre, hogy Közép-Európa földrajzilag a kontinens közepén fekszik, kulturálisan a Nyugathoz, létfeltételeiben (még mindig!) a Kelethez tartozik, tehát – Nemeskürty István megkerülhetetlen maximájával – egyfajta „komp-régió”, melynek identitása a kultúrájában rejlik. Pontosabban az, hogy ez a történelemben hánykolódó közös komp együtt viszi el, emeli be a régió kis kultúráit az egyetemes európaiba. Sokan – Kundera, Havel, Miłosz, Danilo Kiš, Konrád György, Csoóri Sándor és mások – hasonló látomással leírták ezt már, s azt is, hogy a „közép-europaizmus” lényege az a szintetizáló képesség, amely a sokféle nemzeti és vallási hagyományt egységbe tudja fogni. Az irodalom területén például a történetiség és az irónia ötvözete jellemzi a közép-európai szellemiséget, egyfajta ironikus pátosz, amellyel a régió írástudói és gondolkodói önmagukat is bizonyos distanciával, távolságtartással tudják (tudták?) olykor szemlélni. A gazdasági elmaradottság mellett ezek azok a szemléleti jellemzők, amelyek folytán Közép-Európa még megszüntetve is létezik.
Közép-Európában, ahol két-háromszáz kilométerenként váltogatják egymást a nyelvek, ez a paradoxonnak tűnő igazság óhatatlanul elvezet a nyelvi problémákhoz, a nyelv pedig a nemzet fogalmához. Ez utóbbi megkerülhetetlenné teszi a kérdést: mennyire szükségszerű a nemzethez tartozáshoz a nemzet nyelvének ismerete? A válasz ma már nem meglepő, sőt, szinte közhelynek tűnhet: a magyar, a román, a cseh, a szlovák, a lengyel, a horvát, a szlovén, a szerb vagy a német nyelv puszta elsajátítása önmagában senkit nem tesz magyarrá, románná, csehhé, szlovákká, lengyellé, horváttá, szlovénné, szerbbé vagy osztrákká. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy a nemzet nemcsak etnikai – vagyis származási – alapon határozható meg. Eötvös Józsefnél olvashatjuk: „Magyarnak lenni nem születés, hanem lelkiismeret kérdése.”7 Ugyanígy, Renan klasszikus megfogalmazásában a nemzet: spirituális egység, amely inkább az akaraton alapul, mint a nyelven. (S ha így van, miért ne tehetne ez az akarat minket nemcsak magyarrá, de egyben közép-európaivá is?) S mivel ez a lelki közösség tágabb a jogi defíniciónál (hogy t. i. mindenki magyar, cseh, lengyel stb., aki rendelkezik az állampolgári jogokkal), szinte magától értetődő alapját adhatja egy még nagyobb – habár jogilag definiálhatatlan – szellemi közösségnek: a „közép-európaiságnak”, melynek alapja nem a nacionalizmus, hanem a befogadó és alkotó szellemű patriotizmus. (Csak egyetlen példa: a magyarországi svábok 1946-os kitelepítésekor az elűzöttek az őket Németországba szállító marhavagonokra ezt írták: „Isten veled, hazánk!” E száműzöttek, Magyarországnak magyarul alig beszélő, de századok óta szorgos munkásai, piros-fehér-zöld zászló kitűzésével is jelezték fájdalmas patriotizmusukat.)
Ilyenek vagyunk mi?
„Légy óvatos, mint a róka,
Tiszta, mint a fehér rózsa,
Mint a tigris, olyan bátor,
Hűséged vedd a kutyától,
Szelíd, mint az őzek népe,
Gyors, mint a sas repülése,
Szorgalmas légy, mint a méhek,
Nemes, mint a telivérek,
Fáradatlan, mint a hangya,
Erős, mint a medve mancsa…”
(Alföldi Géza: Magyar ember – részlet)
„Óvatos”, „tiszta”, „bátor”, „hűséges”, „szelíd”, „gyors”, „szorgalmas”, „nemes”, „fáradhatatlan” „erős” – a költő szerint ezek a magyar ember alaptulajdonságai. Fényes Elek, a magyar statisztikai tudomány egyik megalapítója szerint „a magyar kevély és magáratartó, mely kevélység bizonyos komolysággal van összekötve, becsületszerető, nagylelkű, egyenes és jószívű, hévvel szeret és gyűlöl, hirtelenharagú, de hamar megbékülő, barátságos és vendégszerető, minden nagyra és szépre könnyen gerjed, de tüze, ha folytonosan nem élesztik, lankad, katonai vitézségét, bátorságát, lelkierejét még ellenségei is egyaránt elismerik”. Kemény Zsigmond szerint is „a magyar komoly, nyílt homlokú és merész szívű nép”. Nagy természettudósunk, Hermann Ottó úgy látta, hogy a magyar nép „vegyes elemek szerencsés keveréke” és specifikuma különösen „az alkotó képzelőerőt kifejező szem”.
És íme, egy másfajta leírás:
„Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát
koponyája, Petőfi szlovákos fekete
s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme
s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano orrát
hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdú
vagyis – hajjaj! – balkáni Arany János, Veres
Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles
Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajkú,
s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi
(a szép olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi
nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kun, fél román
Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő –
belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány,
mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!”
(Illyés Gyula: A faj védői)
A ritkán idézett vers szerint tehát a magyar: „gyuromány”, sok-sok tulajdonság és embertípus kevercse. Nagyobb ellentmondást nehéz elképzelni annál, mint amit a fent idézett két költemény nemzetünkről sugall. (Még akkor is, ha az egyik csupán eszményi tulajdonságok felsorolásával, a másik közismert kiválóságaink képének érzékletes felvillantásával idézi meg „a magyart”).
Minden hazafiságunk mellett mindez a képzelet játékának tűnne – Benedict Anderson egyenesen úgy fogalmaz, hogy a nemzet csupán „képzelt közösség”8 – ha nem lennénk olykor valóban büszkék egyes honfitársaink kiválóságaira és különleges nyelvünkre: 1989-ben a megkérdezettek 22 százaléka tartotta a magyart a világ legszebb nyelvének! Ugyanezen – magyar diákok körében végzett – felmérés szerint fiataljaink 57 százaléka érzett büszkeséget nemzeti hovatartozása okán, s csak 26 százaléka ambivalenciát a „a negatív nemzeti tulajdonságok” miatt.9 A nemzeti karakterre vonatkozó kérdésre a megkérdezettek akkor, a rendszerváltozás hangulatában ezeket és ebben a fontossági sorrendben tartották a magyarokra leginkább jellemző tulajdonságoknak: segítőkészség, áldozatkészség, lelkesség, intuíció, rugalmasság, humorérzék, sokoldalúság, szorgalom, ambiciózusság, élet- és vendégszeretet. A „nemzeti rossz tulajdonságok” értéksorrendje a felmérésben: összetartás hiánya, virtuskodás, egyénieskedés, gőgösség, oszcillációs hajlam („szalmaláng”, a kitartás hiánya), szélsőségesség.10 E nemzeti rossz tulajdonságok történelemidéző súlya mindenesetre felidézheti bennünk Voltaire egykori ítéletét: „Valamennyi nép közül, amely szemünk előtt a történelemben elvonult, egy sem volt olyan szerencsétlen, mint a magyar.” A „nemzeti karakter” eme ellentmondásai a bennünket kívülről tanulmányozókban olykor a furcsa titokzatosság érzését keltik, ahogy például Francesco Forgionéban, azaz Pio atyában (1887–1968): „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni.” De e „gyönyörű madár” – többnyire kimondatlanul – önjellemzésünknek is vissza-visszatérő vágyképe.
Milyennek látta a nyugat-európai átlagember a magyarságot a XX. században?
Bibó István tett erre vonatkozó, talán ma is érvényes megállapításokat. Úgy látta, hogy a nyugat-európaiak számára „a magyar” már egzotikum, melyben „a gőgös magyar oligarcha, a színpompás népviseletek…, a tüzes vagy szomorú, de mindenképpen »ősi«, »vad« nótákat húzó cigány egy teljesen kibogozhatatlan egyvelegben hol szlávként, hol hun-mongol törökként elkönyvelt »keleti ízben« keverednek össze. Ennek az összképnek a magja tulajdonképp a magyar középosztály háború előtti ideálja: a lovagias, bátor, presztízstartó és könnyen hevülő úriember típusa”.11 Talán nem állunk messze az igazságtól azzal, hogy ez az egzotikus, egyben groteszk és zavaros kép eredendően a XIX. századi közép-európai irodalom – a romantika – kései vadhajtása volt.
Valójában milyenek vagyunk tehát? Egy egészen sajátságos megközelítést olvashatunk erről Hamvas Béla Öt géniuszában: „Az ember nem nyelvben vagy szokásban vagy vér szerint tartozik valahova, hanem ennél fontosabb és lényegesebb rokonság géniusza szerint.” A géniusz feltételezi, hogy „a társadalmi, a művészeti, a gazdasági élet vonásai között magas stílusegység él. Minden jelenség mögött ugyanaz a szellem áll, amely saját maga számára különös és egyszeri, finomult életlehetőséget teremt”. Hamvas szerint Magyarországon nem kevesebb, mint öt géniusz fejti ki hatását: Nyugat, Kelet Észak és Dél, valamint Erdély (Bizánc) géniusza. A Nyugat géniusza nem más, mint a tulajdonképpeni Európa. Ez a géniusz okozza, hogy „az ember a kultiváltságban csaknem urbánus fokra lépett. Az életrend individualista és demokrata és liberális, a nyilvánosság előtt mindenki önmaga felel… Nyugaton az elementáris lét lefokozódik, ott az első a civilizáció… Északon az első a természet, Keleten az első az én, aki az egész világot lenyeli…”12
Vajon melyik géniusz vezérelte Kosztolányit, a magyar nyelv mágusát, amikor ezt írta: „Én magamat régen-régen, mióta csak öntudatosan nézem az életemet és az érzéseimet, szlávnak érzem… Hiába büszkélkedik ősi kúriánk felett a magyar címer… Ha olvassa írásaimat, észreveszi, hogy egy magyar hangom sincs. Ez a szépség és ez az átok: szláv”.13 „Az öt géniusz egységét” a történelem folyamán csak néhány kimagasló személyiség – kivételesen és csak rövid időre – volt képes megvalósítani. A géniuszelmélet nyilván minden nemzetre igaz, de a magyarok helyzete Hamvas szerint aránytalanul nehezebb a többi európai népnél, mert sok és egymásnak ellentmondó géniusz hatalma alatt állnak. Hangsúlyozza, hogy a géniuszok és a nemzetiségek nem fedik egymást, a nemzetiségeket csak a nacionalizmus tartja fontosnak. „A nemzetiségi államokra épített világ politikai nonszensz, mert vásott csínyekre, végül pedig a hatalom bitorlására vezet. A hatalom egyetlen feladata, hogy a szellemnek érvényt szerezzen, a szellem pedig mindig és mindenütt egyetemes, nemzetfölötti és fajfölötti és osztályfölötti.” Erre pedig – szemben a nemzeti államokkal – csak „az univerzális államban” képes.
Hamvas Béla összegező megállapítása: a magyar nemzet Európában „a nyers-zseniális erőben” a leggazdagabb, viszont az erők egyensúlyának megteremtése terén helyzete a legnehezebb, mivel szerinte ugyanazok az erők, ha hatásuk nem lehet pozitív, rendre „negatívvá lesznek” (géniuszból démonivá válnak), ahogy ezt a történelmünk számos fordulata bizonyítja . „A magyar nép életének irányítója történelme során legtöbbször a démoni gyűlölködés volt.” A mártír Bajcsy-Zsilinszky Endre szerint viszont megfigyelhető, hogy a magyar történelem nagy egyéniségeiben „merészség és óvatosság, zabolátlanságra való hajlam és józanság, erős becsvágy és mértéktartás rendszerint egyensúlyt tartanak.” Mi több, Mohácsig „a magyarságnak legkimagaslóbb … nemzeti vonása: politikai géniusza” volt, vagyis politikai tisztánlátása. Más szóval: „politikai alkotó és hódító őskészség” jellemezte, és nem mutatott különös fogékonyságot az illúziók iránt. Az ország függetlenségének a törökök és a Habsburgok miatti elvesztése azonban apokaliptikus fordulatot hozott: attól kezdve vezéreink, nemzeti nagyjaink „délibábok hőseivé” váltak. „A mosolygó fölény tudata” csak ritkán hagyta el őket, de valójában többnyire vészes következményekkel járó illúziókba ringatták a magyarságot. A XX. század csapásai közt „eltévedtünk a történelemben”, ahogy Ady Eltévedt lovasa is „múltat álmodik dideregve”14.
Ugyanez a helyzet a felemelő tulajdonságokkal, az értékteremtő képességekkel. A lényegre tapint Esterházy Péter maximája: „Nem gondolom, hogy volna jó magyar, magyar érték, hanem érték van, s ha itt, akkor az magyar. Így van, illetve nincs magyar géniusz, szellem és szellemiség. Az itt-tel átitatott szellemiség a magyar szellemiség”15.
„Az itt-tel átitatott szellemiség” nem cáfolja Hamvas ezoterikus köntösbe öltöztetett géniuszait, legfeljebb sarkítja azok igazságát. De a lényegre az egyszerűség fényével világít rá: nincs eredendő magyar tulajdonság, ami kizárólag a miénk lenne, legfeljebb vannak hajlamok, érzelmek és emlékek, amelyek akképp egyediek, hogy csakis ehhez a földhöz, ezekhez a földrajzi koordinátákhoz kötöttek, olyannyira, hogy következmények nélkül nem szakíthatók el tőlük. Ezért a magyarságunk sokkal mélyebben van bennünk annál, hogy azt valamely kiemelt tulajdonsággal, prédikátummal megbízhatóan jellemezni tudnánk. Ami születésünktől fogva itt történik velünk és/vagy megtörtént a felmenőinkkel, esszenciális arra nézve, kik vagyunk és milyenek vagyunk. Mégis: „Az öt géniusz ereje – a derűs életeszmény (Dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (Nyugat), a természetközelség és érzékenység (Észak), a szabadságvágy (Kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély) elsősorban a személyiség kérdése.”
Hamvas szerint magyarnak lenni azt a feladatot jelenti, azt a sorsot, hogy az ember az öt géniusz világában az egyensúly megteremtésére törekszik, de azt létrehozni nem tudja, mivel az egyes géniuszok az emberben gyakorta szemben állnak egymással, éspedig „ellenségesebben, mintha az idegen származású lenne”. A magyar jellem és viselkedés Babits szerint is „ezerféleképpen eltér önmagától”. Akkor „mi biztosít ennek az egész sokrétű jelenségcsomónak egységéről és összetartozásáról? Egyenlőre csak egy belső érzés… A nagy szótár, amelyet kerestem, magyar-érzésünk önmegértéséhez, máig sem készült el”16. Ez nem ingatja meg Ravasz László püspököt abban, hogy a magyarság lényegét a nemzeti érzés intenzitásában lássa: „Magyarnak lenni nemcsak szenvedély, nemcsak tény, nemcsak érték, hanem küldetés is, művészi szenvedély, alkotó vállalkozás, megvalósítandó életcél”17. Ez a némileg tautologikus pátosz persze nyitva hagyja: mi is, milyen is valójában a magyar. „A mostoha meg nem értés az oka, hogy (a magyar) maga sem jutott még el létének világos öntudatára”, holott „nincs még egy nép Európában, amely sorsa felett annyit és annyiszor töprengett volna” – írta Prohászka Lajos, akkor nagy tekintélyű magyarságszakértő. Úgy véli, ennek oka, hogy a magyarnak nincs igazi nemzeti mítosza, hacsak nem „a lázadó magyaré, akinek örök prototípusa a négyfelé hasított Koppány, akit mint a magyar öncélúság halálos dacú harcosát, ezer ismétlődő változatban ismerünk történetünkből”18. „Mintha kutat használna tükör helyett” – mondja erre kritikusan Illyés Gyula, aki szerint – Prohászka stilizációjával szemben – a magyar látása „fölényes, tiszta, nyugodt, nincs benne semmi homály, semmi miszticizmus vagy metafizikum. De annál több a szín és a valóság.” A magyarban „még a legelemibb szárnyalás, vallási vagy érzelgő révület is megtart valami kapcsolatot a földdel…” A magyar „mindig kicsit a humor határán van. A Tündérhonba igyekvő Csongort váltig kíséri a sáros lábú Balga.” A magyar „fölénnyel, sőt humorral tud gondolni a saját bánatára. … Realizmusa szemlélődő, nem gyakorlati, mint az angol, nem rágódik egy érzésen sokáig, nem mélyíti ki magában, nem temetkezik bele, mint a német”19.
Annyira nem – mondhatnánk a sokáig a szabadságharc árulójának kikiáltott Görgeivel –, hogy olykor inkább lelki pótszerekhez folyamodik, csak hogy ne kelljen beismernie „gyengeségét”. A világosi fegyverletételt végrehajtó hadvezér szerint ugyanis „csak addig boldog a magyar, amíg azt hiszi, hogy csak az árulás győzheti le”20. Ez Németh László szerint összefügg a magyarság „légvárcsináló nemzeti tehetségével”, amelyet Görgeije így ostoroz a színpadon: „Ez az a tulajdonság, amelyet leginkább csodáltam és irigyeltem a magyarban. Hogy a legkétségbeejtőbb helyzetekben is mily sebes reményeket tudott nyergelni maga alá. Bennem – anyám német volt – az idegen vérelegy a nagy nemzeti talentumot, úgy látszik, kioltotta”21. Ady ítélete viszont nem az oktalan reménykedés, hanem szinte váteszi szigorral a „hőkölés népének” nevezi a magyart: „Sohse harcolt még harcot végig, / Csak léhán és gyáván kavarta”. Elsőre igazságtalanul szigorúnak tűnhet ez az ítélet, ha feledjük, hogy a költőt, amikor ezt írta, a négyszáz évnyi nemzeti kudarc keserűsége fojtogatta. De Ady „vén huncutoknak és gonosz ostobáknak” nevezte a századforduló azon politikai potentátjait, a nemzetfogalom olyan manipulátorait is (mint például Rákosi Viktort), akik a történelmi tényeket és a társadalmi-etnikai valóságot elferdítve, egyfajta normatív erkölcsi minimumként hirdették a tömegeknek a harmincmilliós magyar birodalomban és a magyarság mint közép-európai vezető nemzet szellemi fölényében való hitet. Akkoriban még kevesen ismerték fel azokat a veszélyeket, amelyeket a felfújt nacionalizmus és a hazaszeretet összemosása jelent, és Adyt kétségbe ejtette, ahogy a korabeli magyar sajtó zöme az olvasókat a milleniumi magyar délibábbal és a magyar nagyság álmával – sikeresen! – manipulálta. Olvassuk csak el Joó Tibor maximáját, mely szerint „a nemzet eszméje fölülről ered, a tiszta szellem birodalmából: kevesek, gyakran egyetlen egyén szellemében ébred öntudatra, s onnan száll alá és terjed el a közösség körében, s emeli azt nemzetté. … A nemzetet tehát nem a faj és nem az etnikum konstituálja, hanem egyes-egyedül öntudata és hivatástudata: szelleme. Ezáltal különbözik a néptől…”22 [..]
Bibó István a nemzeti karakter jellemzőit az ún. közösségi metafizika jelenségének tekintette, amely azt eredményezi, hogy a közösséget ruházzuk fel azokkal a sajátosságokkal, amelyek csak az egyént jellemzik. S így megszemélyesítjük, mitizáljuk a nemzetet, hogy tetszésünk szerint valóságosnak tekinthessünk olyan faktorokat, amelyek ott és akkor nem is léteznek.23 Más helyütt azonban árnyaltabban fogalmaz: „A közösség nem egyén, de egyénekből tevődik össze, tehát sem egészen azonos, sem egészen más nem lehet, mint az egyének.”24 A mitizálás célja: menekülés a valóság elől. Bibó a náci diktatúra alatti németség felsőbbrendűség-mítoszára emlékeztet, minek következtében a tömegek olyan hisztérikus lelkiállapotba kerültek, amelyben képtelenek voltak szembenézni azokkal a problémákkal, amelyeket meg kellett volna oldaniuk, helyette megváltót és bűnbakot kerestek.
Ami a küllemet illeti, közismertek bizonyos sztereotípiák. Henkey Gyula szerint például a magyarokra a nagy fej – enyhén hosszú, de inkább széles arc –, továbbá a meredek homlok, a közepesen kiemelkedő, egyenes orrhát és az enyhén domború tarkó („turáni-türkös típus”) a leginkább jellemző. Szinte kár, hogy a tudomány e típus létét nem igazolja. Kell-e szomorkodnunk azon, hogy a modern etnográfia művelőinek többsége szerint a külső jellegek a magyarságnak igazából semmiféle specifikusságát nem mutatják – ahogy egyik közép-európai nép esetében sem? Mi több, egész Európában sincsenek olyan fizikai jellegek, amelyek alapján az egyes nemzetek biológiai származása egyértelműen tisztázható lenne. Ezt tudnunk kell, amikor a „mokány magyar ember” egy típusra hajazó ábrázolatait látjuk-olvassuk, többek közt Illyés Gyulánál is. Szerinte a magyar arcnak „többnyire sajátságos derűs, megnyerő kifejezése van”. Mint lélekbúvár, a sztereotip külsőből kiindulva a lelki tulajdonságokat is látni véli: „Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük… Ezért konok, hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő. Ezért bizalmatlan.” Nagy költőnk számára – romantikus hevületében – „a magyar” szó igazából nem hús-vér embereket jelöl, hanem etikai-esztétikai kategóriát, posztulátumot, amelyhez nemzetének még emelkednie kell: „Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban… A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk.”25 Népi íróinkat rendre megbűvölte ez az esztétikától áthatott, romantikus önkép: „a magyarság az én szememben, de a múlt magyarjai szemében is: a nemes gondolkozás és a nemes magatartás” (Veres Péter), „aki embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” (Tamási Áron), továbbá: „embernek magyart, magyarnak emberit!” (Utassy József). „Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember”, véli Németh László is. „A magyar” tehát itt mint a tökéletes ember posztulátuma jelenik meg.
Ugyanakkor a magyar – ugyancsak Németh László fogalmazása szerint – „dementiás nép” is, „amely fölött a tudatot újraszőni” az írói pálya célja kell, hogy legyen. E nemzettudat „újraszövése” érdekében alkotott sajátos fogalmai: a „mélymagyar”, „hígmagyar” és „jöttmagyar” időnként heves kritikai reakciókat váltott ki, érthetően, de részben félreérthetőségük, illetve pejoratív csengésük miatt. Holott az író eredeti értelmezése távol állt a rasszizmustól. A „mélymagyarság” Németh értelmezésében a nemzettudat mélyrétegeit, a régi magyarság „tömör tömbjét” jelenti: „a szikla egyre mélyebbre verődik a földbe, de még most is rajta állunk mindannyian, parasztságunk java még mindig a régi Magyarország”26. Németh szerint ez nem egyszerűen népiséget jelent, hanem: „Az ember történeti, sőt, történet előtti emlékezetének a mélyítése: az a lelkünkbe merülő iszapkotró kanál, amely a modern idők hordaléka alatt rá igyekszik találni az új civilizáció kívánatos alapjára: a mindenkiben élő közös emberire”27. A „mélymagyar” életérzés lényege a sorslátó szemlélet, meghatározó hangulata a sötét, de egyben az európaisággal való legszorosabb kapcsolatot is jelenti. Németh szerint a legmélyebben magyar költő Ady, és paradox módon „hígmagyar” Petőfi, aki épp azáltal lesz legnemzetibb költőnk, hogy „nem hasonlít nemzetére”. Tudniillik éppen azt adta a magyarságnak, „ami nem volt meg benne..., a forradalmi lángolás eszményét”28.
Ismeretes, hogy a népi írók (köztük Németh László) a magyar parasztot tartották – a két világháború közötti divatos kifejezéssel – a „magyar faj” prototípusának. Eredetileg az idealizált paraszt némely vonását vette fel a nemesség nemzeti önképe is, amely szerint a föld szeretete, a becsület szentsége és mindenekelőtt az üzletelés, a spekuláció megvetése tartoznak „a magyar géniusz” fő tulajdonságai közé, aki mellesleg nem misztikus hajlamú, nem kedveli a filozofálást, viszont nyílt és egyenes, távol áll tőle a forradalmiság, összeesküvés és titkolódzás.29 Felkapott nézet volt ez a századelőn is, ezt a – középkori lovageszményt átörökítő – karakterológiát tekintették sokan etalonnak „a magyar faj” más nemzetiségekkel való összehasonlításához. Szabó Dezső írja 1929-ben: „Történelmi-politikai értelemben fajnak nevezünk egy olyan szolidaritást, melynek tagjai közös elnevezés alá tartoznak, egyazon nyelvet beszélnek, s bennük a közös vér szerinti származás öntudata él”30. Látnunk kell, hogy e felfogásban a „faj” még merőben szellemi irányultságot jelölt, mindenféle rasszista vagy diszkriminatív felhang nélkül. Németh László különleges – már-már a génelmélethez közelítő – értelmezése: „…úgy növeszti össze az egy áramba került embercsoportokat az idő egyetlen fajtába. Szintézis eredménye a faj. Történelmi és társadalmi erők préselik egy musttá az egy présbe hullott emberszőlőt”31. Később ugyanő – kissé misztikusan s így félreérthetően – úgy fogalmaz, hogy a faj „nem embertani fogalom, hanem erkölcsi”32. Ami úgy értelmezhető, hogy „a fajt” az embereknek egy sors szabta közös magatartása kell, hogy jellemezze.
A Tárki 2009-es vizsgálata azt mutatta, hogy társadalmunk értékfelfogása, többségében zárt gondolkodásmódja napjainkban nem a nyugati országokéhoz áll közelebb. E hajlamot irodalmunkban a népiség bizonyos megnyilvánulásai olykor még erősítették is. Gondoljunk például Illyés Gyula szállóigévé vált maximájára: „Mi itt ne úgy legyünk modernek, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk úgy kell itten moderneknek lennünk, mintha a magyarság mélyrétegeiben, a pusztákban, a falvakban élnénk”33. [...]
A „nemzeti alkat” végső soron mégiscsak egy virtuális embert állít elénk, olyat, akivel a valóságban aligha találkozhatunk. Bibó István szerint fontos tudnunk, hogy meddig mehetünk el ennek kutatásában és definiálásában, ha nem akarunk valami közösségi misztikába tévedni, hiszen lelke és tudata csak az egyénnek van. A közösség alkata csak az lehetne – fejtegeti Bibó –, ha az egyéni tulajdonságok összetevődnének. Mégis, kétségtelen, hogy az egyénre jellemző reakciók, pótcselekvések, érzelmi motivációk megtörténhetnek egész közösségekkel is, de a hagyomány, a konvenció átöröklött keretébe szorítva. Ilyen értelemben nem tagadható a nemzeti karakter, vagyis „a kulturális dimenzió” létezése, amelyet mélyen befolyásol a nemzet szimbólummá sűrűsödött történelme.
A tanulmány a szerző egy átfogóbb, előkészületben lévő esszéjének szerkesztett-rövidített változata.
Jegyzetek:
1. Konrád György: Európa köldökén. Magvető, Budapest, 1990.
2. Erhard Busek: Az elképzelt Közép-Európa. Európai Utas–Századvég, Budapest, 1992.
3. Barbara Coudenhove-Kalergi: Zuhause ist überall: Erinnerungen. Paul Zsolnay Verlag, Bécs, 2013.
4. Milan Kundera: A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája.
https://docplayer.hu/5042063-Milan-kundera-a-megrabolt-nyugat-avagy-koz…
5. Csepeli György: Nemzet által homályosan. Századvég, Budapest, 1992, 165–167.
6. Hanák Péter: Közép-Európa, az imaginárius régió. Liget, 1989, 3. sz.
7. Eötvös József: A nemzetiségi kérdés. Kriterion, Bukarest, 2011.
8. Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. L’Harmattan, Budapest, 2006.
9. Csepeli György, i. m.
10. Uo., 145–146.
11. Bibó István: A mai külföld szemlélete a magyarságról. In: Válogatott tanulmányok. I. Magvető, Budapest, 1990.
12. Hamvas Béla: Öt Géniusz – esszék. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2015.
13. Kosztolányi Dezső: Levél Veljko Petrovichoz. 1909. július 15. In: Levelek, naplók. Osiris, Budapest, 1998.
14. Bajcsy-Zsilinszky Endre: Pillantás az önismeret kistükrébe. In: Helyünk és szerepünk Európában. Kairosz, Budapest, 2008.
15. Esterházy Péter: Mi a mi? In: Mi a magyar? Szerkesztette Romsics Ignác és Szegedi-Maszák Mihály. Záricon-Ház Bt., Budapest, 2005.
16. Babits Mihály: A magyar jellemről. In: Mi a magyar? Szerkesztette Szekfű Gyula. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939.
17. Ravasz László: A magyarság. In: Mi a magyar? Szerkesztette Szekfű Gyula. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939.
18. Prohászka Lajos: A Vándor és a Bujdosó. Minerva, Budapest, 1936.
19. Illyés Gyula: Magyarok. Babits Kiadó, Szekszárd, 1994, 61–63.
20. Pethő Sándor: Látogatás Görgeinél. In: Egy kis nép nagy gondjai. Magvető, Budapest, 1985, 73–74
21. Németh László: Az áruló. I. felvonás.
22. Joó Tibor: A magyar nacionalizmus. Fejér Dénes kiadása, Szeged, 1997.
23. Bibó István recenziója Fritz Künkel: A közösség. A közösséglélektan alapfogalmai című művéhez. Szellem és Élet, 1941, 34–38.
24. Bibó István: Válogatott tanulmányok II. Magvető, Budapest, 1989, 612.
25. Illyés Gyula: Magyarok, 42.
26. Németh László: Magyarság és Európa. Franklin, Budapest, 1935, 70.
27. Németh László: Bartók és a 19. századi zene. In: Megmentett gondolatok. Magvető, Budapest, 1975, 70–71.
28. Németh László: Kiadatlan tanulmányok II. Magvető, Budapest, 1968, 217–222.
29. Lásd például: Pekár Károly: A magyar nemzeti szépről. A magyar géniusz esztétikája. Modern Tudomány Vállalat, Budapest, 1906.
30. Szabó Dezső: A végzet. In: Egyenes úton. Tanulmányok és jegyzetek. II. Püski, Budapest, 2003, 529.
31. Németh László: Faj és irodalom. Napkelet, 1928, 1. sz., 36.
32. Németh László: Mozgalom. Káté. Tanú, 1934, VII. sz., 73.
33. Illyés Gyula: Magyarság-emberség. In: Hajszálgyökerek. Szépirodalmi, Budapest, 1971, 491.
