Jelige: Sisak Virág – Szemedben látva arcom, Még most is a fülemben hallom

Szemedben látva arcom

Tudván azt, hogy testem vékony, minek látnál engem?
Nézhetnék-e szemedbe, csak hogy lássam tükörképem?
Vagy ne merjek? Ne akarjam? Ne is próbálkozzak?
Hagyod, hogy a kínzó tudatlanságban várakozzak?
Ha engednéd, látnám arcom, látnám szelíd mosolyát,
Figyelhetném, lelkem hogyan éli játékos lánykorát,
Miközben elmerengek hangom édes lágyságán,
S a tényen, hogy pár hónap, és felnövök szüleim ágán.
Ha engednék, hosszú barna hajammal játszadoznál,
Talán ha levágatnám, úgy is elfogadnál, 
Mint a szemüvegem, melyet nem cserélnék le kontaktlencsére,
És mely a fénytől függően néha zöld, néha meg fekete.
Akárcsak a szemem, melyre mindenki azt állítja, hogy csak szimplán barna,
De te azt mondod, értéke számukra láthatatlan.
S ha már a szemnél tartunk, csak te láthatod a lelkem,
Nem hiszed, hogy olyan sötét, mint a hangok rejtelme. 
Pedig néha tényleg gonosz, sőt terveket szövöget,
Mégsem tudnám megbántani szívedet.
Csak versbe foglalni gondolataimat, hogy saját magamnak ártsak,
Hogy fájdalmat ne teremtsek másnak.
S jobb nekem, ha nem mindenki lát át lelkem fátyolán,
Még ha így egyedül maradok, halkan sikítva, fuldokolva és árván.

Még most is a fülemben hallom

A sírás határán egyensúlyozva látom jéggé fagyni régi énemet. 
Rideg, hideg, megmarta már a képzelet.
Olyan, mint egy szobor, élettelen és üres,
Ha szabadna, minden percben lecsúszna a torkán egy-két feles.

A sírás határán egyensúlyozva látom kacsintgató, szeszélyes új énemet.
S bár szeme fátyolos, ölelve és boldogan ad szeretetet.
Olyan, mint egy kisgyerek, melyet szeret mindenki, aki lát,
Ha szabadna neki szerelmesnek lenni, ő maga írná sorsát.

A sírás határán egyensúlyozva cipelem e két terhet.
Nem értheti senki, senki nem érti, milyen mélyre vethet.
Senki sem tudja, hogy belül szétmar a tudat és eléget,
Mint ellenségem, úgy itatja meg velem a mérget.

A sírás határán megáll az idő, agyam kattog szüntelen,
Nem hallják, némaságom még sem bűntelen. 
Ki az, ki megért, ki az, ki elfogad, ki az, ki értékel?
Már tudom, de kezét nem érhetem el.

A sírás határán megragadnám ezt a kezet, 
Magamhoz húznám és nem engedném el azt az egyet.
Nem engedném, hogy a könny kiszökjön szemem fátyolán,
S hogy a nap megpillantsa lelkem árnyékán.

A sírás határán elsötétedik minden. Nincs szó, nincs hang, nincs itt a lelkem.
Sötét van. Hideg. Reszket kővé vált testem.
Valaki közeleg, saját démonaim mosolyát látom.
A csillagok nevetését még most is a fülemben hallom.