Ugrás a tartalomra

Jelige: lírai-ÉN − Nevess, bánts, gúnyolj ki!; Te mit gondolsz?

Nevess, bánts, gúnyolj ki!

 

Lám, ez a kép! Itt még husi voltam!

Nevetsz, bántasz, gúnyolsz miatta.

Pedig nézd meg a szemem!

Többet ér, mint a te egész életed!

Itt még lobog benne a tűz,

Melyet gonoszságod ugyan elűz,

De csak pár évre.

Pár rövidke évre.

Ez a pár év elszállt az életemből,

S mostanra elegem lett az emberekből.

Félek tőlük, ezért azt mondom: utállak.

Nekem már csak ennyi a szótáram.

Nevess, bánts, gúnyolj ki,

Csak azt az egy szót ne mondd ki:

Szeretlek,

Mert hányszor bántottál meg vele?

Üres hazugság volt mindig minden,

De én elhittem neked, mert féltem.

Miattad kísért a szomorú mondatok dísze:

Kevés, gyászosan kevés vagy te ehhez.

 

Kevesebb a semminél.

 

De ez mégiscsak több a soknál!

Nyaldosni a sebeim,

Mikor nagyszerű élet várhat rám –

Ha azzá teszem.

Ha drága idealizmusomnak engedek!

Ha végre kinyitom a szám,

És hangosan mondom: Megállj!

Vagy menj tovább!

Ha az emberiségben hiszek,

És a sors fintorain nevetek!

Ha előre nézek anélkül

− miközben köröttem minden őszül−

Hogy rettegnék bármi mástól,

Mint pici lelkem tisztaságától!

Nevezzen bolondnak akárki!

Nevess, bánts, gúnyolj csak ki!

De túl vagyok már azon a koron,

Mikor megakadtam átkos szavakon,

És itt az ideje, hogy tegyek valamit,

Ami nem csak engem, de másokat is előrevisz!

 

 

Te mit gondolsz?

 

Negyvenöt percem van,

pedig egy élet is kevés lenne,

épp ezért már nagyon

kéne kezdenem.

 

Elmondok egy mesét,

mely rosszul kezdődik,

s még elválik majd,

hogyan is végződik.

 

Egy kisgyerek ül

a padban, rajzol,

tréfás− lilával, bor−

színűvel krikszkrakszol.

 

Árvácska szegény,

egyedül a világban,

s ez most ébredt fel

pici tudatában.

 

Szülei ugyan vannak,

de fojtogatja a Magány,

nem nyit be hozzá részvét,

legföljebb…a kíváncsiság.

 

Rejtőzne ő mélyre,

magába,

de nem lel másra,

Csak a Magányra!

 

Isten nem kell neki,

hisz az néma, süket,

nem maradt más:

sivár, örök jelen.

 

Vándorol

ebben a törött Egészben,

s elégiát ír a

Hasztalan Reményhez.

 

Vigaszt kell találni,

mely tovább tart, mint a hajnali részegség.

Szerelemben úszni?

Azt mondják, dicsőség.

 

De mit jelent a szerelem?

 

Odaadni magát semmiért egészen?

Vagy kéjesen vigyorogni egy tüzes seben?

Csak nézni a kedvest, ahogy alszik?

Vagy mézes, áfonyás csókot lehelni?

 

Nem tudja…

 

Nem tud mást,

csak hogy jó nagyon,

s fájása nyomot

hagy az agyon.

 

Nem tudhatja,

eme érzés másoknak mit jelent,

mert vak dióként csak azt látja, ami:

bent.

 

Zavaros mocsár minden gondolat.

 

Hiába indul

tiszta szívvel,

egyszer szükséges

lesz a különbéke.

 

Mert az ideál kézen−

közön elvész,

miközben a

Zsarnokság nevetve néz.

 

Mert a Zsarnokság ott van mindenben…

Jaj nekem! Kicsöngettek!

Te drága, drága Irodalom óra,

vajon mit gondol rólad a NAT írója?

 

− A magyar írók és költők tiszteletére −

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.