Ellentmondás

 

Az életben meghalok

A halált viszont túlélem

Forróságban megfagyhatok

Csak hidegben zúg a vérem

 

Éjjel vagyok ébren

Nappal vagyok álmos

Sötétség vagyok fényben

Könyörgésben hagyott átkos

 

Isten előtt vagyok gyáva

Isten nélkül vagyok félő

Váratlanul nagyon várva

A halálban mindig élő

 

Tömegben is egyedül

Egyedül is mással

Néma csendben hegedülve

Kisemmizett vággyal

 

Életemet így halom

Halálomat eképp élem

Életemet hátrahagyom

Az elmúlást igen félem

 

Fekete a fehér falon

Fehér vagyok minden éjjel

Gondolatom tapos agyon

S az élet zilál széjjel

 

 

„A hideg járdaszegélyen…”

 

A hideg járdaszegélyen

ülök, s vagyok egymagam

este, viharos veszélyben

arcomba ered hajam.

S felrémlik talán

Egy régi, nyári este,

Ahogy házunk falán

Napunk az esőt leste.

Ugyanígy eredt el régen,

Mint, hogy egymagam vagyok

Mint, hogy így végzem

Mint, hogy egyedül, egymagam halok.

S már jön a vihar,

Gyűlik fölém fekete serege,

Egy csepp, két csepp mindent kimar,

Mire lesújt villamló ereje.

És még mindig magam vagyok,

A járdaszegélyen, csendben,

Fölöttem csatát vívnak nagyok,

Égi lovagok állnak csatarendben.

S lesújtanak karddal, tőrrel,

Erre a szegény világra,

Nem számolnak a vérrel, a bőrrel,

Fekete lesz rétnek virága.

Rácsöppen az égi háború,

A járdaszegélyre, mellém

Bánatom, csend, s ború

Csorog le az állam mentén.

Mi tudná vajon,

Ezt a vihart elmosni?

Ki tudná nagyon,

A szent napot lehozni?

Beletörődök: ez lesz,

Hogy nincs, ki értem jöjjön

Itt ragadtam, a szegélyhez,

Hogy nincsen merre szöknöm...

De ha itt lennél, velem,

A járdaszegély szélén

Tán megakadna szemem,

Te szemed fényén.

És akkor mit nekem vihar,

Mit nekem, ha ég, s föld is megreped,

Ha az eső, a villám is kimar,

Hisz itt van nekem a szívedből jövő,

Ragyogó szeretet.