Önarckép

 

A párás tükör magához hív,

különös arc néz rám vissza.

Megcsillan egy smaragd szempár,

tekintete kristálytiszta.

 

Hófehér, sápadt kis arcán

világítanak a festékkel mázolt pillák.

Aszimmetrikus, vékony ajkain a

tűzvörös rúzs egyenletesre pingált.

 

Utálja, hogy pici az orra,

de valahol mégis hálás érte.

Fehér színét mindig szerette,

és az apró ráncokkal is beérte.

 

Ha a szemébe nézel, mélyen bele,

egy más világban találod magad.

Ez az ő belső varázsa,

mely azonnal magával ragad.

 

Nappal mindig erős nőként,

néha dacos kislányként látod.

S a makacsság erdejében bolyongva

a szenvedély kereszttüzében találod.

 

Lelkének fáin, mint hársfavirág,

a segítőkészség nyílik,

s a harag fűként zöldell,

ha félelmei bekerítik.

 

Merész, nagy álmai vannak,

melyekben mindig hinni mer.

Hisz tartja a közhely is:

aki nem mer, sohasem nyer.

 

Szégyelli, ha kitalálják a

legnagyobb, a legféltettebb titkát.

Mindig inkább letagadja,

mint író a kiömlött tintát.

 

Más talán szépnek látja,

talán csak egy távoli idegen.

Már beérné azzal is, ha

egyszer rátalálna a szerelem.

 

2020. 02.12.

 

 

Titkok, álmok, átkok

 

Van egy titkom…

Nem tudja senki.

Ha tudnád, nem tudnám elviselni.

Nincsenek titkaim…

Így tudja mindenki,

az ilyesmit nem szokás hirdetni.

 

Van egy mesém…

Nem hallotta senki.

Ha hallanád, nem tudnám elviselni.

Nem mesélek soha…

Így tudja mindenki,

a mesét ma már nem lehet tisztelni.

 

Van egy átkom…

Nem mondta el senki.

Ha elmondanád, nem tudnám elviselni.

Nem átkoztak el…

Így tudja mindenki,

hogy tudtam ekkorát tévedni?

 

Van egy álmom…

Nem látta senki.

Ha látnád, nem tudnám elviselni.

Nem álmodok semmiről…

Így tudja mindenki,

egy ilyen képet nehéz rejteni.

 

Van egy álarcom…

Nem vette le senki.

Ha levennéd, nem tudnám elviselni.

Nincs igazi arcom…

Így tudja mindenki,

de a maszkot nehéz már cipelni.

 

2019. 03. 25.