Önarckép 

 

Nézem a tükröt és látom a külsőm,

Jót tenne egy műtő, eláll a fültő,

Nem tetszik az egész, csak külön,

Nem vagyok átlagos, sokkal inkább különc.

Ismerd meg magad, nyomja a média,

Nem kell a vallás, lejárt az éria

Bár tényleg ismerd meg magad, az sohasem árthat,

Kitudja, érhet öröm vagy bánat.

Leéltem 17 évet, 9 hónapot és 20 napot,

De eddig nem éreztem a súlyt, amit most húzhatok.

Sokszor csak tanulok, néha viszont mulatok,

Ritka az alkalom, de akkor odacsapok nagyon.

Nincs sok társam, mégis elegen vannak,

Körülvesznek, segítenek, támogatnak.

Itt van a család, a barátok is megvannak,

Öten vagyunk a csapatban, három− nulla− hat.

Térjünk vissza rám, nem vagyok egyedül,

Érzem a hiányt, helyetted ketten vele lettünk.

Apró darab, de a szívem kissé elüt,

A hetvenötös BPM hirtelen eltűnt.

Szóval te vagy a másik felem, minek is tagadjam?

Örömben nevetünk és együtt sírunk a bajban

Te vagy a lány, aki ördög és angyal,

Rózsaszín felhőbe csomagolt szupercella.

Mellettem az igazi emberek, nevüket nem említem.

Ha én vagyok Boogie, akkor ők nekem Eminem.

Szerepelnek az életemben, jó mesterem,

Tudom, hogy velem lesznek, soha nem hagynak el, köszönöm nektek.

Magamról csak annyit, hogy 17 év alatt

Megtanultam az ember kiben bízhat,

Nem mondom, sosem elég a tapasztalat,

Mindig van új a nyugvó nap alatt.

A nehézségeket folyton átlépem,

Mindig mondják: "várj" áh én nem.

Az hiszik könnyen veszem a sérelmet,

De nem látják a hulló könnyeket.

Szerény gyerek ez, milyen alázatos,

Elvégzi a piszkos munkát, aztán továbblapoz.

Nem szól vissza, nem hetel− hatol,

A szívem panasza szól tollamból.

Vannak ellenségeim is, igyekszem kikerülni,

Jó magatartás ez, igazi keresztényi,

Nem foglalkozom velük, jól esik,

Hogy mivel saját életük nincs, törődnek az enyémmel is.

Nem sorolom őket sem, de már más okból,

Hasznot sohasem húzok másokból.

Értelme nincs, hogy őket besározom,

Tőlem sem kapnak a pátoszból.

Jellemezzem magam pár szóval?

Két éltetőm a sport és az orgona,

 Van egy harmadik dióda,

Te vagy sötét lelkem fénypontja.

Jó pap is holtig tanul, ez a negyedik,

Igyekszem ezt az életstílust felvenni,

Hogy mit miért teszek azt inkább nem itt,

Maradjon még titok, amely még letilt.

Magamról most ennyit, elég is nem?

Nem vagyok egoista, hogy személyemről ódákat zengjek, 

Te úgyis ismersz, ismered a lelkem,

Ismered a szívem, ismered egész lényem.

Sötét van benn, kinn is jön az éjjel,

Így leteszem tollam, befejezem a versem.

 

 

Az eresz kopog 

 

Kopog az eresz. A minduntalan ismétlődő, soha véget nem érő zápor. 

Ha kitekintesz az ablakon, láthatnál egy világot. De most beteríti az üveget ez a szürke fátyol.

Kopp. Kopp. Nyitnám szívem ajtaját, de senki nem áll ott. Csak az eresz kopog.  Hiányzol. 

Szilánkosra tört az ajtó. Te voltál a betörő, ki nesztelenül surrant. Nem hallottalak a kopogástól.

 

Percenként rogyok össze a zokogástól. Vajon csak néző vagyok vagy van értelmem is?

Lenyomok egy billentyűt. Majd még egyet. Önálló életet élnek kezeim.

Öntudatra ébrednek ujjaim. Bárcsak átélhetném én is.

Hogy lássam a requiemet; hogy ne legyen nehéz búcsúzni.

 

Reggel óta hallgatok. Vannak napok, hogy egy szót nem szólok, csak csendben hallgatom.

A kopogást, mi nem szűnik soha; meg a képzeletem sínein zakatoló vonatot.

Minden hang csak gyorsan múló elégedettséget nyújt, nem örök pillanatot.

Végtelenségben veled elnyúlni az ágyon. Várni az álmot, az enyhetadót.

 

Szaggatottan, meg− megállva csak rád gondolok. Igen, gondolgatok.

Hogy a cseppek az üvegen érted versenyeznek, melyik ér holland partot.

De én nem versenyezhetek. Feladom. Némaságot fogadok.

És csak nagyokat. Hallgatok. Te is hallod? Az eresz kopog.