Textúrák - piktúrák - jazz-túrák

Krasznahorkai László ismét nagyot alkotott. Nagyot abban az értelemben, hogy olyasvalamivel jelentkezett, amivel újra felhívja magára az olvasó figyelmét, és egyben viszonylagossá is teszi azt a hermeneutikai megközelítést, amely során a mindenkori értelmezői attitűd érvényessé válhat. Mindig Homérosznak című könyve ugyanis igazi összművészeti „csemege”: a Krasznahorkai-szövegek mellett Max Neumann-festmények és Miklós Szilveszter-jazzimprovizációk is jelen vannak. A képi illusztráció egyes kiadványokban megszokott, de hogyan képzeljük el a zenei idézetek szövegkörnyezetbe illesztését? Nagyon sajátos, igazi 21. századi eszközzel, az úgynevezett QR-kód segítségével, melynek dekódolása (telefon-applikációs vagy tabletes leolvasása) során zenei betétekhez kapcsolódhatunk. Hogy az író mennyire fontos szerepet szánt ezeknek az improvizatív játékoknak, abban is megmutatkozik, hogy könyvének minden egyes fejezetéhez – azok legelejéhez – hozzárendelt egy-egy QR-kódot, amelyek vizuálisan úgy hatnak, mintha posztmodern iniciálék lennének. (A kiadvány legvégén linkek formájában is elérhetők a zeneszámok.) Krasznahorkaitól egyébként nem idegen az efféle digitális elemek használata: emlékezzünk csak a '90-es évek legvégén megjelent Háború és háború (1999) című regényére, amely az akkortájt kevésbé elterjedt CD-ROM-adathordozóval együtt jelent meg. Egy olyan újabb Krasznahorkai-jelenségre figyelhetünk fel tehát, amely ezúttal nemcsak textúrájában hordozza mondanivalóját, hanem a vizuális és akusztikus ingerekre is támaszkodik.

Krasznahorkai könyvének tizenkilenc fejezete egy „menekülő élet” létformáját ábrázolja, az állandó üldöztetésnek és hajszának kitett emberét. Névtelen főszereplőjével már a mű első fejezetét megelőző Abstraktjában megismerkedünk, aki üldözőit még „soha nem látta, és soha nem is hallott még senkit közülük, viszont ez a látvány és hallás mégis kellett ahhoz, sőt, még a szaglása is, hogy megérezze, ha közelebb kerültek hozzá, mint voltak, végül is üldözés alatt áll.” A vizuális, akusztikus és olfaktorikus hallucinációja odáig vezet, hogy „tudja, hogy meg akarják ölni”.

A nyitófejezetben (Sebesség) menekülő hősünk döntéskényszerének lehetünk tanúi. Úgy gondolkodik, hogy a legegzaktabb döntéseket kell meghoznia menekülés közben, mert csak így téveszthetik szem elől üldözői. Olyan kulcsfogalmak kerülnek elő, mint az összevisszaság, kaotikusság, észszerűtlenség, „a hirtelen, a váratlan, a logikusnak ellentmondás”. Az Arcok fejezetcím megtévesztő, mi több, félrevezető, mert éppen az arc nélküli, „karakter nélküli” idegenekre utal, valamint a szintén arc nélküli tömegre, amely „egészében vált üldözőjévé”. Szorongásos lelkiállapota végképp eluralkodik a főszereplőn, amikor rádöbben, hogy „egyetlen eszköze maradt az életben maradásra, ha menekül – és menekülésben is marad.” Ezt a folyamatos üldöztetést kiválóan érzékelteti a sodró szövegszerkezet, vagyis az, hogy a fejezeteket egy-egy mondat alkotja. Olvasása során szinte beszippantja az olvasót ez a fajta szöveggrammatikai megoldás, egyszerűen üldözőbe veszik magukat a tagmondatok, a sorjázó központozás, és csak a fejezetek legvégén juthat levegőhöz a befogadó.

A főhős hamar ráeszmél, hogy nem a védett, hanem a veszélyes kinti világban tud leginkább elrejtőzni (Védett helyhez való viszony). Itt hangzik el a könyv egyik tételmondata, mely szerint: „neki, aki menekül, éppen abban a világban kell léteznie, amelyik elől és amelyik miatt menekül.” A mottóba emelt mondat Krasznahorkai egyik interjújából származik, amelyben az író a menekülésről beszél: menekülhetünk a világ elől, embertársaink elől, önmagunk elől, gondolataink elől. Ha ez túlzott, akár üldöztetési mániáról, őrületről is beszélhetünk. A szabad függő mondatok stilárisan jól reprezentálják ezt az Őrülethez való viszonyt: „alvásra képtelen lény vagyok, mondta”. […] „Megmagyarázom, mondta magának, mint mindig, most is úgy, mintha valakihez beszélne, pedig nem beszélt soha senkihez, csak önmagához, egy örök dialógusban volt önmagával” (Eltanácsolás).

A térbeli haladás (menekülés, bolyongás) mellett szóba kerül a főszereplő viszonya az időhöz. Egy emlékek nélküli ember világába nyerünk betekintést, aki a pillanat foglya, a heideggeri jelen-való-lét tudatállapotában leledző egyén, aki nem hisz sem a múltban, sem a jövőben, csak sodródik a jelennel (Terephez való alkalmazkodást; Útvonal megválasztása). Ebben a sodródásban nyer értelmet üldöztetése és menekülése (Üldözés és gyilkosság értelméről). (Az ’üldöz’ és ’menekül’ igékkel és azok képzett változataival közel ötven szöveghelyen találkozhatunk, és ehhez társul még a ’hajsza’ is.)   

Az Élet című fejezet már címében is alkalmas egyfajta filo-logoszi „számvetés”-re, középpontjában egy krasznahorkai maximával, mely szerint: „a szenvedés – pontosabban elszenvedés – az élet maga.” Ebben az önreflexív megnyilatkozásban benne van minden, ami valójában fenntartja a menekülő élet értelmét: az állandó félelem, sőt rettegés pszichés állapota a kíntól, hogy kicsavarják a nyakát, eltörik a nyakcsigolyáját, „félrerántsák a fejét, és az a fej reccsenjen egyet, és azzal kész” (Útvonal megválasztása). Hasonló expresszív képekkel fejeződik be a következő fejezet is (Állomások), amint elképzeli: „megragadják, eltörik a sánta lábát, eltörik a kezét, kettétépik a fejét a száját szétfeszítve”.

A könyv egyetlen epizódfejezete a Korábbi megfigyelések haszna, amelyben a főszereplőnek az élettani kutatásokhoz használt egerek iránti ellenszenvéről esik szó. Ez a narratív betét egyfajta 'mise en abyme': belső tükörként a mű egészét tükrözi, hiszen az egér is a maga zárt világában retteg, és állandó kiutat keres labirintusából, azaz menekül. Textológiai szempontból a Mljet fejezet a legérdekesebb: az Odüsszeia vendégszövegei köszönnek vissza (Devecseri Gábor fordításában), kezdve az eposz propozíciójától Kalüpszó nimfáig. Ez az intertextuális kapcsolat magyarázza a bolyongó főhős, Odüsszeusz tengerre majd a szigetre vetettségét, ahonnan nem tud szabadulni.

Már említettem, hogy a zene is fontos szerephez jut a könyvben. Miklós Szilveszter jazzdobossal és Budai Krisztián ütős előadóművésszel közösen próbáltuk megfejteni a QR-kódokat, az alábbiakban interpretációnk fejezetenként. Krasznahorkai László zenei képzettsége igen magas fokú: 1968–71 között a Flamingó beatzenekar zongoristája volt, a jazz különösen közel áll a szívéhez, és kedvenc angol gitárvirtuózával, John McLanghlinnal együtt vallja: „Nem a komolyzene jelenti a zenei komplexitás maximumát, hanem a jazz.”

„Miklós Szilveszter érhangjaival” – olvasható a könyv legelején. A kifejezést Krasznahorkai a következőképp magyarázza: „Az üldözött szempontjából úgy kell elképzelni, mint amikor az embert félelem fogja el, és az agyában lüktetnek az erek.” Miklós Szilveszter a felvétellel kapcsolatban elárulta: úgy rögzítették, hogy „László olvasta a tételeket, majd közötte én rögtönöztem ezeket a kis darabokat; persze előtte olvastam a szöveget, és voltak ötleteim, de a legtöbb ott helyben született.”

A zenei témák hangszerelése meglepő – véli Budai Krisztián –, hiszen végig egyetlen jazzdob szerepel benne. „Kicsit a Birdman című film hatására emlékeztet. Abban, hogy valaki a jazzdobot teszi szólószerepbe, érzek valami előremutatót, hiszen ha az ember minimál hangszereléshez akar nyúlni, akkor szóló zongora vagy gitár lehet a legegyszerűbb, és talán a legpopulárisabb választás. Ebben az esetben a jazzdob a mondanivalót képes erősíteni, elmélyíteni, és az egészet egy másik dimenzióba helyezni. Újító, formabontó, kicsit polgárpukkasztó megoldás.”

Tehát a hangszerpark a következő: jazzdob (a kiindulási alap végig), ehhez társulnak még a púpos gongok, cintányérok, bongo, madzagos gyermekjáték-dob és néhány apró csörgő-zörgő hangszer. Amire még asszociáltam a zene kapcsán, az Brian Reitzell Hannibaljában az 1. évad filmzenéje, az Entrée-tétel; Michael Giacchino Lost-sorozatának filmzenéi és Shigeru Umebayashi Repülő tőrök klánjának filmzenéje, a The Echo Game tétele.

Tételek:

      0. Absztrakt – Lassan, egyenletesen lüktető negyedek, 38 ütés.

1. Sebesség – Mérsékelten gyors lüktetés, improvizálás, pergő-tomok használata, játék a hangszínekkel (néha Glenn Kotche Monkey Chant-jára emlékeztető momentumokkal), időnként gyorsításokkal, ritkításokkal.
2. Arcok – Itt használ először cintányérokat a zeneszerző-előadó; ennek az opusnak nagyon érdekes ritmikája van, kissé feszült, nem egyenletes már az elején sem.
3. Védett helyhez való viszony – Ismét egyszerű eszközökhöz nyúl a szerző, kizárólag a dobok hangjait halljuk, tizenhatodos mozgások, hármas lüktetés mellett.
4. Őrülethez való viszony – Feszültség, őrület árad a zenéből, amit a meglepő, kaparós hangszínekkel ér el a szerző.
5. Tömegben való közlekedés – Egyszerűbb, lassabb, egyenesebb, de gyakran felütéses ritmikák jellemzik, ismételten hallunk benne cintányér hangokat is, és egy oper gong hangját is, az utolsó 9 másodpercben a gong és egy mélyebb dob hangját halljuk, egyenes, picit sűrűsödő, hangosodó, feszítő játékkal a lezárásig.
6. Eltanácsolás – Nagyon sűrű, gyors ritmika és hullámzás jellemzi. Végig fenntartja a vad gyorsaság érzését egészen az utolsó ütésig.
7. Terephez való alkalmazkodás – 38 egyenletesen lüktető ütés, a nyitó tétel (Absztrakt) köszön vissza, csak gyorsabb tempóban.
8. Üldözés és gyilkosság értelméről – A zene az üldözést szimbolizálja túlfűtött mozgalmasságával, gyorsaságával, tremolóival.
9. Élet – Éles, horrorfilmekre emlékeztető effekthangokat hallunk (cintányér vonóval megszólaltatva – cymbal with bow). „Ebben a tételben egy kisebb kézi cintányért sikálok a rideon, bal kézzel meg jávai gongokon játszom.” (MSZ)
10. Útvonal megválasztása – Az utazást, zötykölődést imitálja. Fémes hangokkal operál, cintányérok, talán edények is megszólalnak.
11. Állomások – Zúgással-morajlással kezdődik (tremoló egy mélyebb tomon) és fémes kopogásokkal. Néha egy-egy csörrenés, kotyogás, nyikorgás hangját is hallhatjuk, talán ezek az állomások.
12. Korábbi megfigyelések haszna – Kattogás, kopogás, pattogás, kotyogás. Gyors, nagyon apró, szaggatott mozgások a dobfelszerelésen, Dés András BookMusic című szerzeményére is emlékeztet, de nemcsak ez a tétel, hanem több után is ezt az ízt érzem.
13. Hit – Ritmikus, kifejező, erőteljes, sűrű-ritka váltásokkal. A végére szaggatottá válik, kiritkul. Valami mélyebbet, bensőségesebbet közöl a hitről.
14. Korčula – A dobfelszerelés ismét oper gonggal egészül ki. A zene szertelenné, hangossá, harsánnyá válik, sok benne a sűrű, szolisztikus téma.
15. Mljet – Pergődobon kezdődik, kisebb-nagyobb mozgásokkal a többi dobon. Sűrű ritmikákat alkalmaz ismét.
16. Jó, de nem elég jó – „Itt olyan kézi gyermekdobokat használok, amelynek van egy fogója és két madzagon kis fagolyó, és forgatni kell.” (MSZ)
17. Reményhez – Sűrű, tremolószerű játék egy magas hangú tomon, amit a hangsúlyok tesznek izgalmassá, a végére lecsendesedik a feszült várakozás, reménykedés.
18. Kalüpszónál – A zene nagyon erősen hullámzóvá, viharossá válik, a tenger viharát és Odüsszeusz hajótörését szimbolizálva. A teljes dobfelszerelés hangjait és az oper gongot hallhatjuk az opusban.
19. Nem – Az első tétel, amelyben a pergődob hangjában hallhatjuk a felkapcsolt sodrony csengését, zúgását is. Ez a tétel egy nagyon erős dobszóló, erőteljesen adja a tudtunkra a tagadást. Különösen a lezárás sulykoló, szinte befejezni nem tudó, akárcsak egy Beethoven-mű. 38 körüli itt is a záró ritmika száma, az ismétlődés számossága nyilván a 0. és a 7. tételre szeretné az olvasót, hallgatót emlékeztetni, egyébként pedig a mű lezárása.

Végezetül érdemes még reflektálni a kötet képanyagára. Max Nemann (1949) német festőművésszel az író már dolgozott együtt korábban: a festő képeihez írt szövegeket Krasznahorkai László az ÁllatVanBent (2010) című könyvében. Az angol nyelvű kritika egyfajta dark visual vocabulary-ként, azaz ’sötét, kínzó, gyötrő vizuális szótár’-ként aposztrofálja Neumann festészetét. A képek 2017 májusában készültek. Vonalvezetésük laza, az emberi alakok sajátos, néhol igen intenzív képi megnyilatkozása és a szöveghez illeszthető vizuális párbeszédek jellemzik őket.

„Hálás vagyok Homérosznak. Homéroszon keresztül tanították nekünk az ógörögöt; nem tudtam, nem is akartam kiverni a fejemből” – nyilatkozta Krasznahorkai László. Könyvének keletkezéséről pedig az alábbiakat mondta: „Egy patakot úgy tudok megcsinálni, hogy ahhoz én viszem a medret és a vizet, de ehhez szükségem van kőre; ezért a művészurakhoz fordultam, hogy nem szállítanának-e követ a patakba. Nagy örömömre elvállalták, hogy ezt a patakot átsegítik a semmiből a létbe.” Azt javaslom, mártózzunk meg ebben a patakban, s higgyük el, a kövek értünk vannak. A kötet olvasása közben olyan befogadói pozíciót érdemes felvennünk, melynek révén nyitottak lehetünk arra, hogy egymás mellett értelmezzük a különböző művészeti ágak – irodalom, zene, képzőművészet – ötvenen túli árnyalatát. A felvezető zenei idézetek igyekeznek egy képzeletbeli utazást tenni a jazz világába, s ez az odüsszeuszi bolyongást szimbolizálhatja, míg a festmények számomra kifelé vezetnek a szövegből, elidegenítő funkciójuk van. Ami viszont bizonyos: a Mindig Homérosznak innovatív mű a könyvpiacon, és érdemes gondolkodni azon, vajon folytatható-e még ez a multimediális kapcsolatrendszer, vagy a kötet már így is egy olyan határátlépő gesztus a szerző részéről, amelyen csak ámulni lehet.

Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak. Magvető, Budapest, 2019.