Az Irodalmi Jelen Krasznahorkai Lászlóról készült összeállításával köszönti a 70 éves alkotót.

A kötet olvasása közben olyan befogadói pozíciót érdemes felvennünk, melynek révén nyitottak lehetünk arra, hogy egymás mellett értelmezzük a különböző művészeti ágak – irodalom, zene, képzőművészet – ötvenen túli árnyalatát. A felvezető zenei idézetek igyekeznek egy képzeletbeli utazást tenni a jazz világába, s ez az odüsszeuszi bolyongást szimbolizálhatja, míg a festmények kifelé vezetnek a szövegből, elidegenítő funkciójuk van.

Krasznahorkai László Valuska Gáborral beszélgetett a Margó Fesztiválon – szülővárosáról és Budapestről, Kiotóról és New Yorkról, a Moby Dick írójáról, véletlenek sokaságáról és egyéb rendkívüli állapotokról.

A diskurzusnak ma nem arról kell, kellene szólnia, hogy értékes-e vagy értéktelen a közelmúlt s a jelen magyar irodalma, hanem arról, hogy mit kezdjünk a hovatovább szellemi képviselet nélkül maradt országgal.

Európát játszottam. Kusza játék.
Északot, Délt, keletet, nyugatot.
Egyik félt. Másik röhögött. És
simogatott. És rúgott. Ugatott.
(Szilágyi Domokos)

Mindenki felveszi egy földi rossznak a nevét, úgymint irigység, harag, betegség, harc, éhség, tűzvész és így tovább. Egy azonban a remény nevét veszi fel.

A közeli, eddig észre sem vett kisvasúton érkezel, egy teherszerelvény utolsó kocsijának fékezőfülkéjében: világító, feltűrt ujjú ingben gesztikulálsz a lánynak s – úgy tűnik, szántszándékkal – nem veszel tudomást mellette a fiúról * Holott te magad vagy az a fiú is, a fűben.